Ekkor csapott le az északi part fölött már több mint egy órája gyülekezõ iszonyatos vihar. Az élmezõny nagy részét ez meglepetésként érte, két okból is: egyrészt mert már régóta ott volt a „gerenda” a hegyek fölött, másrészt pedig éppen abban a pillanatban csapott le, amikor teljesen besötétedett, így a vízen sem mutatkoztak a szokásos jelek.
Ambrus László és Schulek Csaba Aqua Magazin
Tûzkeresztség a nyugati medencében
Közel rekord létszámmal, 270 hajóval rajtolt el az idei legnagyobb nagyhajós vitorlásverseny, a Fehér Szalag. A szalagversenyek (kék, fehér) közül a szabadabb szellemû tókerülés, a Balatonfüred-Tihany-Keszthely-Kenese-Füred útvonalat követi. Szabadabb, mert kevesebb a hajókra vonatkozó megkötés, hiszen a hajók lehetnek többtestûek, és lehet rajtuk trapézolni, azaz a hajó oldalán lógni. A nagy esélyes ezeken a versenyeken a Libera osztály, amelyben két – Magyarországon új – hajó, az Azzardissimo és a Pleasure indult. Ezek inkább hatalmas szörfökhöz hasonlítanak, 10-15 fõs legénységgel, akik fõleg a hajók egyensúlyozására kellenek. Eséllyel indultak a szintén új assók is, amelyekbõl most már öbb mint tíz van a Balatonon. Joggal pályázott jó szereplésre a Liberté, a címvédõ, valamint a Detre testvérek erre az alkalomra behozott versenykatamaránja, a Yuppie Extreme is.
Kellemes, napsütéses idõben rajtoltak el a hajók. Az elsõ ellenõrzõpontnál – Keszthelyen – A Pleasure vezetett Litkey Farkassal a kormánynál, második az Azzardissimo Brencsán ábellel, harmadik a katamarán Detréékkel, negyedik a Liberté, Munka Lászlóval. A sydneyi olimpia immár biztos indulója, Eszes Tamás a PSINet assójával az ötödik helyen fordult. Itt még nagyon szoros volt a verseny.
A Kenese felé választható két útvonal közül – amint az késõbb kiderült – egyértelmûen a déli part jött be. Az északin a fent említett hajók többsége lemaradt, így este 9 óra körül a déli parton osonó, 13. helyen fordult hetvenes cirkáló, az Anna nagyon jó pozícióba került.
Ekkor csapott le az északi part fölött már több mint egy órája gyülekezõ iszonyatos vihar. Az élmezõny nagy részét ez meglepetésként érte, két okból is: egyrészt mert már régóta ott volt a „gerenda” a hegyek fölött, másrészt pedig éppen abban a pillanatban csapott le, amikor teljesen besötétedett, így a vízen sem mutatkoztak a szokásos jelek.
Harminc másodperc alatt lejátszódott miden. Aki addig nem tekerte be a vitorláit, az ezt követõen már nem is tudta. Minden fennmaradt négyzetméter vászon szétdurrant, de még azok is megszenvedtek, akik idõben reffeltek. A két libera azonal felborult, a Pleasure el is süllyedt. Detréék árbocot törtek, Eszes Tamásék szintén. A Liberté annak ellenére felborult, hogy egyetlen centiméter vitorlázata nem volt fent, és hatan trapézolták a hajót. Õk is elsüllyedtek. Az élboly 120 km/órás szélbe futott bele, a mezõny második fele „megúszta” száz körülivel. Személyi sérülés szerencsére egy lábtörésen és egy fejsérülésen kívül nem történt. Összesen hat hajó süllyedt, körülbelül tíz árboc tört, megszámlálhatatlan vitorla szakadt, és óvatos becslések szerint is legalább százmillió forint a teljes mezõny kára. A 270 hajóból összesen 149 futott be.
A vihar elsõ felvonása negyedórányit tartott. A második is hozott meglepetést. Ökölnyi jégdarabok hullottak a nagy meleg miatt nagyrészt igen lengén öltözött hajósokra, akik minden zugot kihasználva menekültek a záporozó csapások elõl.
Amikor vége lett az égszakadásnak, szembe kellett nézni az alapvetõ kérdéssel: a hajót ért károk függvényében, illetve a legénység állapotát figyelembe véve dönteni kellett arról, hogy tovább lehet-e menni, avagy ki kell állni. A hajók egymás legénységét mentették. A Rosa nevû 40-es cirkáló a Liberté csapatát, a felújítás utáni elsõ versenyét futó Nemere II. a Pleasure legénységét szedte ki a vízbõl. Az 1944-ben épült Kékszalag-rekorder Nemerén így 23-an fejezték be a versenyt, mégpedig a nagyon elõkelõ ötödik helyen.
A PSINet Nagydíjat és a Fehér Szalagot az elõvigyázatosan versenyzõ és keményen helytálló Anna nyerte Rutai Istvánnal a kormánynál. Hajnali 3 óra 20 perckor futottak be. A második helyre a Vadnai Péter kormányozta Blue Curasso nevû asso érkezett, az abszolút verseny bronzérme a Czégai László vezette Ganz Danubiusnak jutott. A negyedik Andorka Rudolf Bulldogja, az ötödik Cittel Lajos a Nemere II.-vel.
A vasárnapi díjkiosztóra az esõs idõ ellenére sokan jöttek el a füredi nagymólóra, ahol a verseny fõszponzora, Harry Hobbs, A PSINet európai régiójának vezetõje a vitorlásszövetség fõtitkárával, Weöres Lászlóval ada át a díjakat. A verseny elsõdleges tapasztalata az, hogy a Balaton vitorlázói jól vizsgáztak kitartásból, sportszerûségbõl, egymásra figyelésbõl.
