Az olimpiára kijutott versenyzők közül a női 470-es csapat volt az egyetlen akik teljes felkészülési programot vittek véghez. Hogy ennek ellenére miért éppen most készítettünk riportot Weöres Mártival, annak egy egyszerű oka van. Tudomásunk szerint ő az első magyar nemzetiségű, aki egy Amerika Kupa csapat tagja lett.
Adattábla
Szül. dátum: 1976. 08. 07.
Egyesület: KEREKED Vitorlás Klub
Nevelő egyesület: KEREKED Vitorlás Klub (KÜLKER SC)
Hajóosztály: 470
Nevelőedző: Weöres László
Edző: Pomucz Tamás
Szakmai támogató : Weöres Szabolcs
Sportpszichológus: Dr. Vura Márta
Mikor és hogyan kezdtél el vitorlázni?
Csopakon kezdtem el vitorlázni, két bátyám vitorlázott itt, a Csopaki Vitorlás Klubban, illetve itt volt edző édesapám. Ráadásul itt, 200 méterre a klubtól van a nyaralónk, amit a nagypapám telkén épített édesapám és bátyja. A történet egyszerű, mert volt a strand és a telep. A strandra nem ment a családból senki, így maradt a telep. Kezdetben Papám azt mondta, ha el tudok úszni a nádasig (ebből mára már nem sok maradt) akkor beülhetek a hajóba, ha el tudok kreuzolni a kerekedi öböl túloldalára nyugati szélben, akkor mehetek versenyre. 7 éves koromban már beülhettem OP-be, itt a kikötőben császkálhattam egyedül, és 8 évesen mehettem el versenyre.
Ekkoriban edzőként még édesapám foglalkozott velem, de nem erőltette, nem volt egyáltalán szándéka, hogy engem betereljen egy vitorláscsapatba. Engem főleg a klubban vitorlázó srácok kezdtek motiválni, megtanítani úszni, ők segítettek, hogy vitorlázzak. Apukám csak arra figyelt, hogy erős szélben nehogy kint legyek a vízen, merthogy ez még igencsak korai, illetve nem feltétlenül nekem való dolog.
Aztán amikor itt a klubbéli fiúkkal optimistben versenyképes voltam a korosztályomban, akkor azt mondta, hogy ha van kedvem, akkor persze mehetek velük rendszeresen versenyekre is.
Optimist után 420-asoztál, hogy kerültél ezzel a hajóosztállyal kapcsolatba és hogyhogy nem a Laser vagy a Sikló volt a következő lépés? Illetve, hogy kerültél utána a 470-es osztályba?
Az Optimist után nagyon szerettem volna Cadettozni, de nem nagyon találtam olyan társat a lányok közül az egyesületen belül, akivel menni tudtam volna. Így optimistben 8 évet versenyeztem és akkor már „belenőttem” a 420-asba. Tetszett, hogy siklik, gyors, spinnakeres, trapézos. Abszolút a látvány volt, ami megfogott, és ami motivált a 420-as felé szemben az egyszemélyes hajóosztályokkal.Az Európa volt az, amire sokan próbáltak rábeszélni, de úgy voltam vele, hogy hiába van bármilyen szempontból több esélyem Európában, akár eredményre, akár olimpiára, vagy bármire -bár erre még egyáltalán nem gondoltam akkor-, nekem akkor is a 420-as tetszett.
A 470-es felé az utam már viszonylag tiszta volt, habár a 420-as végén megint szóba jött, hogy inkább Európázzak, kaptam is volna hajót. De ahogy nekem az elején a 420-as tetszett, ugyanúgy megtetszett a 470-es, amit először Fináczy Petivel próbálhattam ki. Volt gondom, mert a Fináczy Réka, akivel 420-asban mentem csak 55 kg volt, így egyértelmű volt, hogy vele nem tudok tovább vitorlázni a 470-esben. Ekkor elkezdtem társat keresni. Eleinte a Szilvási Lillával 470-eseztem, – ő ugye annak idején, még Agárdon vitorlázott a Gömöry Katival, aki abbahagyta a vitorlázást, mint kormányos – és így a Lilla a parton maradt, mint 470-es mannschaft. Végül is telefonon (ismeretlenül) kerestem meg azzal, hogy én most ülök át 420-asból, és van-e kedve velem vitorlázni. Mivel ez így nagyon zsákbamacska volt, próbáltam körbe kérdezősködni, hogy ki mennyire ismeri, és azt a választ kaptam, hogy nagyon kitartó – ami számomra fontos szempont volt – és hogy él-hal a vitorlázásért és nagyon szeretne újra hajóba kerülni. Mivel egyáltalán nem ismertem, elhívtam Pesten uszodába, hogy megnézzem magamnak, hogy néz ki, hány kiló, mennyire sportos –hogy úszik-, végül megbeszéltük és belekezdtünk. Később megtudtam, hogy gyerekkorában úszó volt . Lillával 6 évet mentünk együtt.
