avagy: A státusszimbólum előnyei (-korhatár nélkül?)
A faji, a nemzetiségi, a vallási és egyéb megkülönböztetés mellé a sorba miért ne lehetne fölvenni a sportág szerinti megkülönböztetés vétségét. Elsőre furcsán hangzik, de gondoljuk csak végig, a vitorlázásról számos tévhitben ringatják magukat a szárazföldi népek. Volt ki érezte már, jobb lett volna nem felfedni mivel tölti hétvégéit, így kerülve el kínos, buta vagy nevetséges helyzeteket. Amikor a valóságban nem létező jóllétet és gazdagságot feltételeznek azt még csak ki lehet valahogy bírni, ám a sportág kívülállók számára misztikus volta ennél lényegesen váratlanabb fordulatokkal képes meglepni az embert, akárcsak egy nem elég alaposan átgondolt félmondat, vagy más apró „hovatartozásra” utaló jel miatt.
Például egyik sporttársunk felnőtt fejjel belekezdve a vitorlázásba még nem vált elég diplomatikussá a rendelkezésére álló néhány hónap alatt, így elég volt csak annyit mondania hétfő délben a munkahelyen, hogy „ma inkább nem mennék át ebédelni mert feltörte a gumicsizma a lábam a hétvégén”. A céghez újonnan érkezett –egyébként magát akár csinosnak is mondhatónak tartó- kolleganő aki eddig válogatás nélkül igyekezett elnyerni mindenki szimpátiáját ettől a pillanattól fogva egyedül a „gumicsizmás parasztot” kerülte…míg két hét múlva véletlenül fel nem világosították, hogy az a csizma vitorlázócsizma valójában; kinézetében, stílusában, jellegében és szimbólumértékében ezügyben ismert értékskála ellentétes végén helyezkedik el mint a mezőgazdasági boltokban kapható fekete színű változat.
A tanulság: ha az ember fel van eléggé vértezve különös éberséggel és a hirtelen támadó dupla fordulatú pedálozás elleni lepattintós technikákkal a helyzet akkor talán mégis kedvezhet… mert sporttársunknak maradt ideje felfigyelni az egyes kollegaurakat ezen kéthét alatt ért, és a hétvégi italozásba is fajult csapatépítő tréning óta pusztító csúnya herpesz hírére.
A pálmát kétségkívül a következő sztori viszi, amelyet huszonöt éve idősebb vitorlázók hagytak ránk -akkor kölykökre- örökségül, örök tanulságul, mindannyiunk gyönyörűségére:
Egy esős, szeles, őszi hétvége után a vitorlázó a körzeti orvos rendelőjébe lép, megáll az asztal túloldalán, alig hallható rekedt hangján megszólal:
-Doktor Úr! Nincs hangom.
A doktor felnéz, végigméri a pácienst lecsúszott szemüvege fölött kitekintve és szigorú modorban rászól:
-Fiatalember! Azonnal tolja le a gatyáját!
A vitorlázó zavartan rázza a fejét, fájós torkával küzdve elhaló hangon próbálja panaszát ismertetni.
-Doktor Úr! Mondom, nekem nincs hangom.
-Azonnal tolja le a gatyáját!- ismétli meg az orvos.
A vitorlázó éles ésszel kikövetkezteti gyenge, nehezen érthető hangja durva félreértés áldozatává készül őt tenni, a történet kezd nemkívánatos fordulatot venni, kétségbeesett magyarázkodással igyekszik menteni helyzetén.
-Doktor Úr! Vitorlás versenyen voltam, beleestem a Balatonba és negyed órát voltam az öt fokos vízben, megfáztam. Nekem nincs hangom.
Az orvos ezalatt előhúzza fiókjából a nemi szerv vizsgálatához használatos pálcáját, helyéről fel nem állva öklével az asztalra csap és végső támadásba lendül:
-Ha nem hallotta volna, azt mondtam magának fiatalember, most azonnal tolja le a gatyáját, mert aki ide eddig ilyennel jött annak mind trippere volt!- és a pálcával előrenyúló kézzel megböki a vitorlázó nadrágövtartóján lógó
seklit
.