A Nemere II ekkor indult elõször Kékszalag versenyen, és kiválóan végzett. A Népsport 1951. július 23-i számában a következõ olvasható: 1951. évi Kékszalag gyõztese Németh István (Balatonfüredi Vasas), indulók száma: 52 hajó, befutott 25. Második volt Dr. Horváth Boldizsár Bf. Vasas az Addio III 40-es cirkálójával, harmadik Dulácska György a Rabonbán 30-as cirkálóval.
A Nemere II ekkor indult elõször Kékszalag versenyen, és kiválóan végzett. A Népsport 1951. július 23-i számában a következõ olvasható: 1951. évi Kékszalag gyõztese Németh István (Balatonfüredi Vasas), indulók száma: 52 hajó, befutott 25. Második volt Dr. Horváth Boldizsár Bf. Vasas az Addio III 40-es cirkálójával, harmadik Dulácska György a Rabonbán 30-as cirkálóval.
A Gyõztes hajót Németh István vezette. Legénység: Németh Gyula, Berta Lajos, Horváth István, dr. Kenyeres Imre, Schlosser Imre és Morvay István.
Berta Lajos barátom vállalkozott arra, hogy meséljen errõl az emlékezetes versenyrõl. Akkoriban õ és Horváth István (Brácsás) Kalóz osztályban versenyzett és Pista bácsi kérte fel, hogy szálljon be legénységnek a Nemerére. Jó nagydarab fickó volt. Egyébként 1960-tól 86-ig a Rabonbán 30-as cirkálóval versenyzett, mint kormányos, és 1969-ben õ nyerte a Kékszalagot.
Pista bácsi beosztása szerint Németh Gyuszival a kormány mögötti fedélzeti nyílásból kezeltük a nagyvitorla shottját. Reggel gyenge szélben rajtoltunk. Néha az is elállt, és 11 óra tájban még csak Alsóörs magasságában voltunk. Pista bácsi kiültette Schlossert a bum végére, hogy mégis valahogyan kiálljon a vászon, mi pedig a kabinban körbeültük az asztalt, rajta a füredi Vasastól kapott útravaló: szalonna és téliszalámi, a lábnál Kenyeres Imre kiváló rizlinggel teli demizsonja. Sajnos – vagy szerencsénkre(?) -, nem tudtunk sokáig falatozni, mert Lovas felett egy sötétszürke felhõpamacs jelent meg, és gyorsvonati sebességgel száguldott a Balaton felé. Mikor fölénk ért egybõl lefeküdt a hajó. Schlosser épp, hogy megúszta a fürdést. Szalonna, téliszalámi, paprika és kenyér a pamlagon, a három demizsonból egy üresen gurigált a fenékdeszkán, a levegõben a hosszúlépés illata.
Mindenki a fedélzetre! – hangzott el az utasítás. Génua le, orrvitorla I. fel, és a Nemere úgy meglódult, mintha motorcsónak lett volna. A kabin ablakai mellett harsogott a víz, repültünk. A meglepetés után élveztük a rohanást, elkezdõdött a húzd-meg-ereszd-meg. Reffelésrõl szó sem lehetett, mert Pista bácsi kemény kormányos volt!
A kenesei bója után még spinnakert is húztunk, még ma is csodálom, hogy nem szakadt rapityára. Éles hangon zenéltek a vantnik, az árboc magasságában, a hajó két oldalán megjelent a bajusz a sebességtõl. Egyszóval élmény volt, különösen egy kalózos számára. Siófok után leszedtük az orrvitorla I-t, mert már a hajó nem bírta, helyette felhúztuk a kisebbet, és jött az utasítás is: reffelünk!. Feküdt a hajó, az oldalról jövõ hullámok átcsaptak rajtunk. A cserkész viharkabát – mert akkor ez volt a Helly Hansen vízhatlan – nyakán folyt be a víz a melegítõnkre.
