Péntek délben futottunk ki a siófoki kikötőből. Mindenféle előkészület nélkül. Azzal számoltam, hogy kiviszem egy kicsit Zoli barátomat, még akkor is ha szélcsend van. Még sohasem volt vitorláshajón, mindenképpen élmény lesz a számára,- gondoltam. Indulás előtt konstatáltam, hogy nincs egy csepp benzinünk sem, ezt hangosan meg is beszéltem apámmal mobilon. Szomszéd hajóstársam hallván telefon beszélgetésünket, átdobott egy kannát egy kis benzinnel az alján, kiállás közben. „Köszi!” – mondtam., és igazán jól esett a közösségi szellem efféle megnyilvánulása.

(2006 július 14. délutáni frontbetörés)

A hajómról annyit kell tudni, hogy egy Dyas típusú kiles vitorlás. Pont olyan, mint egy soling, csak egy méterrel rövidebb, fele akkora az összsúlya (600kg) és 2 emberrel versenyeznek rajta. (leginkább Németországban és Ausztriában) A vitorlák 22 m2 felületűek.



Kiálláskor Zolit megkértem, hogy evezzen a kijárat felé, majd a kijáratnál felhúztam a vitorlákat. Éppen volt egy kis északi/észak nyugati fuvallat, ami nagyon lassan vitte a hajót. Közel haladtunk el a keleti mólóhoz. Itt egy horgász mindjárt hangosan rám rivallt, hogy: ” Bántottalak én titeket? Minek jöttök ilyen közel a parthoz?”. Erre én sem voltam türelmes és hasonló hangnemben visszakiáltottam, hogy: „Ült már vitorláshajón?” Látszólag képtelen volt felfogni, hogy ez a jármű széllel szemben való közlekedésre nem alkalmas. Ezek után komótosan távolodtunk a kikötőtől. A vízen változó szél járt, vagy éppen állt. A vízfelület fodrozódásából jól lehetett látni a sötétebb tónusú foltok szelesebb részeit, de száguldozásra nem volt esély. Zoli kezdte unni a dolgot, nem úgy én. Elkezdtem neki mesélni, hogy ilyen a vitorlázás, egyszer fúj a szél, egyszer meg nem, és ez így van jól. Ez a legjobb az egészben, kiszámíthatatlan a Balaton. A csöndes időnek is meg van a szépsége, amit én nagyon tudok értékelni a városi zaj után. A vitorlázásban az egyik legszebb dolog, hogy ilyenkor nagyon jól el lehet beszélgetni mindenféléről, ha az ember ráhangolódik már egy kicsit a tétlenségre. Hiszen nincs hová menned, itt kell maradnod, és azt sem tudod, hogy pontosan meddig (pláne a mi esetünkben, 2dl benzinnel). Ez egyfajta mentális felszabadulás, amire a mai világban sajnos egyre kisebb lehetőség van. Itt nincs TV, rádió, rohanás, napi gondok, ezeket az ember a parton hagyja.


Lényegében így telt el a következő 4 óra. A hajót mindig negyed szélben tartottam, hogy ne küppedjünk meg a melegtől. A sors úgy hozta, hogy Alsóörsnél kötöttünk ki, és a végén már egész élvezetes volt a csobogást hallgatni, ami sebességünk biztos jele volt. Éhesek voltunk, beültünk egy helyre és ettünk, ittunk. Majd 5 óra körül elindultunk vissza Siófokra. Kedvező volt a széljárás, pont fél szélben lehetett haladni Siófok felé. Ekkor már láttuk a nagy gomolyfelhőket, a Bakony felett, de én úgy gondoltam, hogy nem fog beérni a Balaton fölé. (azt nem hallottam, hogy fronthatást jeleztek…)  másodfokú viharjelzést kapcsoltak. (az elsőfok már kikötéskor is járt), ekkor úgy kb 400m-re az északi parttól, a rendőrmotoros közelíteni kezdett hozzánk. Erre én előbányásztam a kék-fehér lobogónkat, – jelezvén, hogy a hajóm tőkesúlyos, és saját felelősségre kint maradhatunk a vízen. A ruha-tépőzárral a nemzeti lobogó alá biggyesztettem a hátsó merevítőre, idegesített, hogy mindig le akart csúszni. A rendőr közeljött és közölte, hogy 70 kilométer per órás szél várható.  Erre én:” Visszamenjek?” – kérdeztem. Mire ők: „Nem kell, csak öltözzünk be”. Persze nem hittem el, hogy 70-es szél lesz és, dörmögve előbányásztam két mentőmellényt, amit felhúztunk és folytattuk az utunkat Siófok felé. Jó sebességgel, kb. 5 csomóval haladtunk. Inkább raumos volt a szél. Nézegettem hátra felé, és a sötét égbolt közeledett, de nem véltem vészesnek. Zoli is nagyon élvezte, hogy végre alkalmunk van teljes vitorlázattal, kellemes dőléssel haladnunk.