——————————————————————————–
Így látták õk
Cittel Lajos a Nemere II. felújítója és kormányosa
Amikor közeledett a vihar, csak a vizet néztem, és figyeltem a jeleket. Ahogy megérkezett, azonnal lehúztunk minden vitorlát, csak egy kis sarkot hagytunk ki, hogy irányban tudjuk tartani a hajót. Mintegy negyed óráig tartott ez a befújás, s ezután jött a jégesõs variáció. Szerintem az volt a keményebb, mert semmit nem lehetett látni, s féltem, hogy valaminek nekimegyünk. Ráadásul aki tudott, elbújt a jég elõl. Ez kb. tíz percig tartott. Keszthelynél tizedikként fordultunk, és sejtettük, hogy az elõttünk lévõk közül több hajó nem úszta meg a vihart. Elkapott bennünket a versenyláz, hogy valahol az élcsoportban lehetünk. Akkor már teljesen sötét volt, és egyszer csak kiabálásra, füttyre lettünk figyelmesek. Visszafordultunk, és lámpával pásztáztuk a vizet. Öt-tíz perc múlva megtaláltuk a Pleasure legénységét. Kiabáltak, hogy a másik oldalról közelítsük õket, mert a víz alatt van a vitorlájuk. Tettünk egy nagy segédkört, csináltunk egy hosszú kötelet, hogy abba kapaszkodjanak bele, ha elhagytuk a roncsot. Eltávolodva sikerült is felhúzni õket a fedélzetre. Gyors létszámellenõrzést tartottunk, de egy idõ után mintha újabb kiabálást hallottunk volna. Újra keresgélni kezdtünk, de nem tudtuk meghatározni a pontos helyet, valószínûleg csak az érzékszerveink csaptak be bennünket. Ez még több idõt elvitt, mint a mentés. Litkey Farkaséknak szerencséjük volt, hogy mi találtuk meg õket, mert más hajó nem tudta volna felvenni az egész legénységet. Szóba került, hogy kiállunk, de mondták, hogy kibírják, ne adjuk fel a versenyt, mert az élbolyban vagyunk. Talán megnyerhettük volna a versenyt, de az igazi az lett volna, ha kimentjük Farkasékat, és úgy gyõzünk.
Brencsán ábel, az Azzardissimo kormányosa
Szerencsére a hajó épségben megúszta a vihart, csak a jobb oldali létra tört el, amikor a baum rácsúszott. Taktikailag bekalkuláltuk a vihart, de kisebb szélerõre számítottunk. Jól lehetett érzékelni a vihar közeledtét, úgy jött, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Leszereltünk mindent, valamennyiünk beöltözött, akinek volt, felvette a búvárruháját. Azt gondoltuk, 8-9-es szél jön, és tovább tudunk menni Tihany felé. ám a mi vonalunkban tízes erõsségû, 120 km/órás szelet mértek. Igyekeztünk felfelé, szélirányba menekülni, de felborultunk. Megvártuk, amíg elmegy az elsõ befújás, majd felállítottuk a hajót. Tudtuk, hogy fel kell adnunk a versenyt, mert a létra eltört. A mentõmotorosunk remekül segített, amikor a második nyomás érkezett, már rá voltunk kötve, de jellemzõ, hogy még ekkor is néha hat embernek kell trapézolnia a puszta árboccal haladó hajón. Zánkán nagyon jó fogadtatásban volt részünk, az ottani mentõszolgálat folyamatosan, gyorsan és hatékonyan intézkedett. A harmadik helyen álltunk a Pleasure és Detréék mögött, amikor jött a vihar. Utólag könnyû okoskodni, de ha kikötünk és megvárjuk, amíg elmegy, gyõzhettünk volna.
Szaploncai Péter, a Peecasso kimentett legénysége
Beszéltem egy-két idõsebb vitorlázóval, köztük Horváth László vitorlaszabó barátommal, aki szerint a mostani az egyik legnagyobb vihar volt, amelyet futam alatt a Balatonon tapasztaltak. A Peecassóval a 12-14. helyen haladtunk, amikor egyértelmûvé vált, hogy jön a vihar. Elõtte 5-6 perccel szóltak telefonon a tulajdonosnak, hogy a rádió bemondta, 50-60 kilóméteres szélre lehet számítani. Pedig már ekkor 120 km/órás volt a szél! Az EGIS Kupán mentünk már 70-80 kilométeres szélben, ilyen esetben a hajó még megvitorlázható. Aki nem húzta le idõben a nagyvitorlát, az mind elfeküdt. Nagyon gyorsan, talán egy perc alatt beerõsödött a szél, szinte nem volt idõ reagálni. Iszonyúan meglódult a hajó, 25-30 csomóra taksáltuk a sebességét, és gyorsan közeledett a déli part. Szilvássy Attila kormányosnak egy-két hullámot még sikerült vennie, de aztán megfeküdtünk. Én éppen a trapézon álltam, s a hirtelen lökéstõl átrepültem a hajón. Amikor felbukkantam a vízbõl, karnyújtásnyira volt tõlem a hajó, de ahogy egyet tempóztam, már tízre, majd negyvenre. Két, két és fél méter magas hullámokat kell elképzelni, a hullámvölgyben semmit sem láttam. Lassan úszva sodródtam, a déli part még legalább két kilométerre volt. Egy idõ múlva észrevettem egy topfényt, amely pont felém tartott. Késõbb kiderült, a Blue Curasso volt. Gondoltam õk nem látnak a hajóról, ezért kezdtem kibújni a mentõmellénybõl, arra számítva, hogy esetleg le kell buknom. Úgy húsz méterre haladtak el mellettem, de mindenki az ellenkezõ irányba nézett. Már túljutottak rajtam, amikor valaki visszatekintett és észrevett. Szerencsére elsõre sikerült kivenniük. A Blue Curasso kilenc perccel lett második az Anna mögött, szerintem ennyi lehetett a mentésemre fordított idõ. A többiek a Peecassón három órát vártak, mire kimentették õket. Jött egy rendõrmotoros, de azt mondták, nekik más dolguk van. Mindenki a fejsérültet kereste, közben a motorosok kivilágítás nélkül száguldoztak a vizen, csoda, hogy csak ennyi sérülés történt. A parton olyan sztorikat hallottam, hogy el sem merem mesélni az enyémet. A Peecasso árboca négy darabba tört, mivel befúródott az iszapba. Én nagyképûen azt mondhatnám, hogy átszálltam egy másik hajóra, amely második lett. Ugyanakkor volt több olyan hajó, amely kihasználva a vihart, igyekezett jobb pozícióba kerülni, és nem állt meg menteni.
