Buddy Melges a vitorlázás nagyjainak egyike. Nyert olimpiai bronzot 1964-ben Tokióban Repülő Hollandi osztályban, és aranyat 1972-ben Münchenben Solingban. 1992-ben az America3 kormányosaként megvédte az Amerika Kupáját.
Több, mint 60 nemzeti és nemzetközi bajnoki címet nyert vitorlázásban és jégvitorlázásban. Fáradhatatlan: előadásokat tart, és fiatal vitorlázókat vezet be a győzelem titkaiba. Buddy, másik nevén Zenda Varázslója az utcánk végében lakik Zendában, Wisconsin államban.
Bill Goggins, a Harken marketing menedzsere eltöltött vele egy napot, és beszéltette egy kicsit.
MELGES ÉS AZ OLIMPIÁK
FD-kampány:
’64. Tokió
BG:
Hogyan kerültél az olimpiai vitorlázás közelébe?
BM:
A fűben üldögéltünk Bill Bentsen barátommal, aki kishajós versenyző volt. Azt kérdezte, gondoltam-e már valaha arra, hogy kijussak az Olimpiára, merthogy az FD Észak-Amerikai Bajnokságát épp akkoriban tartották Chicago-ban. „Miért ne szereznénk egy hajót?”
Ez 1962-ben volt. Úgy véltem, a regatta sima ügy lesz, hiszen a svertes hajókkal jó versenyezni, és én azt is tudtam, hogyan kell. Gyenge szélben kezdtünk, és másodikok voltunk az első pályajelnél, ami elég jónak tűnt. Aztán mire a raum bójához értünk 13. helyen voltunk. Alulról és felülről kerültek le minket, mi pedig próbáltunk rájönni, mi a fene történik. Összetettben aztán nyolcadikak vagy kilencedikek lettünk, az utolsó futamot pedig megnyertük. Az jó érzés volt.
Aztán másodikak lettünk egy meghívásos versenyen Floridában. Több, mint 100 FD vett részt – európaiak, kanadaiak, akkoriban mindenki beszállt ebbe az osztályba. Ezután a verseny után sokat edzettünk a Genfi tavon, majd rendeltünk egy Hollandit egy német hajóépítőtől. A vele való konzultáció után felvettem egy új szót a szótáramba: kétfajta hajót gyártok – mondta -, egyet dupla fenékkel, hogy gyorsan ürítse a vizet, és egyet szimpla fenékkel, ami „gyorsanabb”. A választás nyilvánvalóan egyszerű volt, és a „gyorsanabb” hajót vettük meg.
Megnyertük az USA Válogatót, és minden készen volt, hogy feladjuk a hajót Tokióba a 64-es Olimpiára, amikor értesítettek, hogy a hajó alja túl mélyen van. Megfordítottuk az FD-t, előkaptunk egy gyalut, végigmentünk a hajó seggén egyszer egyik, aztán másik irányból, mire eltűnt a kellő negyed inch. Furnérlapokat tettünk belülre, aztán összeragasztottuk őket epoxival, és nyomtunk bele pár csavart is. Azt hittük nagyon okosak vagyunk, de a hajó 11 kilóval nehezebb lett. Japánba érve láttuk, hogy a többiek leemelték a decket, kivágtak oldalt négy inch-nyit, aztán formára vágták a decket és visszarakták. Nem volt plusz súly – sőt. A mienk volt a legnehezebb hajó, de egy bronzzal jöttünk haza.
Soling-kampány:
’72. München
BG:
Mesélj az aranyról!
BM:
Bill Bentsennel és Bill Allennel ültünk össze Solingba, hogy a Müncheni Olimpiáról elhozzuk az aranyat. 64-hez képest az volt a különbség, hogy akkor csak ki akartunk jutni. 1972-ben aranyat akartunk nyerni. A cél, az edzés és a rutin tették mássá az egészet.
Bill (de hogy melyik?) kente-vágta a szabályokat. Nem hordta magával vitorlázás közben a Szabálykönyvet, mint manapság egyesek. Az volt a nagyszerű, hogy mindent elolvasott – helyettünk is: ha fogott egy normál sortöréssel írt oldalt, akár két órán keresztül is elszöszmötölt vele. Bármikor kérdezhettem tőle bármilyen szituációról, mindig megmondta, igazam volt-e vagy sem.
A 60-as években vitorlákat szabtunk itt (Zenda, Wisconsin, most a Melges Hajóépító főhadiszállása) hárman, egy nő, egy férfi meg én. Konstantin, görög király rendelt egy garnitúrát, mivel néhány texasi srác azt mondta nekik, hogy mi gyors vitorlákat készítünk. Konstantin megnyerte Paul Elvströmöt edzőnek, és ő természetesen nem engedte, hogy bárhol is a zendai vitorlákat használja. Egyszer egy különszobában együtt üldögéltek Harald norvég herceggel, aki ekkor megtudta, hogy Konstantinnak van egy garnitúra Melges vitorlája. Õ akkoriban egy Elvström szettet használt, és nem tudott elég gyors lenni vele. Úgyhogy cseréltek: Harald herceg elküldte az Elvströmöket Konstantinnak, Konstantin király elküldte a Melgeseket Haraldnak. Harald megtáltosodott, és megnyerte az Európa Bajnokságot az Olimpia előtt!
John Oakeleynek (GBR) szüksége volt egy garnitúrára, mert közeledtek a Soling Válogatók. A vitorlakészítőnk mindent maga csinált, kivéve a varrást a latnizsákoknál – komoly hőstett volt! A britek mindent levajaztak a British Airways-zel: leszálltunk Londonban, ahol már várt ránk egy kocsi. Oakeley a rajtvonalnál állt, amikor a vitorlák megérkeztek egy zsákban. Felhúzta őket, és zsinórban 11 futamot nyert.
BG:
Mennyire magabiztosan mentetek neki a Játékoknak?
BM:
A sebesség minden, és nekünk szuper sebességünk volt, mert csak gyakoroltunk, gyakoroltunk, gyakoroltunk. A vitorlázat és a rigg fejlesztésével kiemelkedtünk a többiek közül. Elég magabiztosan vágtunk neki az Olimpiának. Arra gondoltam, ha úgy sem tudok versenyezni,
hogy én voltam a hajótervező és minden más is, akkor komoly baj van. Ha jól emlékszem, nyertünk három futamot, volt egy második és egy harmadik helyünk.
GONDOLATOK AZ OLIMPIÁRÓL
BG:
Mit gondolsz a jelenlegi olimpiai vitorlázásról, és szerinted merre tart?
BM:
Fontoskodnak, hogy mindenféle osztályok legyenek, ugyanakkor az egyetlen tőkesúlyos hajó a Sztár. Szerintem az Olimpiának csak előnyére válna, ha egy kicsit visszavennének, és végiggondolnák, hogy a vitorlázás nem egyszerűen csak a gimnasztikáról szól – mint például a lövészet különböző típusai.
Nem tudom pontosan, milyen állóképesség kell hozzá, hogy jó lövész legyél. A Téli Olimpián adott egy ember, sífut puskával a hátán, lefekszik, lő, fut tovább – ez elismerésre méltó. De a Nyári Olimpián ott a céllövészet, ami több koncentrációt és hasonlókat követel meg. Ha visszatérnénk a tőkesúlyos osztályokhoz, taktikusabb lehetne a versenyzés, és a különbségeket inkább centikben, mint hajóhosszokban mérnénk.
Alibán András fordításában