A Kékszalag egyik vendége volt az izgalmas formájú Eris nevezetű kék angol hajó. A vendégség nem múlt el rajtuk nyomtalanul, mert kora összel megirták élményeiket, melyet most leközlünk. Érdekes olvasmány, hogy hogyan látnak minket és a Balatont a nyugatról érkezők két részben.
Vegyünk két, 4 hét versenyzéstől kimerült angol fickót, akiknek elfogyott a pénze. Adjunk hozzájuk egy extrém hajót és egy terepjárót, aminek nagy szüksége van egy szervizre. Forduljanak balra az otthon vagy jobbra, egy újabb kaland felé? A válasz egyértelmű: irány kelet egy 1200 km-es úton Európa legnagyobb tava felé, egy olyan országban, ahol teljesen idegen nyelvet beszélnek, hogy versenyre keljenek úgy 500 hajóval egy kék szalagért és egy nemzet büszkeségéért.
A 85 mérföld hosszú Kékszalag a legrégebbi verseny Európa belvizein. A nyugat-magyarországi Balatonon rendezik, Európa legnagyobb belvizén. A tó 80 km hosszú, mélysége ritkán haladja meg az 5 métert. A motorcsónakok nem engedélyezettek, kivéve a kompokat és a mentőhajókat.
Akkor botlottunk bele a versenybe, amikor eseményeket kerestünk, hogy európai turnénkat bővítsük, és az Interneten találtunk pár sort, beleértve II. világháborús táblázatokat. Miközben egy angol-magyar fordítóprogram után kutattunk, a Pauger Carbon-os hajóépítő fiúk és a Magyar Vitorlás Szövetség a segítségünkre sietett, és elláttak minket angol nyelvű versenykiírással, és még kikötőhelyet is szereztek.
A legtöbb ember nyugat Európában még soha nem hallott a tóról, még kevesebben tudják, hol is van, de azok, akik mégis, tele voltak hiedelmekkel és tündérmesékkel. Figyelmeztettek, hogy majd sötét hajú és zöld szemű szépségek hurcolnak el (ami igencsak remekül hangzott!), továbbá meséltek teljesen szélcsendes napokról, amiket vad viharok követnek és kiterjed homokpadokról, amiken percek alatt megfeneklik a hajó. Elővigyázatosság nélkül megnéztük a Multimap-et, elhalasztottuk a SeaFrance kompfoglalásunkat és bepakoltuk a csomagjainkat.
Mivel öt napunk volt a genfi tavi Trans Majestic és a Kékszalag között, nem volt sok szabadidőnk. Szombaton, a verseny után kiemeltük a hajót és időben elpakoltuk, így befejezve egy M2 többtestű versenyt hétfő estére a genfi tavon. Este 10-kor indultunk, hogy elkerüljük a forgalmat és a kíméletlen kontinentális napot (nem működött a légkondicionáló a kocsiban), elvezettünk Zürich-be, majd tovább Münchenbe, egy pillantást vetve a Chimsee-re Salzburg felé, miközben egyikünk vezetett, a másik aludt, három órás váltásban. Hamarosan elhagytuk ausztriai síélményeink határát és folytattuk utunk kelet felé, az autópályák helyet immár körforgalommal és iskolai átkelőkkel tarkított utakon. Végül elhagytuk kelet Ausztria relatív jólétét, és utoljára felmutattuk az útlevelünket, amint átgurultunk az elhagyatott határállomáson, ami a hidegháború idején a keleti blokk bejáratát jelölte. Az irányjelző táblákon hirtelen kiejthetetlen nevek jelentek meg, a kamionsofőrök az őrültség egy új szintjét érték el miközben beláthatatlan kanyarokban, nagy sebességgel előztek, és számos tábla még több veszélyre figyelmeztetett: traktorok, lovak, szekerek és kerékpárok (és gőzmozdony).
Amint áthaladtunk a városokon és a falukon a munkaidő végén, az őrült szögben szállított fura, kék, szárnyas tárgy, amit egy olyan autó húzott, aminek a kormánya a rossz oldalon van, évekig mesélhető sztorik magjait vetettük el. Bámuló tekintetek és heves viták a kapu előtt üldögélő nagymamáktól, a gazdák kiszáradt torkukat nedvesítik az út menti kocsmákban, és a gyerekek izgatottan mutogatnak, miközben rozsdás bringájukon tekernek.
Ahogy közeledtünk a célpontunk felé, a díszlet a vidéki francia tájképről a gazdag mediterránira változott. A Balaton megmutatta önmagát, mint eldugott gyöngyszem, a kelet Toszkánája, falukkal tarkított völgyekkel és egy csillogó, smaragdzöld tóval a dimbes-dombos tájban. A tó északi oldalán még pár kialudt vulkán is található.
Mikor megérkeztünk a kikötő bejáratához, a Magyar Vitorlás Szövetség telephelyére, a belépésünket egy izgatott teenager leánytrió segítette. Elmagyarázták fontosságunkat az ámuló őrnek azzal az egyetlen feltétellel, hogy ők lesznek az első helyen a tartaléklegénység listánkon.
Az 50 fokban megdöntött hajón (még mindit a traileren) való éjszakai alvás után nekiálltunk a szerelésnek. A szakadatlan hőség hatással volt észak-európai munkamorálunkra, így a nap közepe felé már csak árnyékra és sziesztára vágytunk!