Detre Szabolcs, a Yuppie Extreme katamarán kormányosa
Minden túraverseny emlékezetes valami miatt, ezt a vihar tette azzá. Már a verseny elõtt két nappal tudtuk, hogy jön, de ekkora még nem volt ebben az évben. Legutóbb szalagversenyen talán a hatvanas években volt ilyen nagy vihar. Csupasz árbocú hajókat borított fel, lesodorta az embereket a fedélzetrõl. Mi abban bíztunk, hogy kicsúszunk alóla, de alattomosan, szembõl jött. Szerintem a jég csinálta ezt a hatalmas, 120 km/órás szelet. Leborotvált minket, ráadásul a katamarán nem dõl meg, így teljesen végigsöpört rajta a vihar. Svájcban vásároltuk ezt a hajót, francia gyártmány, épphogy beestünk a rajtra, s nem tudtuk igazán kipróbálni, különösen nem ilyen viharban. Jött egy szövetségi motoros a verseny közben és szólt, hogy Keszthelynél 50-60 kilométeres szél van. Akkor megnyugodtunk, mert így tovább tudtunk volna menni. Persze a felhõk színe sejtette, hogy valami készül, egészen tintaszín volt az ég, majd jött a fehér szörnyeteg. Néhány pillanatig halálfélelmem volt. Még nem éltem át ilyen vihart, fõlg este. Eltört az árbocunk, s ekkor megnyugodtam, mert nagy baj már nem történhetett, bár még mindig volt esélyünk a felborulásra. Szerencsére a hajósok felkészültek, azért nem történt tragédia. Hallottam persze egy-két esetrõl, amikor elmentek az úszkálók mellett, és odakiáltottak, hogy majd küldik a segítséget. Ez vérlázító, az ilyen embereket örökre el kell tiltani.
——————————————————————————–
Szekeres László Hajó Magazin
„A versenyt vihar esetén sem szakítjuk félbe…” – olvasható a versenykiírásban. Mindenkinek saját felelõssége, hogy kiáll vagy folytatja a versenyt. Ez a világon mindenütt így van, minden hasonló távolsági vitorlásversenyen ez a szabály. Nem lehet tehát a versenyrendezõk „nyakába varrni” a felelõsséget. A hajókon azért vannak a kapitányok, hogy az adott helyzetben dönthessenek. Aki egy ilyen versenyen részt vesz, az tudja mit vállal. Ezért verseny. Aki nem vállalja a veszélyt – a balatoni hajósok 90%-a -,az nem indul.Idén az indulók jól döntöttek. Volt anyagi kár, nem is jelentéktelen, de ez szintén hozzátartozik a versenyhez. Kockáztatni kell a gyõzelemért. Volt két sérülés, de hát melyik sportágban nincs? Tragédia nem történt, és ez a lényeg. A versenyzõk nagyon fegyelmezetten viselkedtek, betartották a hajózási és versenyszabályokat, a rendezõség utasításait. Viselték a mentõmellényt, nagyobb hajókon a biztonsági kötelet. Ehhez hasonló idõ 15-20 évente egyszer ha elõfordul a Balatonon. Az ilyen viharok rendszerint késõ éjjel törnek a tóra, közeledtüket órákkal, sokszor napokkal elõre lehet tudni. Ezért ezek nem okoznak jelentõs kárt a vízen. Kivétel a Kék-, illetve néhány éve a Fehérszalag verseny. Ilyenkor a vízen tartózkodók számolnak a veszéllyel, figyelik a meteorológiai jelentéseket, a vizet. Egy hasonló vihar sem szokott jelentõs károkat okozni, mert általában van ellenszer, lehet védekezni ellene. A vitorlázók többsége szerzett némi rutint az ilyen helyzeteket illetõen. A mostani vihar azonban különbözött a korábban megismertektõl, mivel egészen gyorsan keletkezett. Rendszerint a vihar közeledte jó elõre – megérkezését megelõzõen 20, nemegyszer 40-60 perccel – látható. Ez alatt az idõ alatt lehet vitorlát cserélni, kurtítani vagy teljesen leszerelni. Most erre nem volt idõ. Több gyakorlott versenyzõ elmondása szerint a vihar 30-40 másodperc alatt ott volt a nyakukban. Meteorológusok szerint kontinensünkön az ilyen zivatarok kialakulása, amikor egy markáns hidegfront mellett egyszerre és párhuzamosan több jön létre, nagyon ritka jelenség. Ezek a párhuzamos zivatarok és a kiterjedt alacsony nyomású légköri frontok együtt szoktak az amerikai kontinens partjainál tornádót okozni, majd így, egymást erõsítve rombolnak a földrészen néha sok száz mérföldön keresztül. Véletlen szerencse, hogy most és itt nem egyesült a több párhuzamos zivatar egyetlen tomboló hurrikánná. Viszont ez okozta azt a jelenséget, hogy néhol csak egy-két száz méter, másutt néhány ezer méter választotta el a 60, illetve 120 kilométeres sebességgel száguldó szélcsíkokat egymástól. Az elsõ lökés után több kesekeny sávban egy sokkal erõsebb kasza is megtalálta a hajókat. Voltak szerencsésebbek, akiket csak az elsõ nyomás érte, a mezõny elejét azonban telibe kapta a szél. Ezek jó része nem is vészelte át a vihart. Itt, az élbolyban már Keszthelyrõl visszafelé vitorlázva borult fel a Pleasure, törte árbocát a Detre testvérek katamaránja, többször is felborult és az árbocát több darabba törte az Eszes Tamás vezette asso is. Voltak szerencsésebbek, akik nem sokkal a vezetõ hajók után vitorlázva már urai lehettek a helyzetnek. Ebben a sávban a Keszthely felé tartók közül szerencsére senki sem tartózkodott. Korábban a hatvanas években volt hasonló idõjárás a Balatonon egy Kékszalag alatt, akkor alig akadt befutó. A korábbi évek és versenyek tapasztalatai alapján mindenki félt egy erõs vihartól. Senki sem tudta felmérni, hogy milyen készültség szükséges egy hasonló idõjárási helyzetben. Ma már tudjuk. Valójában talán meglepõ, de semmi különös nem történt. Végezte mindenki a dolgát, a versenyrendezõség mentõhajói, a vízi rendészet és az önkéntes vízi mentõalakulatok. Jelesre vizsgázva emberségbõl, felkészültségbõl, kötelességtudatból. Professzionálisan végezték a rájuk zúduló, a vártnál sokkal nagyobb feladatot. Több hajó legénységét sporttársaik mentették ki, õk voltak a legközelebb. Nekik is köszönhetõ, hogy nem történt tragédia. Jól vizsgáztak tehát a versenyzõk, a versenyrendezõk, a vízi rendészet és a vízi mentõk.
——————————————————————————–
Ruják István Hajó Magazin
Beszámoló a versenyrõl
A versenyt megelõzõ este valaki arra kért, meséljek valami jó kis balatoni történetet, hiszen bizonyára átéltem ezt-azt az elmúlt években. Mivel hirtelen nem ugrott be semmilyen fergeteges sztori, azt mondtam, várjon egy kicsit, majd a Fehérszalag levitorlázása után mindenkinek lesz egy saját, új, friss története. Igazam lett, talán túlságosan is. Az biztos, hogy ez a nap mindenkinek a legemlékezetesebbek közé tartozik majd. Természetesen az én beszámolóm is szubjektív: a 2000. évi Fehérszalag az én szemszögembõl nézve. A Pannónia hetvenes cirkálóval, Jásdi István hajójával vettem részt a versenyen.