Hirtelen egy roppanást hallottunk és felnézve láttuk, hogy leszakadt a nagyvitorla. Meghûlt bennünk a vér, mi lesz most, közel a marás! Pista bácsi döntött, hirtelen szélbe dobta a hajót, és már hangzott is az utasítás: Berta elõre, le a horgonyt! A rögzítõ madzadjait kioldottam, és amikor megállt a hajó, a már nyitott 75 kilós négykapás horgonyt beeresztettem a vízbe.
Miután a fedélzeten én voltam a legizmosabb és a leghórihorgasabb, mert Morvaynak csak hasizma volt, jött a második utasítás: árbocra fel! Húzd le a fennt akadt felhúzókötél végét. Megpróbáltam, de a nagy hullámokban ide-oda hevesen ingó hajó árbocára felmászni képtelenség volt. Ezt belátta a kormányos is, és mint egy villámcsapás eszébe jutott, hogy ott a bumlift (gyengébbek kedvéért: a dirk) kötele. Lesekliztem a bum végérõl, rá a halfejre és felhúztuk a reffelt nagyvitorlát. Mindenki megnyugodott.
A szél üvöltésében azt hallottam: Berta horgonyt fel! Ledobni könnyû volt, de a 8B erõsségû szélben, a másfél méteres hullámokon táncoló hajó hegyes orrán egy 75 kilogrammos, iszapba belemart horgonyt felhúzni? Hát, az képtelenség volt. Ezt belátta Pista bácsi is, és az elsõ próbálkozás után elõre küldött még két segítséget. Ketten húztuk, egy pedig fogta a nadrágszíjunkat, hogy bele ne veszekedjünk a vízbe. Végülis sikerült.
Nagyon jól eltaláltuk a reffelést, mert sikerült magunkat félvizig feltornászni, ott a hajó egy dõlésszögre beállt, és részemre csodálatos élményt nyújtó vágtatásba kezdett. Megjegyzem, ha nem gyenge szélben kezdünk és nincs a vitorla leszakadás, akkor valószínû, hogy 1951-ben állítottuk volna fel a rekordidõt. Éjjel egy óra körül futottunk be Füredre. Végig nyugodtan tudtuk tartani az elsõ helyünket, a vihart szeretõ Addio III, Tabu és Rabonbán messze mögöttünk jöttek.
A verseny és a viharos szél okozta izgalom elfelejtette velünk, hogy lent a kabinban várja a legénységet a szalonna, a téliszalámi, a hajófenékben két demizson baricskai olaszrizling és két üveg kisüsti. Füredre befutva bójára álltunk. A szél ereje szépen lecsökkent, a szép holdvilágos éjszakában megterítettünk és nekiláttunk az estebédnek. Fáradtak voltunk, fogyott a bor és a pálinka kellemesen melengette gyomrunkat. Közben befutott az Addio, a Tabu és a Kékmadás is, horgonyra és bójára álltak. Elkezdték a legyengült, most már partiszélben felhúzva szárítani a vitorláikat.
Kenyeres Imrének vizelési ingere támadt és valahogyan sikerült a hajó tatjára tántorognia. Miközben a dolgát végezte körbepislogott, és meglátta a holdfényben a száradó fehér vitorlákat. Az elfogyasztott szesz hatása alatt az a képzete támadt, hogy még mindig versenyben van a hajó. Nyitott sliccel húzott elõre és kiabálta: Pista, Pista! Mit csináltál? Felültünk, utolértek bennünket! Oda az elsõ helyünk!
A többiek vették a lapot. Németh Pista: De jó hogy észrevetted! Schlosser miért nem szóltál, hogy közel a part? Az anyátokat! Cipó! (ez volt Kenyeres beceneve) Vedd elõ a génuát, cseréld le a fockot! Mindenki a kötelekhez!
Úgy csináltunk, mintha még versenyben lennénk. Cipó leeresztette a száradásra felhúzott fockot, közben a lába beakadt a shotba és nagy igyekezetében fejjel beesett a vízbe. Egybõl kijózanodott és ekkor döbbent rá, hogy már régen vége a versenynek. De nem ez volt az elsõ és utolsó alkalom, hogy kényszerfürdõt vett a Nemere fedélzetérõl. Az igazság az, hogy ilyen eseteken kívül még soha nem láttam a Balatonban úszni.