avagy: anyáddal szórakozzál…
Õszre – mint általában – elvástak, elvesztődtek, kölcsönadva felejtődtek a vontakötelek. A szakosztály pénztárcája üresedőfélben volt – mint általában -, pedig a szezonvégi földvári versenyekre csak át kellett valahogy jutni a párás, szélcsendes reggeleken. Végül a vezetőség a tagság unszolására – és szájának befogása végett – tanult módon univerzális látszatmegoldással hozakodott elő.
A megoldás alkalmas volt még egyúttal a tagság és vezetőség közti erőkülönbség fitogtatására, továbbá a hanyag vitorlázók megleckéztetésére is. A döntés az lett, hogy ötezer forint van a kötelekre, de mindenkinek kell jusson új, mert különben nem lenne igazságos azokkal szemben, akik nem hagyták el kötelüket. Ötezer forint tizenöt vontakötélre már akkor sem volt elég. Talán ötre sem.
A Srác emlékeiben felderengett, mikor egy jó hónapja egy füredi vitorlázó szőlőjében gazolt-kapált, hogy legyen pénze az utolsó nyári edzőtáborra, elküldték a gazdaboltba, ahol csodálkozva látta a kötél törtrészébe kerül, mint a parti hajósüzletben.
„Adjátok azt az öt rugót és az edző bringáját, fél óra múlva itt a százötven méter kötél.” –mondta, majd hozzátette: ”Számlával!”
Nem volt mit tenni, a vezetőség nem vonhatta vissza feltételeit, önelégült arcot későbbre tartalékolva hagyták indulni a Srácot.
Péntek délután lévén sokan voltak a gazdaboltban, nemegy ismerte a boltost, így a sort felbontva előrelépett. A Srác jelentéktelen tejfölösszájú ábrázatával már másodszor maradt ki a kiszolgálásból, idejét látta hát véget vetni a diszkriminatív helybéli szokásoknak, ezért harsányan mindenki számára világosan hallható módon odaszólt a boltosnak:
„Amíg a mögöttem állókat mind kiszolgálja adjon papírt meg tollat, írnék néhány sorszámcédulát hátha úgy éles ésszel ki bírjuk következtetni milyen sorrendben érkeztünk!”
„De felvágták a nyelved öcsi! „ dörrent rá a boltos borvirágos orra és pödrött bajsza alól… de mindjárt meg is bánta a kirohanást, mert a sor legvégén álló aranynyaklánc-merdzsókulcs -napszemüveg –kevéshaj öltözékű hústorony (egy vettem présházat legyen mit gondoztatni típusú idősödő figura) nemes tömény alkoholon érlelt érces hangjával beszállt a játékba:
„Adja csak azt a papírt-tollat a kölyöknek, hadd írjon nekem egy egyes sorszámot, aztán majd én előreengedem, úgy jó lesz?”
Döbbent csend támadt hosszú másodpercekig. A borvirágos orron legördülő izzadságcseppek feláztatták a pödrött bajusz büszke hajthatatlanságát. Hirtelen zavarában a mosoly őszinteségének látszatát feledhető előadásmódban magára erőltetve visszakozott a boltos:
„Mit parancsol a fiatalúr?”
„Százötven méter tizes kötél lesz a kék színűből,” zökkentette vissza a Srác a társalgás menetét eredeti medrébe-„ de ne fáradjon vele majd én letekerem, haladjon a sor, csak kifizetem és írjon gyorsan egy számlát!”
Mindenkinek tetszett a megoldás; papírmunkát, visszajárót elrendezték.
„Háromszáz méter van a kötéldobon, ott a mérleg , mérd meg elötte, utána a fele legyen súlyra. A kirakat üvege pont két méter széles azon mérheted a hosszát!” eresztette a boltos útjára a Srácot, aki egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy ő a százötven métert kétméterenként le fogja méregetni. Rátette a kötéldobot látszat kedvéért a mérlegre, majd kivitte az utcára és ráhúzta az üzlet előtti parkolást gátló méteres függőleges vaspóznára. Kötél vége a bringa csomagtartójára kötődött, gyors fejszámolás következett (bringakerék kerülete hányszor is van meg a százötven méterben) , felpattant a járgányra és elindult utca hosszában. Az első kerék szelepét figyelve számolta a fordulatokat. Forgott a dob a póznán mint spulni a varrógépen míg a kellő hossz kint nem feküdt a járdán. Lekötötte a bringáról a kötelet, visszagurult a dobért a bolthoz. Elvágta bicskával a kötelet, villámgyorsan felpattant kerékpárjára ölében a kötéldobbal ( rajta a „maradék” legalább százötven méter kötéllel), köszönetet intett a sor végén álló segítőjének, azzal lejtmenetben elviharzott a parti fasor irányába.
Aranylánc-merdzsókulcsos hústorony értette és értékelte a tréfát. Méltányolta, hogy a Srác viszonzásképpen meghagyta neki a kegyelemdöfés élvezetét. Nem hagyhatta befejezetlenül a mestermód improvizált illemtanórát, érces hangjához széles vigyort társítva csattantotta el a sluszpoént:
„Gazduram! A kölyök kint hagyta a kötelet, hogy Ön pontosan le tudja mérni kirakatszélességen a maradékot, de igyekezni kellene ám vele, mert spulni nélkül esti szürkületben lassan fog menni és a kötél másik vége lent figyel kanyaron túl a postánál!”