Már a rajt elõtt tudhattuk, valószínûleg izgalmas ájszakánk lesz. Az idõjárási elõrejelzések ugyanis meleget és gyenge, változó irányú szelet ígértek péntekre, és komoly idõjárás-változást másnapra, ami jó eséllyel éjszakai vihart jelent.
Kétszázhatvannyolc, tehát rekordlétszámú mezõny nevezett az idei tókerülõre, ami lévén Fehérszalag, az abszolút versenyben korlátozásmentes részvételt jelent. Vagyis – szemben a tradicionális hajóknak rendezett Kékszalaggal – ezen a versenyen bármilyen hajóval harcba lehet szállni az abszolút gyõzelemért, és a legénység trapézolása sem tiltott.
A mezõny eleje idén is rengeteget gyorsult. Ott voltak a liberák, a Garda-tóról importált nagy, keretes, soktrapézos rohanógépek: az Azzardissimo Brencsán ábel kormányzásával, és a Pleasure Litkey Farkas csapatával. Egy különlegesen nagy sebességet ígérõ katamaránnal álltak rajthoz a Detre testvérek, és esélyesnek ígérkeztek az idei szerzonra igencsak megszaporodott asso-flotta egységei is. Mellettük az újjászületett Kékszalag-rekorder Nemere II. Vagy a nemrégiben még a leggyorsabbak közé tartozó hetvenes cirkálók már nem számítottak igazi favoritoknak. Aztán persze közbeszólt az idõjárás.
A rajtnál, délelõtt fél tizenegykor, gyenge, egyes-kettes kelet-délkeleti szél fújdogált. A mezõny bõszélben indulhatott a tihanyi szoros felé, és a kiírásnak megfelelõen csak három perccel a rajtlövés után húzhattak a hajók bõszeles vitorlát.
Az elsõ jó taktikai döntést az hozta, aki a hosszú rajtvonal Balatonfüred felõli oldaláról indult, hiszen a szél irányából fakadóan, onnan élesebb menetben raumolhatott (tehát a déli oldalról hátszelezõknél gyorsabban) a tihanyi csõ felé. Az esélyesek jó része így látta, és ebbõl az irányból érkezett a szántódi rév elé a két nagy Libera, majd Eszes Tamás capatával az élen néhány asso, a jól rajtolt hetvenesek (Anna, Pannónia, Krajcár), és a Ganz Danubius. Az elsõ szélcsendes rész, az elsõ nagy lavór a nyugati medencében várta a mezõnyt, és mivel a hátulról érkezõk a délkeleti maradékával elcsípték az álldogáló élmezõnyt, a Tihanynál jegyzett sorrend azonnal felborult.
A Pleasure és az Azzardissimo persze elhúzott a mezõnytõl, viszont ekkor felbukkant a Detre-katamarán. Mi rendesen beszorultunk a tömegbe, és jó ideig képtelenek voltunk elszabadulni parkolóhelyünkrõl. Ekkor érkezett mellénk a Nemere II., ami aztán a következõ öt-hat órában többnyire a közelünkben vitorlázott, szemünk nagy gyönyörûségére. Néhányan az északi part felé törekedtek, majd a visszatérõ, déliesedõ szél segítségével megindulhatott a mezõny a déli oldalon is. A mindenki által szeretve tisztelt Pempõ – Szabó Imre sokszoros bajnok – szállóigévé lett mondása szerint „kétezerig a délit húzzuk”. Nos bebizonyosodott, hogy az járt jól, aki még a 2000. évben is ezt az elvet követte. Fonyódig minél inkább a déli part közelében vitorlázott valaki, annál elõrébb jutott, míg az északi oldalon haladók folyamatosan lemaradtak. Mi természetesen elsõsorban a saját osztályunkba tartozó ellenfeleinket, a hetveneseket figyeltük. A Krajcár és az Orpheus északnak próbálkoztak, és lettek egyre kisebbek, szerencsére ha hátrafelé néztünk. Így az Annával és a Capellával küzdöttünk, többnyire a nagy bliszterünkkel vitorlázva. Balatonszemes után Pomutz Tamás egy haulzolás után addigi menetirányára merõlegesen haladva, határozottan még inkább a déli part felé igazított, és ez a merész húzása gyönyörûen bejött. A következõ félórában a Capella kedvezõbb szögben, és jobb széllel raumolva komoly elõnyre tett szert hozzánk és az Annához képest, amit Keszthelyig folyamatosan növelni tudott.
Fonyód után a továbbra is gyenge, változékony szélben már nem fizetett a déli oldal, inkább a szélcsíkokat elcsípve valahol félvízen volt érdemes haladni, de továbbra sem az északi oldalon. Györök elõtt egy „zseniális” húzással elõrébb jutottunk néhány helyet: ugyanis egy döntésemet felülbírálta az intelligens hajó. Haulzolás közben a spinnaker beleakadt a jungstagba, így kénytelenek voltunk visszaállni az elõzõ menetirányunkra, amit a Balaton egy nekünk szóló szélcsíkkal hálált meg. Hiába, aki tud, az tud.
A Keszthelyi-öbölbe a csapat eleje továbbra is gyenge széllel érkezett, bár egy dél-délnyugati frissülés biztatóan segített ezen a szakaszon. Amikor Györöknél szembetalálkoztunk velük, a két Libera nagy elõnnyel már visszafelé haladt, az élen a Pleasure. Mögöttük a katamarán, és a két asso, amelyeket Kutics Krisztián és Eszes Tamás kormányzott. Hatodikként fordult a Liberté, hetediknek a Capella. Utánuk a Remete, majd Soponyai Géza karboncsodája a Black Magic ismét egy asso társaságában. Mögöttük Cittel Lajos hozta a csodás Nemere II.-t Eztán érkeztünk mi, szûk elõnnyel egy újabb asso és az Anna elõtt.
A hetedik-tizenharmadik helyen rövidesen a lapok újraosztása kezdõdött. Az addig szélcsendes Szigligeti-öböl felé vitorlázva a Capella, a Black Magic és a Nemere II. A györöki csücsöknél szélcsendbe került. Mi, akik a megmaradt és keletiesedõ széllel éreztünk, könnyedén kerültük ki õket, és természetesen a déli part felé húzódtunk. Még határozottabban tette ezt az Anna és a nyomában haladó asso. A Szigligeti-öböl elején egy rövid ideig élvezhettük, hogy osztályunkban az élen állunk. Úgy két-három percig. Az északi oldalon rekedtek tartósan magatehetetlen helyzetbe kerültek, míg a keszthelyi bója felõl érkezõk a déli parton száguldottak. Elõrekúszott a Ganz Danubius, és felbukkant Tuss Miklós is a Lopakodóval, aki – mint tudjuk – minden tókerülõn bemutat egy-két varázslatos húzást.