Ekkor vettem észre, hogy baj lesz, mert kelet felé eddig nem néztem el. Fűzfő felől észak-keletről jött a vihar. Nagy fehér ködként csapódott le a vízre és sokasodó fehéren habzó hullámokat korbácsolt maga előtt. Egyre közeledett, ekkor megkaptuk az első lökést, teljesen lefektette a hajót és jobb oldalt nagy mennyiségű víz folyt be. Már nem is emlékszem pontosan mikor, de átadtam a kormányt Zolinak és a befújás után sikerül lehúznom a nagyvitorlát. Közben a szél egyre erősebb lett, és iszonyatos hullámokat emelt. Ezután mégegyszer, egy hullám elfordította a hajót mivel Zoli kb. 3 másodpercre azt figyelte, ahogy a benzinkannával elindultam a motor felé. A hajó erre megint lefeküdt, kiesett a kezemből a nyitott kanna. A bumban megkapaszkodtam, amit Zoli rögzített a lehúzás után, megkímélve engem egy fejes ugrástól a tomboló Balaton közepén.  A benzin egy része a vitorlára folyt , de miután egyenesbe jöttünk bezártam a kannát.


Ezek után, Zoli rájött, hogy amikor egy nagyobb hullám alánk ér, ha rákormányoz a hullámra, az egész test iszonyatos sebességgel siklik a hullám tetején. Ekkor kezdtük élvezni a dolgot, és nagyon jól haladtunk. Túl jól! Előkerítettünk egy szapolyt és kimertük a vizet. (Ez a szapoly egyébként apám ötletessége alapján egy nagy öblítős dobozból volt kivágva, aminek egy csavaros kupak volt a vége – ennek is nagy jelentőssége lesz még!). A többi vitorlást is láttunk, mindenki lehúzott vitorlával próbált a Siófoki kikötő felé lavírozni. Láttunk is egy kb. 8 méteres túrahajót, amelynek feltehetően a grósz kötele elszabadult és magasan az árboccsúcsból a víz fölé emelte a szél. Ezt a hajót hátulról gyorsan utolértük, egy szemüveges férfi ült rajta, és szinte már csak akkor vett észre, amikor egészen mellé értünk. Teljes meglepődöttséget fedeztem fel az arcán, majd mindjárt 2-3 fejjel szaporodott a minket bámulók száma, akik a kajütből másztak elő. Ekkor kezdtem megnyugodni, hogy vitorlázni ekkora szélben is tudunk! Probléma nélkül. Láttam, hogy Zoli megbízhatóan kezeli a kormányt és így elkezdtem gondolkodni, hogy mi lesz, ha elfogy a vízfelület. Már ki lehetett venni a siófoki móló kövein iszonyatos erővel szétrobbanó hullámokat. Be kell, hogy valljam nem igazán akadt tapasztalatom viharral korábban. Valahogy mindig sikerült elkerülni. Eszembe jutott egy régi Bujtor film, ő sem hajózott be a kikötőbe, hanem csukott horgonyt dobott (szántatott) és a nyílt vízen várta ki a csöndesedést. Na, gondoltam, ez marha jó ötlet és én is kipróbálom. A fockvitorlát be kellett húzni. Emlékeztem, már korábban, amikor elég nagy szél volt, hogy nem tudtuk behúzni a fockot, mert a fockroller, csak alul csavart és a vitorla felsőrészén semmit sem. Mivel most megközelítőleg négyszer akkora szél volt, ezért gondoltam, hogy nem fog menni. Amint kiengedtem jobb kezemmel a fockot, megpróbáltam a ballal tekerni a fockroller kötelét, egy kézzel nem ment, ezért el kellett engednem a jobb fock kötelet és megpróbáltam iszonyat gyorsan mindkét kézzel a fockroller kötelet húzni. Ahogy elengedtem a fock kötelet az azonnal elszállt, egészen a fél-árboc magasságig az első merevítőhöz. Felhangzott az a „kellemes” csattogás, amelyet minden hajós jól ismer.