Hogy került a képbe Payr Anna?
Az olimpia kérdése először a Lillával merült fel 1998 környékén. Akkoriban a Főiskola végén jártam és rájöttem, hogy hamarosan véget érhet a vitorlázás, mivel a munkával később nem lehet majd összeegyeztetni. Ugyanakkor hajtott a kiváncsiság, hogy kicsit komolyabb edzésmunkával meddig juthatnánk. Ekkor indult meg az igazi felkészülés, még több időt szántunk rá, még céltudatosabban folytattuk az edzéseket. Úgy gondoltam, hogy addig szeretném folytatni, amíg fejlődünk. Ahogy egyre komolyabban vettük az edzéseket, úgy jöttek egyenesen arányosan az eredmények. Ekkor 2 évvel a Sydney-i olimpia előtt jártunk. Eredetileg nem volt célunk Sydney-re kvalifikálni, de a relatív gyors fejlődéssel együtt járó eredmények elindították a gondolatot…OLIMPIA. Másfél év felkészülés kevésnek bizonyult, és a kvalifikációs Világbajnokságon ha jól emlékszem mindössze egy nemzettel (hellyel) csúsztunk le a kvalifikációról. Ezzel, hogy lecsúsztunk Sydney-ről, – mivel mindketten abban az évben végeztünk, én a főiskolát, Lilla az egyetemet – döntenünk kellett, hogyan tovább, mik a lehetőségek. Ekkor a Lilla kiszállt, mert az újabb négy évet jelentő felkészülést (idő, energia, anyagiak) már nem tudta vállalni. Én úgy voltam ezzel, hogy amennyi időt, energiát már ebbe belefektettem, láttam azt is, hogy mi kellene még hozzá és úgy éreztem, hogy nem vagyunk mi ettől olyan messze, hogy ez négy év alatt ne valósulhatna meg. Szüleim azt mondták ha tanulok mellette akkor támogatnak, de „fizetős” iskolát ne keressek. Így a Középeurópai Egyetem ösztöndíjas képzésére pályáztam és tanultam környezettudomány és környezetpolitikai szakirányon illetve új manschaft után néztem. A junior mezőnyökben kezdtem el körülnézni, így találtam rá az Annára, akit megmondom őszintén először az alkata alapján szúrtam ki, ráadásul ő már néha indult 470-essel juniorként, de alapvetően akkor még a 420-as osztályban versenyzett. Az elsődleges megfelelési szempont az alkata mellett az volt, hogy kellően kitartó, szívós-e? Na meg az, hogy van-e kedve hozzá? Mivel én már tudtam, hogy ez mivel jár, nem lett volna szerencsés olyan embert választani, aki a felénél azt mondja, hogy ez neki mégiscsak túl sok.
Annával egy évben állapodtunk meg, hogy megnézzük, van-e ehhez kedve, illetve, hogy egymással mennyire jövünk ki, valamint, hogy mennyire van eredménye a közös munkának? Rögtön az elején szegényt szintén alávetettem egy fizikai tesztnek, hogy megnézzem a kondiját, alkalmas-e a komolyabb vizekre. Anna úgymond jól vizsgázott. Utólag mondta is nekem, hogy ennyi keresztkérdést egyszerre már régen kapott. De én úgy gondoltam, hogy biztosra megyek, nehogy közben derüljön ki, hogy mégsem jó. Eléggé körbe kérdeztem, hogy megpróbáljam letesztelni, hogy ezt mennyire venné komolyan, mennyi energiát szánna rá, mennyi áldozatot lenne képes hozni, mind a magánéletéből, mind az iskolából, illetve minden egyébből, ami ilyenkor zajlik ebben az időszakban. Úgy tűnt elég energikus személyiség és van kedve a dologhoz, ez később be is bizonyosodott, hogy jó választás volt!