Miközben a szembevitorlázó mezõny jórészt szélcsendben vergõdve baktatott az északi oldalon, addig mi a déli part közelében a vízfelszínt söprõ bliszterrel vágtattunk Fonyód felé. Én úgy gondoltam, inkább a szélcsík alján maradva menjünk, feltételezve, hogy Fonyód elõtt még elfogy a partközeli szél, de nem lett igazam. Ugyan kikerültünk a szél alatti oldalról a Remetét és egy assót, de addig az Anna és a Ganz Danubius a part közelében meglépett, és egy kilóméteres elõnyre tettek szert hozzánk képest. Ezt aztán Boglártól kezdve sikerült csökkentenünk, sõt Czégaiékat behoztuk és lehagytuk.
A szürkületben egyre világosabban látszott: jön a vihar. Csodaszép látványt nyújtott a meglepõen hangtalanul cikázó villámok tömege. Mivel az eget felhõk borították és a villámok messze mögöttük csapkodtak, így azok gyönyörû, az egész eget beborító, különleges fényjelenséggé változtak. Tekintve, hogy erõsen sötétedett, a felhõk formája már nem látszott, és dörgés sem hallatszott, nem tudhattuk, vajon betör-e a szél a Balatonra, és fõleg, hogy mikor.
Balatonszemes magasságában a tó közepe felé húzódtunk, el a déli parti marástól, hogy a majd lecsapó erõs szélben helyünk maradjon a manõverezésre. Este háromnegyed kilenckor felkészültünk a szél erõsödésére. Mindenki vízhatlant és mentõmellényt vett, felkészültünk a reffelésre.
Az utolsó két óra jó déli parti menetével meglepõen megközelítettük az élen hajózókat. A vihar kitörése elõtt a következõ volt a helyzet: Zánka felé legelöl vitorlázott a Pleasure. Õk a vitorlát a második reffsorig kurtították és egy kisebb orrvitorlát húztak. A közelükben haladt a katamarán, mögöttük még északabbra az Azzardissimo. A déli part közelében negyedik a Kutics Krisztián kormányozta Oú Sali nevû asso volt, majd az Anna (Rutai István) és a Blue Curasso (Vadnai Péter) következett. Mi hetedikként egy pár száz méterrel hátrébb következtünk, de beljebb a tavon. Mögöttünk délen a Ganz Danubius, északon pedig a Liberté, és valahol arra járt az Eszes Tamás vezette asso is.
A Balaton nyugati medencéjére lecsapó vihar letarolta a mezõnyt. Nagy tömeg kerülte éppen Keszthelyen a pályajelet, amikor elérte õket a lórúgás. De ott legalább, különösen a kisebb, könnyebb hajók, vitorlával állták. Legalábbis akik bírták az eszeveszett néhány perces vágtatást. Györöknél felborult egy Scholtz 22-es. Badacsony és Fonyód között már jobban dõltek a hajók, szakadtak a vitorlák, törtek az árbocok. Sokan ott is felborultak. Badacsony környékén a Kaláris ötvenes cirkáló mûszerei közel hatvancsomós szelet (110 km/órás) regisztráltak, az egyik mentõhajón 120 km/órás löketeket mértek. A huszonötös jollék szinte mind a parti nádasban verõdtek, ami számukra egyben jó menekülést jelentett. A szerencsésebbje késõbb segítség nélkül ki tudott onnan szabadulni, és folytathatta a versenyt.
Akadtak akik még könnyebben megúszták. A vihar ugyanis szokatlan módon, nagyon különbözõ csíkokban szabadult a tóra. Néhány száz méteren belül elõfordult, hogy valakinek százhúszas szél törte el az árbocát, miközben ellenfele alig kurtított vitorlázattal csak hetes szélben vágtatott, és utólag sem értette, mitõl estek-törtek a többiek.
Az elsõ tízbõl alig maradt épen hajó. A Pleasure az elsõ nyomásban hátszeles menekülésbe kezdett, de eltört a kormánya, így a kormányozhatatlanná vált hajó felluvolt és borult. Mentõmotorosuk a legénységet vízben hagyva elrohant a rendõrökért (minek?), és többet a sötétben nem talált vissza hozzájuk. A szintén közelben haladó, a Maharttól bérelt nézõhajó tétlenül szemlélõdött, kísérletet sem tett a legénység megmentésére. Szerencsére igazi hajósok is jártak a vízen. Az arra vitorlázó Nemere II. állt meg és vette fedélzetére a Pleasure tizenöt fõs legénységét.
Detréék egy ideig szintén rettenetes sebességgel haladtak, majd amikor a hullám alá fúródás elkerülése végett felluvoltak, a lobogó vitorla által rázott árboc eltörött az iszonyatos széllökésben. Brencsán ábelék liberája is felborult, pedig már csak egy orrvitorlát viseltek. Az Azzardissimót felállították maguk, majd a motorosuk Akali kikötõje felé vontatta a sérült hajót (eltört az egyik trapézkeret). Eközben többüknek trapézon állva kellett ellensúlyozniuk az egy szál kopasz árbocra nehezedõ döntõerõt.
Kutics Krisztiánék nem tudták lehúzni a nagyvitorlát, és az elsõ nyomással soha nem tapasztalt nagy vágtatásba kezdtek. De a cájg nem sokáig bírta a terhelést: a hajó orra lefúrt a hullámba, és eltört a baum. Ettõl a hátszelezõ hajó luvba fordulva felborult. Eközben a legénység kiesett, és elsodródott. A hajón csak Váradi Gábor maradt, aki az oldalára fordult hajón lehúzta a vitorlákat és kidobta a horgonyt. Kuticsékat, akik nyugodtan együtt úsztak a part felé, háromnegyed óra múlva a korábban szintén boruló Soponyai Gézáék mentették ki, és vették a Balck Magic fedélzetére. A közelükben az Anna fetrengett a vihar elsõ csapása alatt, de sikerült betekerniük a génuát, lehúzni a már kurtított nagyvitorlát. Így némi várakozás után óvatosan folytathatták az útjukat. Elsõként haladtak át a csövön, és mindvégig az élen maradva megnyerték a versenyt. A Blue Curasso vitorláit idõben lehúzva átvészelte az elsõ nagy nyomást, a második lett.
