avagy: Egy örök értékrend
Minden évnek megvan a maga vitorlásberkekben jól terjedő és jellegzetes poénja. Ezeket később az idősebb generáció „bezzeg az én időmben” – vagy ennek nagyjából megfelelő jelentésű – felvezetéssel évtizedek múltán is szívesen leporolja és örökíti.Némely frappánsabb történet kristályosodási folyamatának végén az örökzöld történetek közt köt ki, függetlenül attól, hogy egy ma már rég elporladt cirkálón, az első gőzhajón vagy egy római kori vízi alkalmatosságon esett-e meg a sztori eredetije.
Az idei évnek is van egy örökzöld esélyes poénja, és bár vártam, hogy viszonthalljam mindenfelől és így lássam elterjedését, de nem kapott lángra e szikra. Az egyik érintettől személyesen hallottuk az esetet, és minden alkoholtartalmú poénértékelő segédeszköz jelenléte nélkül is jót derültünk rajta, és szívünkbe zártuk a vicc fanyar bölcsességét.
A latinos műveltségűek csak ennyit mondanak erre: „Navigare necesse est!” Vitorlázónak lenni, a természet örök versenyének ritmusára mozdulni -akár a pokol mélyén- élet és halál kérdését félresöprő szempont. Rajtam ne múljon, váljon -ha tud- közkinccsé:
Még a tél folyamán történt, hogy –most és itt konkrét neveket nem hozok nyilvánosságra- két vitorlázótársunk igen megviselt állapotban összefutott egy korház folyosóján és a következő párbeszéd hangzott el: -Helló! Hát mi történt veled, hogy ilyen levert vagy? -Ja! Ne is kérdezd, óriási a baj! -Tényleg? És mit mondtak, lehet rajtad még valahogy segíteni? -Nem. Nem hiszem. Nincs esélyem. Ez már bizony a vég! Képzeld, kettővel is csökkentették a yardstick számomat!