A szél pár másodperc alatt végzett a vitorlával, megtépte középen. Gondoltam, akkor a vitorla lehúzással megvolnánk. Lássuk a horgonyt. Kidobtam a kishorgonyt, kinyitatlanul, semmi nem történt csak vészesen közeledtünk tovább a partokhoz, ahol a hullámok szétvert habja több méteres magasságba csapodott. A horgony feneket sem ért és akkor már kb. 15-20 méter kötelet kiengedtem. Ennek semmi értelme, kinyitottam és visszadobtam, számítván rá, hogy nem ez lesz ami megment. Előbányásztam a farból a nagy horgonyt, ez már legalább 15 kg-os volt. Bedobtam a vízbe kinyitatlanul, alig egy kicsit lassultunk, de még így is túl nagy volt a sebesség. Visszahúztam, kinyitottam és bedobtam, gondoltam lesz ami lesz, ha nem bírom felvenni, legföljebb levágom és kibójázom. Na ekkor végre fogott, kb. 500 méterre a kikötőtől megálltunk hála isten! Kb. 5 óra 40 lehetett  amikor megálltunk. Ekkor viszont jöttek a hullámok, nemegyszer átcsaptak a fejünk felett, összekuporodtunk és szorgalmasan mertük ki a vizet. A hajó kezdett ismét keresztbe fordulni ekkor, Zoli javaslatára a hajó hátuljánál is rögzítettem a horgony köteleket, így ismét beálltunk a hullámzással merőlegesen. Vártuk a szél enyhülését. A hullámok olyan nagyok voltak, hogy sokszor teljesen elfedték a horizontot. Kb. 10-20 perce lehettünk ebben a helyzetben, a szél nem akart enyhülni. A rendőr motoros próbált odajönni hozzánk, de én elküldtem mondván, hogy kivárjuk az enyhülést és kimotorozunk. Kérdeztem, hogy milyen idő lesz, erre ő egy „Jó”-val válaszolt, ebből következtetvén nem nagyon hallhatta amit mondtam, de érthetett a gesztikulálásomból. Közben több nagyobb vitorlás is felgyűlt a bejárat körül várván, hogy alkalmas legyen az idő a behajózáshoz. Ekkor megérkezett Füredről a katamarán is. Ez az egyik legszélesebb személyszállító hajó a Balatonon. Nem ment be. Motorral tartotta magát egyhelyben, és várt. Majd nemsokára, észak-keletről kerülvén hátszéllel betolatta magát a hullámokkal.