Kezdetben én azt hittem, hogy egy manschaft váltás, pláne úgy, hogy Anna előtte nemzetközi mezőnyben egyáltalán nem vitorlázott, meg 470-essel sem túl sokat, majd meglátszik a kezdeti teljesítményünkön egy visszaesés formájában. Legnagyobb meglepetésemre ez nem történt meg, hanem amit a Lillával elkezdtünk az folyamatosan épült tovább és fejlődtünk tovább már Annával hazai vizeken és a nemzetközi mezőnyben. Egy év után, 2001 őszén döntöttük el, hogy akkor megcélozzuk a 2004 évi Athéni Olimpiát és innentől kezdve egy elég harcos felkészülést csináltunk végig.
Kik azok a belföldi illetve külföldi vitorlázók, akik ellen kihívás volt versenyezni?
Mi itthon inkább a fiúk ellen vitorláztunk, mivel 1998 óta itthon nem vert meg női 470-es vitorlázó se Lillával, se Annával. Így a kihívást a fiúk jelentették, ami jó edzést jelentett nekünk.
A külföldiek közül tulajdonképpen a kihívás maga a mezőny volt, hiszen ott színvonalban nagyon közel van egymáshoz az egységek 70%-a. De konkrétan nem tudnék senkit említeni. Igazán az számított, hogy ki mögött, milyen „istálló” áll. Én hiába vagyok jobb mondjuk egy angol egységnél, mert ha nemzeti szövetségi szervezésben beáll mögéjük egy olyan stáb, akkor teljesen mindegy, hogy én őt becéloztam, mint ellenfelet, hisz azzal a stábbal nem tudjuk felvenni a versenyt.
Ha megnézed az akkori eredménylistákat azt látod, hogy ugyanaz az ember végezhetett az első tízben és húszon kívül is, ugyanabban az évben, ugyanabban a mezőnyben. Tehát nem emberek ellen „harcoltunk” mert „forgott a színpad” és mindig más állt a 3. vagy 10. helyen.
A kihívás az volt, hogy mikor szerezzünk kvalifikációt, meddig tudunk eljutni a mezőnyben reálisan, mi az a munka vagy tudás, ami még nagyon hiányzik. A kihívás az erős szélben, hullámos vízen való vitorlázás, félszelezés, hátszelezés, jó rajt megtanulása volt egy ilyen mezőnyben. Megtanulni a 10 napos verseny végére nem elfáradni, az ehhez megfelelő kondíciót összeszedni.
Azt tudtuk, hogyha ezeket a kérdéseket megoldjuk, akkor bekerülhetünk a mezőny első felébe, megközelíthetjük az első tízet. Szóval ilyen kis apró célonként haladtunk előre. Minden év elején megbeszéltük, hogy mi az azévi fő cél. Vannak ugye az olyan nagy versenyek, mint EB, VB, Hyeres, Kiel, Medemblik és hogy ezeken a versenyeken hova szeretnénk eljutni, ezen versenyek eredményei alapján tudtuk mit sikerült megvalósítani.
Eleinte persze csak a mezőny első fele volt a cél, pl. a három versenyből legalább egyen elérni ezt, aztán következő célként, hogy mindhárom versenyen a mezőny első felében, aztán, hogy a három közül az egyiken az első harmadban végezzünk, teljesen mindegy milyen szél fúj. Később aztán az első 10-be kerülés volt a tét, ami sikerült is Kielben és Medemblikben.
Melyik a kedvenc hajótípusod?
Ezen még nem gondolkodtam, inkább szempontok, amik vezérelnek. Mindenképpen vízközeli. Amíg fizikumom, korom engedi, mindenképpen a kishajó, mert szerintem az a vízhez legközelibb élmény, a leginkább mozgáskoordinációt igénylő, tehát ez a fajta kihívás, ami hiányzik nekem a nagyhajókból. Minél dinamikusabb egy hajó, annál jobban tetszik, ugyanakkor minél egységesebb a mezőny, annál inkább tetszik a hajóosztály és annál érdekesebb a taktikai játék. Ahol nem egyformák a hajók az számomra túra, de azért azt is nagyon szeretem.
