Nem azt terveztem, főleg nem hétfőn, hogy vitorlázni fogok. Mégis így alakult. Végül is örültem neki. Vagy örültem, hogy túléltem.
Az volt az eredeti terv, hogy némi Micro Magic bemutató keretében megnézem a Tengeri Bajnokságot. Majd beszállok két napra. Vagy háromra. Na és mi lenne ha négyre?
Egyszóval ott álltam hétfőn reggel a parton a Vroboska nevű (egyébként egyik kedvenc horvát falum) nevű JOD35 típusú hajó előtt. Magamra erőltetett vízhatlanban, kezembe néhány üveg életmentő ásványvízzel.
Kezdett megjönni a kedvem határozottan. A legénység velem együtt három hozzáértő, egy kevésbé tudó és néhány jónevű de nem hozzáértőből tevődött össze. A túloldalon a hazai vitorlássport krémje állt. Egyszóval semmiféle vérmes reményeket nem tápláltunk a helyezésünk irányában. Azt gondoltuk viszont, hogy a legénység tagjai között megtalálható két standup komikus segítségével jól fogjuk érezni magunkat.
A rajt egy rövid cirkáló szakasz után hátszélbe fordult és ez tartott vagy 15 tengeri mérföldön át. Egy-egy pillanatra előjött a kisördög, hogy talán spinnakert kéne húzni, de szerencsére visszaerősödött a szél mindig anyira, hogy letegyünk róla. Jól is tettük, mert hamarosan elérte a 27 csomót és elképzelni sem tudtam, hogy mit csinálnánk, ha még spinnakerünk is volna.
Így robogtunk lefelé a bórában egyre nagyobb hullámok között. Az első halzolás az első áldozatot is meghozta a rókavadászat terén. Magam soha nem voltam tengeribeteg, nem is szeretném kipróbálni, de itt minden körülmény adott volt, hogy megszülessen a kisróka.
Leértünk utunk legtávolabbi pontjára, ahol egy nagyon lapos és nagyon zajos kis szigetet kellett megkerülni. Jó sokan kerülték a szigetet velünk együtt és mi maradtunk az első takkon bízva abban, hogy a part alatt sokkal kisebb a hullámzás, mert ott bődületes volt ahol éppen jártunk. Eközben a szél szépen fokozatosan erősödni kezdett, ami a reffelés szükségességét vonta maga után. Meg is kellett csinálni bármennyire kevésnek tűnt az a két ember, aki erre képes volt. Azután végül csak sikerült. A muszáj nagy úr….
Nem volt egy örömmenet. Vicces barátaink arcáról lassan lehervadt a mosoly. Tutira megbánták, hogy beültek ebbe a hajóba. Időnként én sem voltam meggyőződve arról, hogy visszaérünk a kiindulási pontunkra. Nagy fetrengések tarkították a menetet, de a JOD viszonyleg jól bírta a szelet.
A végjátékban még elmaradt a Subaru hangjának utánzása és inkább vonyító rókakölykök hangja tört elő a hozzáértőkből.
Két utasunkkal nem sikerült aláíratnom, hogy nem nevezik egyetlen fellépésükben sem szar sportnak a vitorlázást, mert látszott a szemükön. Az biztos, hogy kitartottak a végsőkig és abszolút megérdemlik az elismerést, mert csak tűrtek, tűrtek…