Én a vihar kitörése elõtt folyamatosan figyeltem a Libertét, hogy az észak-nyugatról várható szélerõsödést észleljem, de az utolsó három percben a sötétedés miatt sajnos szem elõl tévesztettem õket. Körülbelül egy kilóméterrõl láttam meg a felént száguldõ fehérséget, porzott a víz. Hetvenes cirkálóval nem kockáztattam volna meg, hogy az elsõ nagy nyomásba beleejtve a hajót, vad hátszeles rohanásba kezdjek, hiszen az óriási lökés csak nehezen indította volna el az öttonnás hajót, helyette szakad a vantni, dõl az árboc. A szél ugyanis az általam várt fokozatos erõsödés helyett, körülbelül harminc-negyven másodperc alatt változott tízrõl száz-százhúsz kilóméteresre. Azonnal elkezdtük a vitorlák lehúzását. Az Annához hasonló helyzetbe kerültünk, mire lecsapott a vihar, a nagyvitorlánknak már a fele sem volt fenn. Viszont fockrollerünk betekerõ kötele leugrott a dobról, így a génuánk fennmaradt, és pillanatok alatt csíkokra hasadt. Megsérült a nagyvitorla felsõ, szabadon lobogó része is. Ugyanakkor nem voltunk komoly veszélyben. A hetvenes cirkáló nagyon biztonságosan fekszik a vízen, mindvégig kormányozható maradt, és víz sem ömlött a cockpitba.
A Ganz Danubius idõben lehúzta vitorláit, kivárta a második, a változatosság kedvéért kemény jégveréssel színezett nagy nyomást is, majd sértetlenül továbbhaladva harmadik lett a versenyen. Északon rosszabbul járt a Liberté és az Asso le mio. A Liberté vitorlák nélkül is felborult, majd elsüllyedt. Teljes legénységét a Holzhauser András kormányozta Rosa mentette ki a vízbõl. Osztályukban nyerhettek volna, de a mentéssel eltöltött idõ miatt a harmadik helyre szorultak.
Eszes Tamásék assója vitorlák nélkül is többször felborult, és alig néhány órát vitorlázott karbonárbocuk darabokra tört. Természetesen sokat gondolkodtam azon, mit kellett volna másképp tennem, tennünk ahhoz, hogy épen tartsuk a hajót és folytathassuk a versenyt. Talán reffelhettünk volna a vihar elõtt, de akkor úgy gondoltam, azt majd a szél erõsödésekor megtehetjük. Erre is készültünk, más is így lehetett ezzel. Hiszen nem tudhattuk, hogy mikor csap le a vihar, egy perc vagy csak félóra múlva. Az ember nem szívesen fékezi le a hajót, ha versenyben, gyõzelemre is esélyes pozícióban van. A legénység néhány tagja még a vízhatlanok és mentõmellények felvételét is kissé értetlenül fogadta. Kerültem már viharba korábban , de még soha ilyen hirtelen lecsapóba. Ennek ellenére sem lett volna különösebb gondunk, ha a fockroller nem éppen a legrosszabbkor hagy minket cserben.
Bizonyára mindenkinek megvan a saját tanulsága a viharból, különösen annak, aki így vagy úgy pórul járt, akinek talán valamit másképp kellett volna csinálnia. Különösen rossz lehetett azoknak, akik hosszabb-rövidebb ideig úszkáltak a sötétben, csak remélve, hogy valaki idõben megtalálja õket. És rettenetes lehetett annak is, aki elsodródott versenyzõtársáról nem tudta: él-e, hal-e.
Azt hiszem még jobban kell tisztelnünk a Balatont, a természetet, és akármennyire versenyben vagyunk, van egy pont, amely után csak a biztonságos hajózás lehet a cél. Ezt megtanulni, megérteni, a határt megérezni persze nagyon nehéz.
A vihar miatt a verseny természetesen nem ért, nem érhetett végett. A mezõny majdnem fele kiesett, de a többiek, az ügyesebbek, szerencsésebbek, keményebbek – ahogy tetszik – végigvitorlázták a távot. Szombaton hajnali négykor megérkezett Füredre az abszolút gyõztes, az Anna nevû hetvenes cirkáló, Rutai István kormányzásával, és aznap délután az utolsó célba futó hajó is megérkezett Balatonfüredre. Vasárnap volt a díjkiosztó, akkor kezdõdött az elsüllyedt hajók kiemelése is.
Nem veszett el senki. Végeredményben jól vizsgáztak a verenyzõk, a rendezõk és a mentésre vállalkozók többsége is. Nem született szenzáció, a bulvárlapok újságíróinak nagy bánatára. Bánkódjanak máskor is! (Bár õk azért fújtak egy-két szenzációlufit, kamu hõskölteményt az esemény köré. Puffogtak a nagy szavak a felelõsségrõl, mert ilyenkor fenemód szívükön viselik a világ dolgait.) Mi pedig ismét rengeteget tanultunk a Balatonról, a hajózásról, az emberekrõl.
És fõleg: minden résztvevõnek van egy újabb, élere szóló, élvezetes története. Viszontlátásra jövõre, júliusban a Kékszalagon.
——————————————————————————–
Dénes D. István Népszava
A hír csapdája
Ha valaki csupán a kereskedelmi televíziók és a bulvársajtó híreit olvasta az elmúlt napokban, akkor az a képzete alakulhatott ki, hogy a hét végén a balatoni Fehérszalag vitorlásversenyen valódi rémdráma – mit rémdráma: vízi horror – zajlott le. Hajók törtek, milliós károk keletkeztek, emberek kerültek életveszélybe, s egyáltalán: gigantikus természeti katasztrófa zajlott le a magyar tengeren. Nos, azok, akik résztvevõi voltak az eseménynek, mármint a vitorlásversenynek – nem is kevesen -, némi csodálkozással regisztrálták, hogy mekkora végveszélyben voltak, legtöbbjük csak így utólag érezte úgy, hogy bizony nagy és rettenetes események szereplõje volt.
Mert mi is történt valójában? A lényeg röviden: jött egy teljesen szabályos balatoni vihar, amelybõl minden évben van jó néhány, ám mert vitorlásverseny idején érkezett, a tavon a megszokottnál jóval többen voltak, csakugyan felborult néhány hajó. Csakugyan akadtak meleg pillanatok, sok drága felszerelés pedig tönkrement – ám mindez belülrõl a gyakorlottabb sportolóknak nem tûnt katasztrófának, sokkal inkább szakmai ártalomnak, mert van az úgy néha, hogy fúj a szél. A vitorlázás – mint minden technikai sport – kétségkívül nem veszélytelen, a természet erõi hatalmasak, s ami el tud romlani, az olykor el is romlik. Olyasmihez hasonlítható az egész, mint amikor a Forma-1-ben elkezd esni az esõ és aki nem tud idõben gumit cserélni, az elõbb-utóbb a kavicságyon találja magát.