Milyen szélben szeretsz vitorlázni?
Legkedvesebb 4-5 Bft szélben, napsütésben, 25-30 fok melegben, tengeren. Szeretek ennél erőssebb szélben is vitorlázni, de ilyenkor mindig benne van a zabszem a fenekemben, hogy csak ússza meg a hajó ami persze nem jó, ha egy versenyen ez van az ember fejében. Az erős szélben való jó eredményeink nagyon kellemes meglepetésként értek, hisz, mint Balatoni vitorlázókról – magunkról – nem nagyon hittem, hogy erre képesek vagyunk. Az áramlást nem szeretem, de a nagy hullámokat sikerült megszoknom és megszeretnem.
Van példaképed a vitorlázásban?
Soha nem gondolkodtam ezen. Mindenkire felnézek, aki kitűzött egy célt és azt kellő kitartással, munkával, teljesítette, ehhez kellő alázattal állt hozzá.
Milyen érzéseid vannak az elmúlt évi Athéni Játékokkal kapcsolatban? Pozitív vagy negatív inkább?
Abszolút pozitív, nagyon örültünk már az elején a kvalifikációnak, később a versenynek magának, hogy ott lehettünk és sikerült annak ellenére, hogy kaptunk pár negatív véleményt az elején is, amikor nekifutottunk. Hogy mi mit képzelünk, hogy gondoljuk, hogy mi egyáltalán odaérhetünk tavi vitorlázóként? Ráadásul éppen 470-essel, ahol a mezőnynek csak a fele kvalifikálhat, komoly tengeri nemzeteket kell kiszorítani ahhoz, hogy az embernek a kvalifikációja meglegyen. Sokan azt mondták, hogy ez egy lehetetlen vállalkozás, makacsság és hogy fejjel megyek a falnak, stb. Én erre csak annyit mondtam, hogy semmi nem lehetetlen, csak dolgozni kell rajta, és nagyon örülök, hogy ennek a munkának megvolt a gyümölcse.
Maga a verseny nagyon szuper volt, hisz annyira egyforma volt a mezőny, hogy bárki nyerhetett, bárki lehetett az utolsó egy egy futamban. A verseny vége felé az első négy hajó vált ki egy kicsit a mezőnyből, utána egy nagy kupacban az egész mezőny. Mi átlag 12. helyünkkel lettünk a 19.-ek, míg pl. a dán csapat átlag 9.helyezéssel lett a 6. Ebből látszik, hogy mennyire szoros volt a verseny, mennyire hasonlóan teljesítettek a párosok.
Most is azt mondom annak, aki most fiatalként vág neki hasonló céloknak, hogy azt kell megoldani amit az adott pillanatban meg lehet. Sok kicsi sokra visz, előbb utóbb kikerekedik az eredmény. Persze vannak olyan dolgok, amivel szembe találja magát és amire azt mondja, hogy „ha angol vitorlázó lennék, akkor ezzel nekem nem kéne foglalkozni, vagy ennyivel lenne egyszerűbb” – igen, annyival lenne egyszerűbb – és akkor mi van? Ez a felfogás bátyám szavajárását használva „nem gyorsít”.
A görög lányok – akik Athénban nyertek – odajöttek hozzánk, és azt mondták, hogy „iszonyúan becsülik azt, hogy annak ellenére milyen háttérrel dolgozunk, mennyire kitartóan csináltuk és nagyon örülnek, hogy megvan az eredménye, és nem adtuk fel, és szerintük sokkal önállóbbak vagyunk, mint sok más mezőnybeli társunk, akik egy komoly depo háttércsapattal tudnak csak működni de, amint magukra maradnak sokkal kevésbé életképesek”.
