Vajon hogyan dolgozta fel a tegnapi futamot a két csapat, de különösen az Alinghi? Vesztes, nagyon vesztes helyzetből feljöttek. Gyönyörűen vitorláztak a második kreuz végén, megérdemelten vették át a vezetést. A hátszél felénél még megvolt a két hajóhossz előnyük, pedig addigra már egyszer szabadon engedték, külön utakra az Új-Zélandiakat. Ezután nem vállalták a testközeli védekezést, hanem valami felesleges csodában bízva majd másfél kilométerre távolodtak ellenfelüktől. Dean Barkerék pedig éltek ezzel az ajándékkal.
Ha nem lenne tiszteletlenség, kívülről nézve azt mondanám, hogy Brad Butterworth csapata fél az Új-Zélandiaktól.
(Brad fél a régi társaktól? Most nem csak a „kölyök” Barkerral vív, de Grant Daltonnal is!)
Az ember akkor nem vállalja a néhány méterre lihegő ellenféllel a testközeli harcot, amikor fél tőle, és meggyőzi magát, hogy ott arrébb, amerre lelkileg könnyebb menni, ott a frissülés, a szélforduló, ami egy csapásra leveszi a terhet a vállunkról. Tudom, hogy így van, sokszor hibáztam ekképp versenyen. Amikor az ember a lelke mélyén nem akarja vállalni azt az idegesítő, nagyon feszült, közeli párharcot, akkor meginog, elbizonytalanodik abban a rövid pillanatban, amikor fordulni, vagy halzolni kéne. Öt méterrel, tízzel, hússzal arrébb már nem is lehet, nem szabad megtenni. Ilyenkor jön a megkönnyebbülés, hiszen ott elől látom, látjuk a jó szelet. Beleérünk és majd elszáguldunk! Néha be is jön, és tényleg sikerül. De amikor délibábot kergettünk, amikor az ellenfél győz, akkor az bizony nem balszerencse volt, hanem gyengeség.
Ezt pedig nehéz feldolgozni.
Két közel azonos tudású versenyző közül az nyer, aki el tudja hitetni a másikkal, hogy ő az erősebb, nyugodtabb, gyorsabb… stb. Nem csak vitorlázásban, bármilyen sportban. Márpedig attól tartok, hogy a második és különösen ezzel a harmadik futammal az Új-Zélandiak elérték ezt a célt. Ezért tartok attól, hogy az európaiak nem fogják megnyerni az America’s Cupot, és versenysorozat visszaköltözik a föld túlsó oldalára.
Ne legyen igazam!