A Balaton jövője – címmel 2003. március 13-án csütörtökön, nyilvános Fórumot rendeztek az Árbockosár Vitorlás Étterem és Söröző különtermében.
A Fórumról szóló beszámolót több részre bontottuk, következzen most az első összeállitás…
Április 13-án, egy csütörtöki napon került sor, a sailing.hu és az Árbockosár Vitorlás Étterem és
Söröző közös kezdeményezésére, nevezetesen egy olyan fórumra, ahol a vitorlázó közösséget érzékenyen érintő témákat vitathatnak meg a résztvevők, meghívott előadók segítségével.
A fórum meghívott előadója Simon Károly, a Balaton Szövetség elnöke, valamint Fekete Péter, a Balaton helytörténetének nagy ismerője volt. A téma természetesen a magyar tenger jövője volt, egy kis múltbéli utazással egybekötve.
A rendszerváltozás után, Siófok város kezdeményezésére kezdett újraszerveződni az 1904-ben született Balaton Szövetség és 1991. február 18-án az újraalakulás hivatalosan is be lett jegyezve. Ennek a szervezetnek köszönhetően mindennemű angolnatelepítés be lett tiltva az 1991-es angolnapusztulást követően, de a szervezet nevéhez még számos akció fűződik. Általánosan
elmondható róla, hogy mindenkor a Balaton és a régió lakosainak érdekeit szem előtt tartva folytat párbeszédet a mindenkori kormánnyal vagy azzal szemben. Ami a Szövetség távoli múltját illeti, szintén eme szervezet nevéhez fűződik a Magyar Királyi Kikötő Felügyelőség létrehozása, amely munkája eredményeként indultak meg a Balaton körüli kikötők építési munkálatai.
A fórumon felmerült az az 1976-ban készült MTA-tanulmány, amelyben már felhívták a figyelmet az
algásodás, elmocsarasodás
és vízszintsüllyedés problémáira. Joggal vetődhet fel mindenkiben a kérdés, hogy azóta miért nem szánták el magukat határozott lépés(ek)re a döntéshozók? Simon Károly elmondta, hogy a tudományos akadémia munkáját minisztertanácsi rendelettel 1986-ban szentesítették, az elsődleges feladat a Keszthelyi-öböl foszfortalanítása volt, de rendszerváltás közbelépett és ezután már nem álltak rendelkezésre megfelelő anyagi források. A Balatoni Regionális Tanács a Balatoni Szövetséggel karöltve ekkor a már fent említett alapelv mentén szembehelyezkedett a kormányzattal és – némi anyagi támogatást kiharcolva, a ’86-ban
megindult programot folytatva – sikerült megállítani a tó algásodását, olyannyira, hogy a kérdést le is vették a napirendről, de továbbra is folyamatos megfigyelés alatt áll az algásodás mértéke.
A
vízszint-probléma
kapcsán Fekete Péter, a fórum másik vendége megemlítette, hogy a múltbeli visszatekintés korlátokba ütközik, ugyanis csak 1923-tól beszélhetünk szabályozott balatoni vízszintről. Kézzelfogható előzménye azért van a problémának, mégpedig az 1861-ben megépült déli vasút, amikor jelentős vízszintcsökkentést kellett végrehajtani, ennek érdekében a Sió-csatorna zsilipjének kapacitását is megnövelték. Ezt azért kellett megtenni, mert egy évvel a déli part vasúti pályájának üzembe helyezése után a magas vízállás következtében, a jég szó szerint elvitte a vasúti pályát. A vízszint csökkentésének mértékét jól jelzi, hogy az elérendő cél a mai vízmérce szerinti nulla pont volt! A drasztikus csökkenés következtében a Balaton hínárosodása ijesztően felgyorsult olyannyira, hogy a század végén már kormánybiztost is kineveztek a probléma kezelésére. A vasút érdekében megtett vízszintcsökkentés helytelenségét felismerve végül magasabb vízszint elérését tűzték ki célul.
A szabályozás azonban továbbra is esetleges volt, így a Balaton gyakran szélsőséges vízállásokat produkált, egészen 1921-ig, mikor is a déli parton újonnan épített nyaralók víz alá nem kerültek. Ez volt az a lökés, amelynek köszönhetően megindult a Balaton vízszintjének átgondolt szabályozása.
Fekete Péter elmondta azt is, hogy már akkor is szembesülni kellett az alacsony vízszinttel, de annak okai az emberi beavatkozásnak voltak köszönhetőek (a maihoz hasonlóan alacsony vízszint utoljára 1965 augusztusában volt), a mostani problémát viszont egy többéves, általános vízháztartásbeli probléma eredményezte és nem közvetlen emberi beavatkozás, a Sió-csatorna ugyanis három éve le van zárva. (1965-re visszatérve, a párhuzamot jól szemlélteti a Tihany
előtt lévő kőpad a Balatonban, ahol ősszel nagyon szép fogasokat lehet fogni. Ez a kőpad ’65 óta nem látszott, tavaly ősszel azonban megjelentek a kibukkanó kövek és a róluk vadászó sirályok.)