Az egyetlen negatív élmény az olimpiával kapcsolatban az egészségemmel kapcsolatos. A derekammal már 4 éve küszködöm, de gyógytornával ezt eddig relatív karban tudtam tartani, azt viszont most tudtam meg, hogy elindult gerincsérvem van, mert 2 csigolyám kicsit eltávolodott egymástól pont ott a deréknál, ahol lógásnál terhelődik, és ott elindult egy kitüremkedés. Valamint a térdem, amit olimpia előtt 9 hónappal műtöttek, 2003 novemberében. Utóbbi sajnos nem jött rendbe azóta sem, folyamatos gyulladással küzdöttem az elmúlt év folyamán. Ez a bedagadt, gyulladásban lévő térd sajnos elég rossz volt a felkészülés utolsó szakaszát tekintve. De erre azt mondtam menet közben, hogy ezt én így elfogadom – erre nem is panaszkodtam senkinek ez idő alatt – erre nem fogok hivatkozni, hogy emiatt bármi is rosszabbul megy. Ennek megfelelően, ami maximumot ki tudok hozni magamból, azt kihozom. Bevettem a fájdalomcsillapítót, ehhez mérten maximalizáltam az edzésmunkát, megyünk, csináljuk a feladatunkat, ezzel nem foglalkozunk. Nem hagytam, hogy ez hatással legyen ránk, vagy meggátoljon további célok elérésében. Bár volt egy-két szituáció, amikor kicsit módosítani kellett a fordulási technikán, mert nem mindig tudtam átpattanni, kinyomni magamat térdről. Ezeket a problémákat megpróbáltuk áthidalni, Anna tudott róla, így egy-két olyan megoldást kellett kitalálnunk, amellyel ezt segíteni tudtuk. A kondi edzésnél ez már nehezebb volt, mert nem tudtam futni ezzel a lábbal. Kondiban egy kicsit megszenvedtem az állóképességet, nem sikerült úgy fenntartani az olimpia előtt, ami azért hiányzott.
Vannak még olimpiai ambícióid?
Majd meglátjuk. Ami gátol jelenleg ebben, az elindult gerincsérvem, meg a teljesen szétment térdem – ezek a „nyomok” maradtak az olimpiából. Ha ezek rendbe jönnek, csak akkor gondolkozom el erről.
Mely eredménye(i)dre vagy a legbüszkébb?
Az Athéni olimpiára való kijutáson kívül, az egyik legkedvesebb számomra, optimistben az EB 10. hely és a Garda tavon 500 fős mezőnyben elért 18. hely. Erre a kettőre vagyok büszke a gyerekkori pályafutásomból, ez a kettő adott löketet, hogy van mit keresnem a nemzetközi mezőnyben a későbbiekben. 420-assal nem nagyon versenyeztem külföldön, így az optimistes eredmények még a 470-es pályafutásomra is kihatottak, hisz akiket optimisttel annak idején meg tudtam verni, ők álltak a 470-es mezőny elején, amikor mi a végéről indítottunk. És bár a közben eltelt idő alatt ők feltehetően más körülmények között fejlődtek, mégsem erre gondoltam, hanem arra, hogy 10 éve meg tudtam őket verni.
470-esben az első bajnoki győzelmet (2001) emelném ki, ahol a fiúk között nyertünk, és itt a hajóosztályban éveken át az első háromban tudtunk maradni.
A külföldi versenyekre visszatérve, minden olyan eredményünkre büszke vagyok, – gondolok itt a már korábban említett nagy versenyekre úgyis, mint Kiel, Hyeres, Medemblik – ahol az első 10-ben végeztünk (2004. Kiel – 10. hely, 2003. SPA – 9. hely, stb). Ezeken a versenyeken nem számoltak velünk, hogy mi erős szélben jók lehetünk, hisz szerintük a „Balatonon nincs is szél…” A Cadiz-i kvalifikációs válogató verseny után úgy éreztem, hogy a vitorlázás „küzdősport” lett, ezen bevallom, kicsit meglepődtem. Nem gondoltam, hogy ennyire „vérre megy a játék”, így az ottani jó eredmény mellett ez egy icipicit rontott a hangulatomon, de lényegében természetesen kedves emlék nekünk Cadiz.
Hallottunk a Team Shosholozához való csatlakozásodról, hogy kerültél velük kapcsolatba? Milyen minőségben leszel egész pontosan a csapat tagja?