De valójában csak ennyirõl volt szó ezúttal is. Amit viszont a sajtó ebbõl elõállított, annak nem sok köze volt a valósághoz, bár kétségtelen, hogy a felvételek a Balatonon készültek, a riporterek pedig többnyire a helyszínen voltak… Világosan érzékelhetõ, hogy ezúttal is kommunikációs kényszerpályák határozták meg a végeredményt: a televízióban látott rémisztõ felvételt vagy a bombasztikus mondatokat az újságban. Nyilvánvaló, hogy a jelentõs mértékben a katasztrófákból táplálkozó bulvársajtó minden rendkívüli, vagy annak látszó esemény kapcsán azt teszi, amit tennie kell: hírt ad, s ennek során felerõsít, kiemel, sõt ha kell, manipulál is. Most sem történt más, mint hogy egy eseménysorozatból részben tudatosan – másrészt viszont kellõ ismeretanyag híján – egész egyszerûen szenzációt állított elõ. Ennek során elõfordulhatott például az, hogy az ismert énekes-showman egyébként tiszteletre méltó mentési ténykedése hatalmas nyilvánosságot kapott, miközben azok, akik a bajbajutottak jelentõs részét kisegítették, a háttérben maradtak. Õk persze érdektelenek, nem híres emberek, akiknek a magánélete a nyilvánosság számára igazi csemege… (Tény, hogy K. J. az utóbbi idõben egyre gyakrabban tûnik fel mint vén vitorlázó tengeri medve, sokan már azt hihetik, hogy Fa Nándor után egyenesen õ a magyar vitorlázás legnagyobb személyisége. Semmi baj vele, mert egyébként kedves, szimpatikus figura, csak éppen zavaró, hogy miért kell az õ marketingjéhez a sajtónak mértéktartás nélkül asszisztálnia.)
Mindez azonban végül is semmiség, ahhoz képest, hogy az ember elgondolkodhat az eset kapcsán azon, hogy a világ történéseibõl ez a nyilvánosságkezelési technika mit is képes megmutatni valójában. Nem arról van szó, hogy e sorok írója tagadná a hír, az esemény vagy éppen a szenzáció funkcióját a modern tömegkommunikációban, csak arról, hogy vajon az a kép, amit a sajtó szállít, a valóság lényeges részleteit ragadja meg vagy sem. Ha nem az elõbbit teszi, akkor baj van. S nem az a gond, hogy a bulvársajtó erõteljesebb eszközöket használ mondandójának kifejtésekor, hogy kiabálós a cím, merészebb a kép, hanem az, ha a megjelenítés módja fontosabb lesz a valóságnál.
——————————————————————————–
2000.07.12.Dobó Pál
A Nemere II fedélzetén
Személyesen a NEMERE II.-vel sikerült egy emlékezetes versenyen résztvennem. A hajó kiválóan vizsgázott annak ellenére, hogy a rajt elött mikor kijöttünk a kikötõbõl akkor húztunk elöször vitorlát. Menetközbeni árbócállítás után jó rajtal indultunk, ami Keszthelynél 10.-k helyet jelentette. Visszafelé némi lavórozás után kissé visszaesve kaptuk meg Révfülöp magasságában a vihart. A grószt a reffelés bizonytalanságával végül teljesen lekötve, bereffelt génuával rohantunk Tihany felé amikor piros lámpajelzést és óriási üvöltést hallottunk Zánka elött, Pleasure legénysége vett úszóleckét. Kimentettük a társaságot számszerint 15 fõt, akik 1 óra 10 perc fürdés után eléggé elcsigázottak voltak. Minden újsághírrel ellentétben, semilyen motoros, VIP hajó nem segített nekik. Bár ez a történet neves személyek nevével kiszinezve a Vasárnapi Blikk-ben egész máskép jelent meg. Tovább indultunk Tihany felé és némi tanakodás után a teljes 24 fõs csapat úgy döntött hogy ne álljunk ki, irány Kenese. Miután az elsõ helyünk a mentés miatt elveszett, ötödiknek futottunk be.
——————————————————————————–
2000.07.10.Népszabadság
Jégesõ, szélvihar a Balaton fölött
Fél óra alatt vonult át a Balaton fölött az a 14 kilométer vastagságú felhõréteggel érkezõ zivatartömb, amely a tavon rendezett Fehérszalag vitorlásverseny résztvevõit a vízen érte. Mintegy harminc hajó fölborult, négy elsüllyedt, két versenyzõ megsérült. A siófoki meteorológiai obszervatórium adataiból kitûnik, hogy minden évben van egy-két olyan viharos nap, amikor a szél sebessége meghaladja az óránkénti 90 kilométert. Az idén eddig nem tapasztalt erõsségû vihar péntek éjjel tombolt a Balatonon és környékén. Az Országos Meteorológiai Szolgálat siófoki obszervatóriumának adatai szerint Siófoknál 91,8 kilométer/óra sebességû széllökést is mértek. Badacsony térségében 100-110 kilométeres volt a szél sebessége óránként. A zivatarzóna jégesõt is hozott. A Fehérszalag verseny négy hajója elsüllyedt, személyzetüket kimentették. Egy versenyzõ a lábát törte, egy másik könnyebb zúzódásokat szenvedett.
