A Népsport 1953. július 29.-i számában a következõ fejléccel számolt be a versenyrõl: 40 óráig tartott a Kékszalag vitorlás verseny.
Errõl a túraversenyrõl Németh Gyula – akit magunk között Gyuszi bácsinak neveztünk – mondta el élményeit nekem. A gyõztes hajó kormányosának öccse, tihanyi születésû. A hajó 1950-ben történt vízre tételétõl kezdve állandó legénysége, és ha Pista bácsi nem tudott a kormányhoz ülni, mert valami mással volt elfoglalva, például amikor a Rossebb nevû csillaghajójával versenyzett, akkor Gyuszi bácsi vezényelte a hajót. Pista bácsi a Nemerével a Kékszalag és túraversenyeket kedvelte, kedvenc csillaghajójával inkább a pályaversenyeket favorizálta, 1948-tól bajnokságkon csak ebben az osztályban indult.
Egyébként a Balatonfüredi Vasasban akkoriban az volt a rend, hogy a tulajdonukban vagy bérletükben lévõ hajók kormányosait mindig a vezetõség választotta ki, és õk úgy döntöttek, hogy ha Pista bácsi nem tud a Nemerével indulni, akkor Gyuszi bácsié a kormány. Ebben az idõben a Hajógyár Mûszaki Osztályán dolgozott, mint technikus egészen 1955-ig. 1959-tõl a SZOT sétahajózás vitorlásflottáját vezette nagy hozzáértéssel, nevéhez fûzõdik a flotta felvirágoztatása. A Magyar Vitorlás Szövetségben hosszú ideig a Versenybírói Bizottság vezetõje volt.
Az 1953-as -Kékszalagra a következõképpen emlékezik: 1953. július 25. Ragyogó nyári idõ, gyenge keleti szél, amely késõbb leállt. A rajt idõpontja akkor 10 órakor volt. Eddigre a mostani Füred Áruház helyén lévõ jéggyárból a jeget mindenki meghozatta a mocókkal, és a hajók jégszekrényeit feltöltötték. A 75-ös kormányánál Németh István, legénység: Németh Gyula, Berta Lajos, Morvay István, Schlosser Béla, Kántor Pál és Hilbert Ernõ.
Majdnem flautéban rajtolt el az 56 hajóból álló mezõny rajtlövés hangjára. Késõbb az a kis szellõ is leállt. Hol innen, hol onnan jött egy köpés, egy kis lepkefing. Tipikusan leálló, néha kissé felélénkülõ parti-víyi-szeles idõ volt. Jól jött a jeges fröccs, mígnem a jég is elfogyott.
Pista a kormánynál lankadatlan figyelemmel irányította a hajót, mozgást alig engedélyezett, hogy azt a kis lendületet se veszítsük el, amivel rendelkeztünk. Mindenkinek megvolt a helye, és ott kellett ülni vagy feküdni, ahova a kapitány parancsolta, még akkor is, ha pontosan az illetõ feneke, vagy a háta alatt a backstág kötele, vagy egy bika volt. Többször is átadta nekem a kormányt, s felállt a kabintetõre, úgy hatott, mint egy bumon ülõ kormorán. Figyelte a vizet és adta az utasításokat, hogy merre is menjen a hajó.
Ismerjük a Kékszalag pályáját: Balatonfüred-Kenese-Siófok-Keszthely-Balatonfüred. Ezúttal szombat reggeltõl vasárnap hajnalig még csak Balatongyörökig jutott el a mezõny eleje. Korán pirkadt és a hajnali félhomályban Fenyves elõtt egy vitorlás körvonalai tûntek fel. Mint késõbb kiderült a Cherie 25-ös túrajolle úszott a vizen. Nem is kellett látnunk a nevét, mert nemsokára hangos purparlé jelezte, hogy kik tartózkodnak a fedélzetén: „Te hülye, te marha! – Jól el (füttyjel)…, nézz hátra, utolért a 75-ös! Szégyelld magad, ez a gyenge szél a mi szelünk és ez a döher meg ránk jött. Megmondtam, hogy igyál a teámból, nem fogadtad el, külön hoztam neked sárgarépát, abból sem ettél! A sapkád alá smirglit tettem, kidobtad! Hogy lehet valaki ennyire idióta? Nem szabad lett volna elaludnom, hiszen még a kanizsai gyors szelét is elmulasztottad!”
Hát így harsogott a felkelõ nap fényében a nyugodt víz. A kormánynál a tizenegyszeres magyar bajnok Sárdí László ült, a triádákat pedig nem más, mint Kovács Béla az 1936-os, az 1938-as Kékszalag-nyertes patikus zengte el.
Szépen haladtunk Keszthely felé. A hold éppen lebukott, a nap kezdett feljönni. Hátra pillantottunk, és a Tramontána körvonalai kezdtek kirajzolódni. Látcsõvel figyeltük és láttuk, hogy nálunk valamivel gyorsabb. Szépen csúszott ránk. Megpróbálkoztunk mindennel, de nem tehettünk ellene semmit sem. Kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy Keszthelynél a pályajelet elsõnek vegye, másodiknak a Csilige 25-ös túrajolle és ezután jöttünk mi. Fél hét után kerültünk, és gyengülõ ellenszélben követtük õket. A cirkáló szakaszon kb. hatszáz méterrel mögöttük haladva nagyon kellett küzdenünk, mert a mi hajónk nehezebb volt. Türelemjáték kezdõdött. Lassan kifogyóban volt a vizünk, kénytelenek voltunk a tó vizével beérni.
Még az a gyönge szél is kezdett kihagyni, és beesteledett mikorra elértük a tihanyi szorost. Tramontána és a Csilige még mindig elõttünk. Egyszer csak azt látjuk, hogy a Trami a csõben a part felé húzódik. – Teljesen leállt, – vakarjuk a fejünket, hogy mitévõk legyünk, ha teljesen leáll a szél. De mégsem, mi még megyünk elõre. De hiszen a Trami felült! Elnézték a jelölõ bóját.
Most már csak a Csilige volt elõttünk. Vasárnap éjfél után már elhagytuk a szorost. A holdfényben elõttünk nem messze a Csilige látszott. Közeledtünk a befutóhoz, és hallótávolságban lehettünk tõlük. Reménykedtünk. Erre meg is volt a lehetõségünk: partiszélben cirkálnunk kellett és mindannyian tudjuk, hogy itt hibázni is lehet, de az elõl lévõket el lehet kapni.
Már kezdtük sejteni a célvonalat a hajnali derengésben. Bátyám hangosan megszólalt: fordulunk! Végrehajtottuk a manõvert és röviddel utána káromkodni kezdett: az istenfáját! ezt jól el…..am, nem tudom venni a célvonalat, nagyon le kell esnem. A Csilige kormányosa, Scharbert ezt hallva nem fordult ránk védekezõen. Szépen venni tudtuk a befutót és néhány tízméteres elõnnyel abszolút elsõnek beértünk. Másodszor is felhúzhattuk a Kékszaéagot az árboc tetejére. Szegény Scharbert Gyula, mérgében a decken ugrált és szidta az egész világot, mert bedõlt egy olcsó trükknek. Tehát második lett a Csilige 25-ös túrajolle, harmadik a Tramontána, kormányánál Wappler Gusztáv barátommal.