Sajnos már a télen kiderült, hogy az induló gerincsérvemmel illetve a műtét óta is rossz állapotban lévő térdemmel most nem igazán kéne teljesen a 470-esnek élni. Ezért az most biztos, hogy a 470-essel ilyen szinten egyelőre nem tudom folytatni, de természetesen minden, ami vitorlázás, az engem érdekel.
Olimpiára készülve igazán a nemzetközi mezőny az, akikkel az ember több éven keresztül együtt tölti legtöbb idejét. Ebből a mezőnyből mint ismeretes sokan kerültek fel mostani Amerika Kupa hajókra és csapatokba. Nekem a Shosholoza csapatból szóltak, hogy lenne egy érdekes állás, nincs-e kedvem megpályázni.
Olyan embert kerestek a meteorológus csapatukba, aki kellő vitorlás múlttal és versenytapasztalattal rendelkezik. Tehát az volt a szempont, hogy a modellező meteorológusuk mellé szeretnének egy taktikus meteorológust, aki az időjárási tényezőket tudja nézni a pályán, illetve főleg közvetlenül a verseny előtt, mert ugye a verseny alatt már nem lehet kommunikálni.
Mik lesznek a feladataid? Van-e valamilyen speciális fizikai ill. szellemi követelmény?
A pontos feladatkör, amiben dolgozni fogok, az mondjuk „széltaktikus meteorológus” vagy „meteo taktikus” valami ilyesmi. Nem tudom, hogy ennek mi a hivatalos neve, kitaláltunk rá egyet . Motorossal a futam előtt két órával kinn kell lennem a vízen és ezalatt az idő alatt minden lehetséges adatot összegyűjteni, rendszerezni, és ebből a kiérkező hajónak egy használható tájékoztatást kell adnom, amit ő a versenyen hasznosítani tud. Figyelnem kell a pöfföket, hogyan terjednek, milyen eltérések vannak az alapszél és a pöffök között, milyen szögkülönbségek, milyen szögtartományban leng a szél, milyen rendszerességgel, felhők hogyan mozognak, stb.. Ezen a helyen elég jellemző pl. a ’sea-breeze’ (termikus szélnek a kialakulása), amelyet meg kell figyeljek, hogy az adott napon ez hogyan alakul ki. A sea breeze kialakulásának körülményeit kell lejegyezzem, mint pl. felhősödés, a páratartalom, hőfok, stb., Ezeket a tényezőket is kell regisztrálni, dokumentálni, azért, hogy a két év múlva kezdődő versenyhez számukra a legszélesebb körben álljon információ a rendelkezésükre. Tulajdonképpen egy historikus adatbázist kell létrehoznom 2 év adatai alapján, hogy ezt a versenyen felhasználhassák, ebből építkezhessenek. Ehhez, ami segítségem van, hogy a csapatnak van egy meteorológusa, aki a modellezést, a hosszú távú, illetve az 1-2 napos előrejelzést csinálja. Ezzel nekem nem is kell foglalkoznom, hisz ehhez nekem nincs meg a megfelelő tudásom. A feladatom az is, hogy a meteorológust segítsem abban, hogy a vitorlázók számára hasznos információt gyűjtsön, tehát kettőnk munkáját kölcsönösen kell segítenünk, összehangolnunk.
Munkám legfontosabb időszaka az a rajt előtti utolsó 10 perc, amikor a csapattal kell kommunikálnom, és megadnom a rajt utáni első szélforduló irányát illetve a futam alatti várható időjárási tényezőket. Munkám eredményességét az úgynevezett „first shift tactic” – első szélforduló – sikere fogja mutatni. A verseny ideje alatt, pedig az ott zajló történéseket kell dokumentálnom, hogy utána a következtetéseket le lehessen vonni.
Fizikai követelmény nincs, hisz szempont volt a vitorlás múlt és ebből adódóan egy sportos beállítottságú embert kerestek.
Mikortól indul és mennyi időre szól a szerződésed? Volt valamilyen fajta felvételi eljárás?