Dunántúli szélvihar és jégesõ
Hatalmas vihart keltve fél óra alatt vonult át a Balaton fölött péntek este egy 14 kilométer vastagságú felhõréteggel érkezõ zivatartömb. A siófoki meteorológiai obszervatórium adataiból kitûnik, hogy minden évben van egy-két olyan viharos nap, amikor a szél sebessége meghaladja az óránkénti 90 kilométert. Az idén eddig nem tapasztalt erõsségû vihar tombolt péntek éjjel a Balatonon és környékén. Az Országos Meteorológiai Szolgálat siófoki obszervatóriumának adatai szerint a vihar este háromnegyed kilenckor ért Keszthely környékére, fél tízkor pedig már Siófoknál volt. Az obszervatórium szakemberei Siófoknál óránként 91,8 kilométer sebességû széllökést is mértek – mondta lapunknak Zsikla ágota meteorológus. Hozzátette: becslések szerint Badacsony térségében azonban 100-110 kilométer volt a szél sebessége óránként. A zivatarzóna jégesõt is hozott. Siófok belvárosában mogyorónyi, Balatonkilitin dió nagyságú jégdarabok hullottak mintegy tíz percen át. A Balaton fölött nyugatról keletre egy 14 kilométer vastagságú felhõréteg vonult végig. Ez a – szaknyelven szólva – zivatartömb okozta az erõs szélrohamokat. Szakemberektõl érdeklõdve megtudtuk, hogy az utóbbi években Balatonfüreden voltak a legerõsebb szélviharok. 1999-ben 122 kilométeres óránkénti sebességû szelet mért itt a siófoki meteorológiai obszervatórium, melynek ügyeletese elmondta: minden évben van egy-két nap, amikor óránként 90 kilométer feletti szélsebességet mér az állomás. 1996-ban például nyolc olyan nap is volt, amikor a szél sebessége meghaladta ezt a szintet. A Balatonnál 24 helyen mûködik viharjelzõ. Alapfokon – amikor a szél sebessége nem haladja meg a negyven kilométert óránként – a rendszer nem ad fényjelet. Elsõ fokozatú riasztásra negyven és hatvan kilométeres szélsebesség között kerül sor, a másodfokú 62 kilométeresnél kezdõdik. A Balaton körüli és a Velencei-tó partján mûködõ jelzõrendszer üzemeltetési költsége meghaladja a hárommillió forintot. A jelzõrendszert – amelyet 1996-ban újítottak föl – az illetékes katasztrófavédelmi igazgatóság mûködteti május óta. A Veszprém megyei tûzoltókat péntek este kilenc és szombat hajnali két óra között tizenhat alkalommal riasztották a vihar következtében kidõlt fák miatt a megye nyugati részén fekvõ településekrõl. Ötvös községben lakóházra dõlt egy fa, és lerombolta a kéményt, Mersevátnál egy autót rongált meg a kidõlõ fa. Személyi sérülés nem történt – tájékoztatta lapunkat Tarján György százados, a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság ügyeletese.
Széltépte Fehérszalag
Így viccelõdjön az ember a balatoni viharral! A Fehérszalag elnevezésû, Balaton-kerülõ vitorlásverseny rajtjáról készült tudósításomban azon élcelõdtem, hogy viharos idõ esetén a rajtot elhalasztják, ellenben „menet közben” akkor sem szüntetik be a küzdelmet, ha nagyon haragosak az égiek. Amikor szombat délelõtt rákérdeztem a miértre, Weöres László vitorlásszövetségi fõtitkár logikus választ adott. „Ha a mezõny a rajtnál még együtt van, nincs akadálya annak, hogy a részvevõk tudomására hozzuk: nem indulhatnak, mert viharos az idõ, vagy rövidesen az lesz. ám mit tehetünk akkor, amikor – mondjuk – a futam kellõs közepén a hajók mintegy harminc kilométeres körzetben szétszóródnak? Képtelenség lefújni a versenyt; vihar esetén amúgy is mindenkinek magának kell eldöntenie, mit tesz. Az a minimum, hogy bevonja a vitorlákat.” Mi is történt pénteken? A mezõnyt délelõtt, szép, napos idõben ellõtték; este fél kilencig az volt a versenyzõk legnagyobb gondja, hogy összevissza fújt a szél. Ennek következtében egymást elõzgette a három leggyorsabb hajó: az Azzardissimo, a Pleasure és a Yuppie Extreme. Aztán, úgy kilenc óra tájban, már visszaútban, Szigliget és Szemes között lecsapott a hírhedt balatoni vihar. Százhúsz kilométer/órás szél, óriási hullámok, öklömnyi jégdarabok. Szemtanúk elmondása szerint fél perc alatt zúdult le rájuk a vihar. Egy villámlás, óriási mennydörgés, és leszakadt az ég. Noha értesítették a mezõnyt, hogy északi front várható, minden olyan hirtelen történt, hogy idõ sem volt lehúzni a vitorlákat. A kétszázhetven hajóból kétszázegy fordult Keszthelynél, vagyis mintegy ezer ember került bajba. A mentésrõl megoszlanak a vélemények: egyesek szerint kellõ számú motoros vett részt benne, mások – nevük elhallgatását kérve – úgy gondolják, hogy túl kevés, fõleg ahhoz képest, hány motorcsónak balatoni használatára adtak engedélyt azzal az indokkal, hogy mentõhajó. Természetesen a leggyorsabb vitorlások szenvedték a legnagyobb károkat: a gyorsaságnak ugyanis ára van – esetükben az, hogy borulékony a hajó. Nem is meglepõ hát, hogy a Pleasure és a címvédõ Liberté elsüllyedt, az Azzardissimo felborult, a katamarán Yuppie Extreme-nek pedig eltörött az árboca. Az elsõ hírek tragédiáról szóltak: eltûnt két ember. Aztán kisvártatva kiderült, hogy errõl szó sincs, köszönhetõen annak, hogy a mezõny betartotta az elõírásokat, s a részvevõk többsége mentõmellényt viselt. A rutinosabbja persze rögtön tudta, mit kell tennie. A májusi, 470-es világbajnokságon a tudósítónak sokat segítõ, ezúttal versenyzõként vízre szálló Zaza kapitány arra a kérdésre, hogy miként és hol élte meg a nem mindennapi vihart, így válaszolt: „a györöki csárdában”. Szombat délelõttre, amikor már legalább száz hajó révbe ért, kiderült, hogy ketten szenvedtek komolyabb sérülést: az egyik eltörte a lábát, a másik agyrázkódást szenvedett, amikor a vitorlarúd fejbe vágta. Az anyagi kárt az elsõ gyorsértékelés százmillió forintra teszi. A rendkívüli körülmények rendkívüli eredményeket szültek: a kétszázhetven hajóból mindössze száznegyvenkilenc fejezte be a versenyt; a Fehérszalagot az esélyesek közé elõzetesen nem sorolt, ám a jelek szerint „viharálló” Anna nevû hajó nyerte el, kormányánál Rutai Istvánnal. Szombat reggel fél hat tájban ért Füredre, a mintegy száznegyven kilométeres távot 16 óra 50 perc alatt teljesítve. Második a Blue Curasso, a harmadik a Ganz Danubius lett. Ötödikként érkezett célba a talán legszebb hajó, a huszonkét hónapos munkával felújított, legendás Nemere II, amely tizenöt hajótöröttet vett fedélzetére a legnagyobb vihar kellõs közepén. Mondhatni erõs túlsúllyal érte el ezt a nagyszerû eredményt; valaki a fülembe súgta, ha a legénység nem a mentéssel foglalatoskodik, hanem hajózik, akár a versenyt is megnyerhette volna. Nálam speciel így is õk gyõztek.
J. J.