Manapság Angliában az Isten nőnemű. A piac hatalmas és a kereslet sem a kalóz méretű hajókra korlátozódik. Azonkívül eső és köd. Hiába, ez mégis csak London.
Rendes, hajózás iránt érdeklődő ember mit csinál ha eljut Londonba? Természetesen elmegy Greenwichbe és meglesi a Cutty Sark nevű klippert, már csak azért is, mert közvetlenül mellette található a Gipsy Moth IV. is, Sir Francis Chichester legendás földkerülő hajója. A kiállítás szó enyhe túlzás. Úgy fest, mint a Balatonon egy trehány gazda által télire a partra kitett, le nem ponyvázott, szét nem szedett, elhanyagolt hajó. Igaz lassan negyven éves lesz.
Ezután nem kell túlságosan messzire mennünk és ingyenesen meglátogathatjuk a National Maritime Múzeumot, ahol nem csak a brit hajózás, hanem úgy általában a hajózás történetéről is láthatunk kiállítást. Nelson Admirálisnak komoly méretű termet szentelnek, aki talán maga sem gondolta volna, hogy pár évszázad múlva egy Ellen MacArthur nevű hölgy közel olyan népszerűségnek örvend majd a szigetországban, mint ő valamikor. A kis hölgy neve hihetetlenül összeforrt az ottani vitorlázással. Ha meg kell nyitni egy kiállítást, ha egy software beharangozásáról van szó, akkor ki más tenné ezt, mint Ellen MacArthur. Férfisovinizmusnak a vitorlázásban vége, legalábbis Angliában, ahol Ellen óta már a negyedik szólóvitorlázó hölgy próbál szerencsét és kap az eddig megszokottaktól nagyobb média nyilvánosságot.
De térjünk vissza az eredeti témánkhoz, az 50. Londoni Hajókiállításhoz. 2004. január 8-18. között rendezték meg az eseményt. Az évfordulóra való tekintettel nagyobb helyszínre költöztek, a dokkok mellé az ExCel területére, az eddigi Earl’s Court Kiállítási Központ helyett. Ezzel ugyan bonyolultabbá vált valamelyest a megközelítése. Bár a szervezők dicséretére legyen mondva, hogy egészen London központjától végig kitáblázták, hogy merre menjen a látogató, és ez még nem minden, mert minden egyes átszállóhelynél egy piros „ExCel” – „Kérdezz Engem” feliratú dzsekiben ott állt valaki, aki persze kérdezés nélkül rögtön meg is mondta mindenkinek, hogy merre menjen.
A kiállítást természetesen ki más nyithatta meg, mint Ellen MacArthur a frissen elkészült trimaránja fedélzetéről Ausztráliából, valamint Ian Percy, Ben Ainslie és Shirley Robertson, a legutóbbi olimpia aranyérmesei.
A kiállítási csarnok földszintje három részre tagolt, akárcsak a nagyobb katedrálisok. A két „mellékhajóban”, – Északi és Déli szárny – , helyezkednek el a kiállítók, középen a „főhajóban” – amit a kiállítók csak sugárútnak hívnak – könyvárusok, étkezdék, és ülősarkok.
Északon a motoros, míg délen a vitorlás kiállítók helyezkedtek el.
Vitorláshajóban minden, ami szem szájnak ingere. Elan, Bavaria az elérhető árfekvésben és Swan, Oyster a kevésbé elérhetőben. Közöttük minden, ami hajózás a franciától a svédig. Amit én személy szerint hiányoltam, az a klasszikus fa hajóépítés hiánya illetve csekély számú témában érdekelt kiállítója. Persze a sikerkovács Laser sem hagyta otthon a hajóit, de alapvetően nem a kisméretű hajókról szólt a kiállítás.
Hogy mennyire nem, ez a motorosoknál kiderült. Valamiért a legtöbb kiállító úgy érezte, hogy ha jó magasra felrakják a hajóikat és a közönség a több tíz tonnás járgányok alatt járkál, akkor nagyobb lesz a kapásszint. Volt is miért versenyezniük, hisz nem egy-két darab több százmilliós motoros volt, hanem tucatjával voltak ezek a jószágok a kiállítás területén.
A kiállítás másik csarnoka adott otthont a teremvitorlázásnak és szörfnek Egy kb. kosárlabda pályányi medencében, körben felállított szélgépekkel küzdöttek a kiállítás alatt a Nemzeti Teremszörf Bajnokság résztvevői és tartottak kishajókkal és laser-rel bemutatókat. A csarnok maradék részén a szörf, kite-szörf és hasonló testvérsportok gyártói kaptak helyet természetesen hihetetlen választékban.
Aután ha az embert nem zavarta a vízszintes eső,akkor kimehetett a szabadtérre ahol vízen állították ki hajóikat a gyártók. Itt volt megtalálható a Kingfisher, Ellen MacArtur 60 lábas földkerülő hajója. Régebbi és újabb vitorlások, sőt Õfelsége Northumberland nevű fregattja is a látogatók rendelkezésére állt, persze csak bizonyos kereteken belül.
Ez a Királyi Hadiflotta legújabb, legfejlettebb technikával felszerelt, 133 méter hosszú, 4000 tonna vízkiszorítású, 1992-ben vízrebocsátott hajója. Legénysége 185 főből áll. (A Northumberland augusztus 7-én tért vissza 7 hónapos NATO-s mediterrán kiküldetéséből. Érdekességként megemlíteném, hogy a hajó legénysége ezalatt a 7 hónapnyi kiküldetés alatt 16.000 kolbászt, 15.000 kg burgonyát, 24.000 db tojást valamint 24.000 csésze teát fogyasztott el!) A
Királyi Haditengerészet a csarnokon belül is képviseltette magát, ahol az érdeklődők további felvilágosítást kaphattak a modern Haditengerészet szerepéről és képességeiről, valamint nyilván némi toborzást is végeztek.
Persze a vitorlázásra épülő média legjobbjai sem maradtak el. A Yachts & Yachting még egy Virtualskipper versenyt is kiírt, aminek a fődíja egy Gill dingi ruházat. Ami még számomra lenyűgöző az a vitorlázás témakörében árult irodalom és video anyag. Megdöbbentő mennyiségben árultak jobbnál-jobb könyveket. Ami még megfogta a szemem az a vitorlás ruházat sokszinűsége. Természetesen a Musto és még néhány alap gyártó termékei sok helyen megtalálhatóak voltak, de emelett számtalan számomra idegen belföldi gyártó is kínálta portékáit. És természetesen lehetőleg a teljes palettát felsorakoztatva.
A kiállításról több cikket is elolvastam és mindegyik fő attrakciónak tartja a Guinness Bárt. Hááát, mint tudjuk: „Two beer or no two beer” ez itt a kérdés. De ennyire?
Nem merném megkockáztatni, hogy hasonlítgassak más hajókiállításokkal, de egy biztos: szívesen születtem volna egy olyan országban, ahol nem egy küszködés a vitorlázás és ipara, hanem létszükséglet.