Mondjuk június 1-től, bár már május végén utazom Valenciába, ott béreltek lakásokat, építettek ki infrastruktúrát az egész csapat részére, mind a kikötőben, mind a parton, akárcsak a többi csapat. Beszélgetések voltak, önéletrajz, eredmények alapján döntöttek, valamint az alapján, hogy az Olimpiai felkészülésben milyen szerepem volt. Itt például kijött annak az előnye, hogy mögöttem nem egy nagy „istálló” állt, hanem hogy erősen önerős volt a felkészülés, itt nem az anyagiakra gondolok, hanem a szervezésre, az edzésre, a felkészülési program menedzselésére, tehát, hogy önállóan is képes vagyok életben maradni, dolgozni. Aztán azt is vizsgálták, hogy az eredményeket tekintve, mekkora szerepem volt a taktikában, mert vannak olyan egységek, ahol a mannschaft feladata a taktika meghatározása, illetve a szél figyelése.
A szerződés szándékuk szerint 2 évre szól, az Amerika Kupáig, ebből egy év (szezon) próbaidő. Õsszel (október-november) összeül a csapat, amikor megnézik, hogy ki hogyan végezte a munkáját, ki mennyire alkalmas, és akkor derül ki majd a folytatás.
Utána hogyan tovább? Mik a távolabbi céljaid?
Az már gondolom kiderült, hogy a vitorlázást szeretem, úgyhogy nekem bármi, ami vitorlázással kapcsolatos, motivál és inspirál (kivéve a tengeri szóló vitorlázás). Hosszabb távon még igazán nem gondolkodtam a vitorlázásról, azt hiszem nagy szerepe lesz a körülményeknek és lehetőségeknek is a jövő alakulásában. Bár van vitorlás edzői szakvizsgám, a közeljövőben nem tervezem az edzősködést. Kishajózást illetően pedig elsődleges célom a teljes felépülés, térdem és derekam rendbe jövetele a folytatás feltétetele. Persze nehezen bírom ki, hogy ne üljek dingiben, tehát meg kell gyógyulnom. Napi szinten a térdsérülésem hátráltat jobban, de hosszútávon a gerincsérvem a veszélyesebb.
Mi a hobbid, ha van, a vitorlázáson kívül?
Minden, ami szabad levegőn van. Bár az elmúlt években a vitorlázás mellett túl sok időm nem maradt rájuk, mivel tanulmányaim szinte maximálisan kitöltötték a vitorlázáson kívüli időszakot. Ezt többek között azért sem hanyagolhattam el, mert otthon az volt a feltétele – Sydney után – a család részéről a folytatásnak, hogy mellette tanuljak, újabb diplomát szerezzek ha már eltartani nem tudom magamat. Mivel ezekkel teljesen be voltam táblázva, extra hobbiknak nem nagyon élhettem.
Maradtak a vitorlázást kiegészítő sportok, mint a futás, a biciklizés stb. Ezeket próbáltam úgy megoldani, hogy ne edzésszagúak legyenek, pl. biciklitúrára mentem, erdei kirándulás, futás.
Mit csinálnál másképp, ha visszapörgethetnéd az idő kerekét?
Õszintén megvallva, az elején azt hittem, hogy egy Olimpiai felkészülés kevesebb munkával jár, de ennek ellenére tulajdonképpen megcsinálnám mégegyszer. De lehet, hogy nagyobb levegőt vennék az elején, ha tudom, hogy ez ennyi energia.
Az egészségi részére azért egy kicsit jobban odafigyelnék, mert a jelenlegi két sérülésem is megelőzhető lett volna egy kicsivel nagyobb odafigyeléssel. Hogyha például erősítem a hátamat, a nyújtásokat, lazításokat, masszőröket nem hanyagolom el, talán jobban egyensúlyban tudtam volna tartani az egészségemet, mert mint kiderült a szervezetet hosszútávon nem lehet büntetlenül kihasználni.
A fiataloknak mit üzensz?
Ilyen fizikai igénybevételnél az egészség megőrzésére figyeljenek jobban oda. Ezt nem szabad sem energiában, sem pénzben elspórolni. A legerősebb alkatóerő a hit,a „soha ne add fel” verzió. Hinni kell benne, és akkor működik. Mindig a megoldás irányába haladjanak és ne a kifogásokat keressék, hogy mit, miért nem tudnak megtenni, szerintem ez alapvető feltétele az előrejutásnak.
Köszönöm szépen, sok sikert!
Én is köszönöm.