Ekkor kb. már 40 perce vergődtünk a hajón, amikor végre észleltük az első jeleit annak, hogy a szél gyengül. Még mindig legalább 30-35 km/h erős szél fújt. Elhatároztuk, hogy betöltjük a maradék kölcsön benzint. Akadt egy kis gond, méghozzá, hogy nem volt tölcsérünk és a hajó végében lévő kül-motornál elég nagy volt a kilengés. Lehetetlen tölcsér nélkül! Ekkor jött az ötlet – a szapoly! Lecsavartuk a kupakját és így már tölcsérnek lehetett használni. Utólag belegondolván, milyen hasznos dolog volt ez a filléres megoldás! A benzin felét már korábban kilocsoltam a vitorlára. Itt is veszett belőle rendesen, de ment is a tankba. Ekkor berántottam a motort, kb. 3-4. próbálkozásra sikerült. Azonban egy hullám átcsapott megint rajtunk, a motor teljes egészében víz alá került és lefulladt. Tovább vártunk, hogy kisebbek legyenek a hullámok és, hogy ez ne fordulhasson elő még egyszer. Végülis eljött az idő és beindítottam megint a motort. Zolit kértem, hogy húzza fel a nagyhorgonyt, ezt egyedül nem bírta, de végül ketten megbirkóztunk vele. Zoli kormányzott, én csak egészen a kikötő szájában vettem át az irányítás. A jobb móló után egyből az első soron volt a helyünk, tehát a móló után élesen be kellett kanyarodnunk. Először arra gondoltam, hogy nem csinálom meg ezt a manővert, mert egy nagyobb hullám könnyen rátolhat a többi, hajóra, már csak a kedvezőtlen irányú észak-keleti szél miatt is és valahol a kikötő hátsóbb részén keresek átmenetileg helyet. Végül mégis biztonságosnak ítéltem meg ezt a fordulót. Közben szóltam Zolinak, hogy menjen hátra a motorhoz és ha szólok kapcsoljon rükvercet. Nem tudta, hol a sebesség kar, mutogattam neki a motor jobb oldalára, és hogy azt tolja hátra. Jeleztem! Õ kapcsolta a váltót, a motor viszont kitolta magát és a hajócsavar a levegőben volt. Szerencsére már begyakoroltam az egyedül kikötést és az úszó pontonon levő kötelet elkapván sikerül lefékeznem a hajót, illetve azért valamennyit a motor is segíthetett. Pont ekkor érkezett apám is a stégre, és örült, hogy épségben lát minket. Telefonon próbált hívogatni, persze a telefonom szétázott, így hiába. Ahogy kiszálltunk a hajóból, odajött egy nagyon csinos hajóstárs hölgy és „Ez nagyon vagány volt fiúk!”- mondattal üdvözölt. Jól esett a dicséret mindkettőnknek. Mint később elmondták a testvére és társa, láttak minket, ahogy vitorlával robogunk befelé a kikötőbe, de ő csak a kikötésünket láthatta, mert lent fogta a kiszakadt akkumulátorukat a
A hősiesen helytállt Dyas
kajütben, miközben egy B31-el próbálták beküzdeni magukat a kikötőbe. Ezután az arra járó, odaérkező embereknek óriási lelkesedéssel meséltük, hogy mit éltünk át. Frenetikus, borzongtató élmény volt! Most is ott látom magam előtt a tornyosuló hullámokat, illetve érzem, azt a löketet, ahogy a hullám a tetejére veszi az egész hajótestet és szédületes siklásba hozza! Közben üdvözlő hajóstársnőnk elkérte csodálatos szapolyunkat, mivel kiderült, hogy a B31-ben a motor benyomta a kajütbe a vizet, amit ki kellett merniük. Átnéztünk a 31-es fedélzetére és megosztottuk az élményeket. Mint kiderült rájuk a Tihany közelében csapott le a vihar és valószínűleg elszakadt a grószuk. Előkerült egy üveg bor is, és jól elbeszélgettünk. Láttam még egy pár tépett vitorlát, illetve a sorstársak elmondták, hogy egy hajó egészen felfutott az úszóstégre is, amikor hátszélből megpróbált egyből beállni, 8 ember próbált ellen-tartani mindhiába!

Sokat segített Zoli evezős, csónakos múltja és hihetetlen vízbiztonság érzete, nagyon keményen helytállt és szinte felfoghatatlan, hogy még sohasem volt vitorlás hajón. Tanulság az, hogy az ember, ha csak egy kis időre is megy ki hajózni, nézze meg az előrejelzést, legyen nála üzemanyag, meleg-száraz ruha. No nekem meg, meg kell oldani, hogyha a fockot már a roller nem húzza be, miként tudom valahogy leengedni. Tudom, hogy nagy felelőtlenség volt amit tettem, de óriási élménnyel gazdagodtam és cseppet sem bánom. Nem érzem, hogy életveszélyben lettünk volna. A hajó összetörésének meg volt a veszélye, de mi mindenképpen biztonságosan partot tudtunk volna érni. A szél még két napig erős maradt, mindkét nap kint voltam szörfözni és elképzeltem a hullámok tetején pattogva (aki szörfözik az ismeri ezt az  érzést, olyan mintha 100-al menne egy poros úton egy kocsival mindenféle felfüggesztés, rugózás nélkül) néha alig bírtam trapézzal tartani a vitorlát, ekkor is eszembe jutott, hogy ennél lényegesen erősebb szélben vitorláztunk! Hihetetlen volt!


Kovács Ákos Dániel, amatőr vitorlázó – Budapest, 2006. Július 17.

{ Zoli: Tényleg marha jó volt, sőt én nagyon remélem, hogy mikor Ákos legközelebb hív, újra lesz ilyen szerencsénk. :o)}