Akkor vajon hogyan oldódott meg a probléma? 1965-ben rendkívül csapadékos tél volt, az olvadás miatt még a szigetközi gát is átszakadt. A víz tehát „visszajött”, azonban az árvíznél sokkal súlyosabb dolog történt ’65-ben, amiről csak kevesen tudnak – magyarázta Fekete. Ekkor a Balaton körül fekvő téeszesített területek állami pénzen, talajférgek elleni irtószereket kaptak. A szert pétisóba keverve kiszórták a földekre, ahonnan a tavaszi hóolvadással óriási mennyiség bemosódott a Balatonba. A szennyezés egyik közvetlenül érvényesülő következménye volt, hogy ötezer tonna hal kipuszult a magyar tengerből. (A tiszai ciánmérgezésnek „csak” ezer tonnányi hal esett áldozatául – ez jól jelzi az 1965-ös szerencsétlenség mértékét.) A balatoni mérgezés
konkrétabb következménye az volt, hogy a süllőállomány nyolcvan (!) százaléka megsemmisült. A mérgezett víztől meg kellett szabadulni és ez a vízleeresztés eredményezte akkor a rendkívül alacsony vízállást.
– Ha az 1965-ös tavaszi olvadás „helyre tette” a vízállást, elképzelhető-e, hogy az idei csapadékos telet követő tavaszi olvadás is kiegyensúlyozza majd az alacsony vízállást?
Fekete Péter figyelmeztetett, hogy a vízügyi hatóságok az április 1-jét mindig kiemelten kezelik, mert eme naptól kezdődik a vízállás nyári féléve. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a nyári félév során harminc-negyven centivel csökken a tó vízszintje, főleg a párolgás következtében. Tavaly, az áprilisi vízállás hetvenegy centiméter volt, most hatvannyolcnál áll a vízszint és már csak alig két hét van bolondok napjáig. Sajnos úgy néz ki, hogy a hó elment a vízgyűjtőről és a jégen összegyűlt csapadék is már belefolyt a tóba. A tendencia tehát azt mutatja, hogy ismét hetvenegy centis vízállással nézünk a nyári félév elé. Ami talán kedvezőbb lehet idén, hogy a talajba beszivárgott, elolvadt hó feltöltötte a talaj vízkészleteit, így az ezután leesett csapadék többsége
a tóba juthat és nem „akad el” a kiszáradt talajban úgy, mint tavaly. Fekete hamar lecsillapította a
reménykedőket azzal, hogy a talajvízkészletek kedvezőbb állása maximum három-öt centis növekedést eredményezhet a tavalyi folyamatokhoz képest.
Fekete szerint – bár most az alacsony vízállás ellenére is jó a Balaton vízének minősége – még nem múltak el fejünk fölül az 1965-ös mérgezés fekete felhői. A tudósok ugyanis máig nem tudják megmagyarázni a vízminőség javulását és az is megfontolandó tény, hogy az algaburjánzás mindig szakaszosan jelentkezett; egy rosszabb időszakot mindig egy kedvezőbb váltott fel, a miértre azonban nem találtak, nem találnak magyarázatot. Ez mindenképpen óvatosságra kell, hogy intsen minket és nem lélegezhetünk fel, ha nem találjuk meg a folyamat okait – mondta Fekete Péter.
A vízminőség javulását ugyanis nem követi – pedig követnie kellene – a növényzet rehabilitációja!
Kipusztult a nyíltvízi hínár és nincsen semmi, ami a tó hullámenergiáját fékezné, ezért a hullámzás elkezdte pusztítani a nádat. Hiába szűnt meg az algaburjánzás, a hínár nem nő vissza és ez nem hozza magával a nádas gyógyulását sem. Miért? – teszi fel a kérdést a Balaton helytörténetével foglalkozó szakember. Azért mert a fenti összetevők körkörös kölcsönhatásban állnak egymással. Az el nem nyelt hullámenergia felkavarja a vizet, ez lassúbb ülepedést okoz, ami gátolja, csökkenti a víz felsőbb rétegeinek átlátszóságát, így a növényesedés nem tud megindulni. A tóba most is jut tápanyag, amit a nem létező növényzet képtelen felvenni, de akkor hol raktározódik a tóba kerülő tápanyagmennyiség?
A fenti folyamatokat már nem tudja a természet egyedül kezelni; egyfajta huszonkettes csapdájával állunk szemben!
Emberi beavatkozás nélkül tehát már sem a megfelelő vízszint, sem pedig a Balaton övényzetének rehabilitációja nem elérhető.
A problémák kezelésére a közelmúltban két koncepció is napvilágot látott: a Balaton „becsatornázása”, valamint a Bujtor István által felvetett „sziget-koncepció”.
Beszámolónk második részében a fenti két alternatíva esetleges előnyeivel és hátrányaival foglalkozunk, de elemzésre kerül a motorcsónakok Balatonon való megjelenése, avagy további tilalma közötti dilemma háttere is.