A magyar élethez hozzá kell szokni, és a kulturális különbségek hamar előjöttek. Az étel általában véve fantasztikusan jó volt, de árukból még a hozzávalókra se futna Angliában. Hozzá kell szokni, hogy a bárokban és az éttermekben a személyzet szorgalmasan nem vesz észre, amíg úgy nem döntenek, hogy megérkeztél hozzájuk. Megfigyelhető a borsdarálók különös hiánya. Nyilvánvalóan a régi szovjet rendszer veszélyesnek tartotta, hogy az utca embere magának őrölje a borsot, ezért ezt központilag elvégzik, és őrölve teszik az asztalra. Azonban testünknek is megvolt a saját véleménye a konyhaművészetről, így hamarosan megismerkedtünk a peremes porcelánnal, és felvághattunk egymásnál, ha nagyritkán sikerült szilárd mintadarabot produkálni.
Bedaruztunk a kikötőbe, ahol a vízszint a 20 méterre lévő étterem, második otthonunk, szintje fölött volt. A környéken hatalmas volt a nyüzsgés egész héten. Nyári iskolai táborok és vitorlás klubok ifjúsági edzéseket tartottak 420-okkal és lehasznált Laserekkel, amiket mind egyenesen a fűről toltak a tóba.
Szerdán sör és körtepálinka mellett a helyi bölcsekkel konzultáltunk, ami a korai órákig eltartott. Elmesélték a tó minden titkát, az ’arra semmiképp se menjünk’ helyeket és a verseny alapjait.
A csütörtök reggel lustán, miután megküzdöttünk saját kis alkohol indukálta felhőinkkel, nekiálltunk, hogy kipipáljuk az utolsó munkákat is a listán, és találkozzunk a versenyre összeállt teljes csapattal. Allan Higgs megérkezett Angliából, és ez az angol mag kiegészült három magyarral. Az Assós és Nautik 311 tulajdonos Bányai Atillával illetve ’Sipi’ Sipossal (= Sipos Ágoston; ők írták így – a ford.) és Alibán Gáborral, akik elsősorban 470-ben versenyeznek. Egy hasznos figyelmeztetés azoknak, akik a Balaton Airportra érkeznek. A repülőtér a tó távolabbi végén van és ez a tó NAGY, legalább 2 órás út! Lehet, hogy vadonás új a terminál, de még mindig a korábbi katonai bázis törmeléke veszi körül. Figyelni kell arra is, melyik vonattal utazunk, mert még a végén a lassú GÕZvasúton találjuk magunkat.
A lelkesedés határtalan volt és a kérdések csak úgy záporoztak. Csütörtök este sikerült kimenni a teljes csapattal egy rövidke edzésre, és ezzel nagy közönséget vonzottunk. Minden szem minket figyelt, és sikerült profinak látszó teljesítményt nyújtani tiszta fordulókkal és hauzolásokkal, és siklani a szárnyakkal kint a vízből. Mire visszaértünk, a bámészkodó tömeg megnőtt, és több nyugtalan tekintettel is találkoztunk a versenytársaink részéről, amint első TV interjúnkat adtuk.
A versenyben indulók sora öreg hajóktól kezdve helyi gyártású one design hajókig, versenyhajókig, mint Elliottok, és Sigma 8-októl 75-ös cirkálókig – hosszú, keskeny hajók fenséges, magas riggel – tart, beleértve a verseny csúcstartóját, a Nemere II-t. Az utóbbi időben megnőtt a már ismert tavi versenyhajók száma is, ideértve a gardai Libera hajókat (42 lábas dingik hatalmas kerettel és 11 emberrel a trapézon), csakúgy, mint az ultrakönnyű, alacsony oldalmagasságú „hagyományos” hajókat.
Mivel a verseny pénteken rajtolt, és az időkorlát sokat sejtetően vasárnap reggelre volt kitűzve, a csapattag és parti intéző, a mindig leleményes Sipi sikeresen beszervezett egy formás, fiatal szendvicskészítőt (ilyet nem kapni az elektrotechnikai áruházakban!), aki készített 42 szendvicset, beleértve egy adagot sajt nélkül a válogatós csapattagnak! Bepakoltunk még 24 liter ivóvizet, izotóniás italt és egy tucat Red Bullt. Nagy feladat volt mindezt hidegen tartani, mivel a tó sekélységének köszönhetően a víz sokkal melegebb volt, mint előző versenyeinken, a Lac Lemanon vagy a Solent-en.
Ahogy kihajóztunk a Balatonfüred előtti rajthoz az előre jelzett keleti 2-ben, szembe találtuk magunkat 400 fényképezőgéppel, amik mind a tökéletes felvételt szerették volna elkészíteni, hogy versenyzőtársainknak legyen saját képük az „őrült angol hajóról”.
A pálya első bójája a tó keleti felén, Balatonkenese előtt volt, ez után kellett elhaladni a déli partnál, Siófok előtt, mielőtt egy szűkület felé fordulnánk, ahol elhagyjuk a hegycsúcsot, ami két vízfelületre osztja a Balatont.
Azért, hogy előnyt szerezünk a lúvba ferde rajtvonalból és az általánosan elvárt déli szélfordulóból, a zsűrihajó oldalára, a tó közepe felé mentünk. Backboardon vitorláztunk be a rajterületre, és egy helyet kerestünk a vonalon felsorakozott hajók között, próbálva elkerülni a nagyobb, 50-70 lábas hajókat. Természetesen a mágneses vonzás túl nagy volt, és egy 50 lábas hajó mellett találtuk magunkat, aminek hatalmas vitorlafelülete megérte a pénzét. A rajtlövés után szükségszerűen megejtettük a hajót, és lassan elcsúsztunk, és egy 75-ös, egy 18 lábas szkiff és Liberák társaságában backboardon észak felé, a part irányába tartottunk. Mivel a szél kezdett elhalni felhúztuk a topgénuát, és lassan elléptünk a szkiffektől és a cirkálóktól. Pár forduló után steierboardon haladtunk keresztül a tavon az első bója felé, a versenyben vezető Libera nyomában.
folyt.köv.
forditotta: Alibán Gábor