Mint az Optimist Osztályszövetség elnöke az utóbbi időben akaratlanul is bepillantást nyertem a mai ifjúsági vitorlássport kulisszái mögé. Az itt szerzett, természetesen elfogult és szubjektív, tapasztalataimat szeretném megosztani azokkal, akiket ez a téma még érdekel. Bár már egy kicsit unalmas, de a dolog talán érdeklődésre tarthat számot, mivel nemsokára tartja az MVSZ éves közgyűlését, így időszerű lehet néhány dolog újra ill. átgondolása.
A vitorlázásnak, kis leegyszerűsítéssel, alapvetően négy szintje van: a vitorlásiskola szint, a klubszint, a nemzetközi szint és a világszint. A vitorlásiskolák jelentik a vitorlássport alapjait, a verseny és tömegsport bázisát. Fontos hogy minél több gyerek vegyen részt ilyen iskolák foglalkozásain, ismerkedjen meg ezzel a sporttal. Itthon van számos remekül működő ilyen jellegű szervezet, általában klubokhoz kapcsolódva, de persze nem mindig. A fő gond, hogy az a társadalmi réteg vagy födrajzi régió ahová ezek elérnek viszonylag szűk, eleve korlátok közé szorítja azok körét, akiket ez a sport megérinthet. Itt egyrészt támogatni kellene a hátrányos helyzetű régiók (Mályi tó, stb) kezdeményezéseit, másrészt a vitorlázást el (be) lehetne vinni az iskolákba. Például az általános iskolák „erdei iskoláit” lehetne ilyenformán megcélozni. A vitorlásiskolák feladata akkor ér véget, amikor egy gyerek biztonsággal részt tud venni egy nagyobb (esetleg országos) versenyen.
Itt kezdődik a klubok tevékenységi területe: felkészíteni az ifjakat arra, hogy reális 10-15-be kerülési eséllyel induljanak egy országos versenyen. Az edzésmunkát (ha van) itt az jellemzi hogy nem osztályspecifikus, egy edző több osztállyal és korosztállyal is foglalkozhat eredményesen. Ez a négyelemű magyar vertikum legsikeresebb része, köszönhetően sok ember lelkes, és kitartó munkájának. A fő gond itt a krónikus alulfinanszírozottság (erre még visszatérek), valamint a kevés edzésmunka, és az ezzel járó kevés vizen eltöltött idő (a kettő persze összefügg). A magyar ifjúsági versenynaptárban majdnem minden hétvégére jut egy verseny, ami szinte páratlan egész Európában! Ez valójában egy „edzéspótló” pótcselekvés, mivel így látszólag kisebb az edzésigény. Ennek ideológiája a „legjobb edzés a verseny” szakmai képtelensége.
A harmadik szint a nemzetközi szint. Az erre a szintre való felkészítésnek az a célja hogy a versenyzők reális 10-50-be kerülési eséllyel (osztálytól függően) induljanak egy nagy (kontinens) versenyen. Itt jellemző az osztályspecifikus edzés, ahol több hasonló képességű, tudású gyerek készül együtt. Ez a jól ismert optimist (laser, stb.) „klinikák” valamint a válogatott edzőtáborok világa. Ez a szint a magyar ifjúsági versenysportban szervezett formában sajnos gyakorlatilag ismeretlen. Néhány lelkes szülő el-elviszi csemetéit egy-egy ilyen klinikára, de ennek esetlegessége (valamint borsos ára és a nyelvi nehézségek) miatt ez nem igazán hatékony. Ezért annak elemi feltétele hogy (szórványos, szerencsés esetektől eltekintve) nemzetközileg labdába tudjunk rúgni az, hogy szervezett, rendszeres, igényes válogatott edzőtáborok legyenek (ne adj isten néha meghívott nemzetközileg jegyzett edzővel). Ebben viszont sajnos a klubok nem partnerek, mert számukra fontos a legtöbb hazai versenyen megjelenni. És itt ez a kör be is zárult.
A negyedik, legmagasabb szint a világszint. Ez azt jelenti hogy egy versenyző reális eséllyel pályázik világ és kontinens versenyen egy digites, esetleg dobogós helyezésre. Az erre felkészítő edzésmunka, a 3. szinttel ellentétben, bizalmi jellegű. Itt egy edző csak egy (kis) csapattal foglalkozik, itt már a többiek gyengéit és erősségét is figyelni kell. Itt elfogy a külföldi edzőtáborok, partnerek vendégszeretete. Ezen a szinten közismerten sehol sem állunk.
Az egyhelyben topogás legfőbb magyarázata a pénzhiány szokott lenni. És valóban, csökken a sportra fordított állami támogatás összege, drágulnak a létesítményhasználati díjak és a felszerelés. Azonban a gazdaság fontos szereplői között egyre inkább megszületik az a felismerés, hogy a gyerekeket, az ifjúsági sportot támogatni érdemes. Nemcsak a „jóérzés” effektus miatt, hanem amiatt is mert a gyerekek nagyon is okosak, fogékonyak és megjegyzik, hogy kik is támogatták őket, még 10-15-20 év távlatában is. Erre még aktív fogyasztó-döntéshozó korukban is emlékezni fognak.
Tehát, ha nem is könnyen, de a szükséges pénz vélhetően előteremthető. Akkor, de csak akkor, ha:
i) egy konkrét, jól körülhatárolható célra kérik;
ii) ha világosan átlátható, célorientált formában kerül a pénz felhasználásra;
iii) ha a támogatás sikeressége jól látható-mérhető;
iv) ha egy hiteles személy személyesen felelős a programért és a támogatás felhasználásáért (nem bújva a kollektív felelősség mögé);
v) ha az i) pontban megfogalmazott cél jól körölhatárolható egységet képez (működés, adminisztráció, stb. így nem finanszirozható);
vi) ha mind a felhasználók, mind a külvilág számára egyértelmű kinek a támogatása tette lehetőve a kitűzött cél elérését.
Lennének továbbá feladatai a szakszövetségnek (MVSZ) is. Korszerű és támogatandó hogy a szövetség demokratikus módon alulról felfelé épül, szerveződik, mint minden más európai országban (legalábbis erre törekszik). Ennek ellenére azonban fel kellene vállalni a népszerűtlen döntéseket is, melyek egyértelműen a vitorlássport érdekeit szolgálják. Például talán meg kellene határozni a válogatott kerettagság általános (minden, itt ifjúsági) osztálytól független feltételeit; kellene egy (ifjúsági) szövetségi edző, aki a különböző osztályok szakmai munkáját koordinálja; el kellene gondolkodni azon hogy a több mint tíz ifjúsági osztály nem vezet-e a források elaprózódásához; és végül, de nem utolsó sorban, meg kellene követelni az ifjúsági versenyrendezőktől (legalább az 1,2 faktorú versenyeknél) a helyszíni bíráskodást.
A fenti gondolatok megvitatása véleményem szerint elősegítheti az ifjúsági vitorlázás hazai fejlődését.
Köszönöm a figyelmet, jó szelet!
Mátyás László
