a mélytengeri és a balatoni vitorlázás különbségéről. (Split –Málta – Kanári télen)
1. ÚT AZ ELKÉPZELT TENGERI VITORLÁZÁSTÓL A VALÓSÁGOSIG
Télen átvitorlázni a Földközi tengeren nem sokkal kisebb őrültség, mint egyedül átevezni az Atlanti óceánt. Ez biztosan összekapcsolja a mi vállalkozásunkat Rakonczay Gáboréval, akit Szeremley Huba vezetésével próbáltak megkeresni azok, akikkel öt héten át együtt vitorláztam.
Akinek csak annyit mondunk: Splitből a Kanári szigetekre vitorlázunk, át a Földközi tengeren, az többnyire nyári élmények alapján képzel el egy ilyen utazást és mázlistának tartja a tél elől valami örök nyárba vitorlázókat. Kevesen tudják, hogy a realitás meglehetősen más. Nem utolsó sorban ezért tanuljuk meg még inkább értékelni a kivételes derűs pillanatokat, mikor kisüt a nap és másfél órán át tucatnyi delfin kíséri-vezeti a hajót reggel, míg meglátjuk a Costa del Sol körvonalait, mely a legnehezebb szakasz végét jelenti. Mindez sokkal, de tényleg sokkal többet jelent annak, aki végigjárta, túlélte és kibírta az oda vezető utat. Azért mégsem lehetett véletlen, hogy a régi rómaiak és a görögök télen nem vitorláztak a Földközi tengeren. Még a mai technikai és biztonsági feltételek mellett sem szokás, amit jól mutat a pőre tény, hogy egész utunk alatt összesen egy vitorlással találkoztunk nyílt vízen és egy másikkal az almeríai kikötő előtt. Vannak, akik a Cap Horn megkerüléséhez hasonlítják ezt az élményt és talán nem alaptalanul, főleg ha valaki vakmerően a hirhedt Oroszlán öböl, a Golfe du Lion közelébe merészkedik, ahol közelebbről megismerkedhet a Mistral erejével, a gyakran egy hétig tartó viharokkal, melyek Dél-Franciaországtól Afrika partjaiig olykor 10 méteres hullámokat vetnek. Az algériai Skikda előtt mi is találkoztunk ilyennel egyik éjjel: jégesővel, hóval, 64 csomós széllel. Feszültséglevezetőként lehetett hógolyózni a decken… A legfélelmetesebb az volt, mikor valami tölcsér formájút láttunk közeledni az éjben. A parti őrség rádión meg is kérdezte, mit keresünk mi ott kint ilyen időben és nyomatékkal ajánlották figyelmünkbe a legközelebbi kikötőt, Skikda-t. Nem kis megkönnyebbüléssel fogadtuk el ezt a gáláns ajánlatot. Három napig kellett várnunk, hogy enyhüljön a vihar és a következő frontbetörés előtti két-három napot kihasználva eljussunk, ameddig lehet. Az afrikai partoknál majdnem végig szembe szelünk volt, 20-30 csomós… Ilyenkor, akár 5-6 méteres hullámokban minden vizes lesz és még megfelelő öltözékben is embert próbáló az éjszakai őrség. Keményebb hullámzásban nappal is csak hevederrel kikötve mentünk előre a deckre, űrhajósnak öltözve. Volt idő, amikor már gyakorlatilag mindenünk átázott, kicsit már a hálózsák is. Szóval nem épp nyaralás vagy kéjutazás télen vitorlázni a Földközin. Megértettük és megtanultuk tisztelni a hajósok sokévszázados tapasztalatát, amit egyébként minden tengeri út előtt meg kell ismerni és nagyon komolyan kell venni, hogy az adott útvonalon mire lehet számítani és mire kell felkészülni.
Laikusan persze azt gondolhatnánk, hogy azért a Földközin mindig van a közelben valamilyen part, ha jönne a vész, de orkán erejű szeleknél éppen a part közelsége, illetve a sekély vízben kialakuló törőhullámok jelenthetik a legnagyobb veszélyt és, paradox módon, a nyílt víz felé szokás menekülni.
Ha mindehhez hozzá vesszük még a téli Földközi tengeri időjárás hírhedt kiszámíthatatlanságát, akkor már reálisabb képet alkothatunk arról, mekkora őrültségre vállalkoztunk. Az sem enyhítő körülmény, hogy tudtuk, illetve sejtettük: nem csupán kaland lesz.
Meghatározó élmény már maga a felkészülés és az indulás is. Amíg csak a ma szokásos módon közlekedünk: vonattal, autóval és repülővel, lényegesen rövidebb időre távolodunk el és egyetlen pillanatra sem érezzük, hogy teljesen magunkra lennénk utalva, addig el sem tudjuk képzelni, mit jelentett valaha az utazás. Akár hajóval, akár lovaskocsival, az utazás lényegében mindig kalandtúrát jelentett. Amikor szeretteinktől egészen máshogy köszönünk el, akkor érzünk rá erre, hogy itt nem csupán virtuálisan fogunk utazni a globális világmàtrix egyik sarkából a másikba röppenve, hanem valóságos mérföldekben mérjük majd a teret és az időt. Nem csupán a veszély miatt más így az utazás, hanem mintha más tér-idő dimenzióba kerülnénk a tengeren. Különös módon a szárazföldi urbanizáció illuzorikus, agyonvirtualizált világából valami sokkal inkább valóságosba, a természetbe kerülünk vissza. Persze a szárazon is a természet részei volnánk, de mindenféle képzetek és képek özöne tereli el róla a figyelmet, a tengeren viszont hirtelen minden, akár az életünk múlik rajta, hogy minden idegszálunkkal figyeljük a természet valós változásait, hogy mindig tisztában legyünk valódi helyzetünkkel. A szárazföldön, a védettnek tűnő urbanizált közegben úgy tűnik nincs erre szükségünk, sőt mindenfajta szórakoztatás, munka vagy hobbi pont erről tereli el a figyelmünket: természeti valónkról és valóságos helyzetünkről, sorsunkról.
Egyetlen képbe sűrítve is elmondhatom mindezt: éjjel a tengeren tökéletesen láthatjuk, hogy minden hajó fénye először olyan a horizonton, mintha maga is egy csillag lenne az ég alján, ősi kifejezéssel élve „a fenti és lenti, égi és földi vizek között”. Hajónkkal a tengeren így jól láthatóan beleilleszkedünk a világ rendjébe. Kis világunk, a hajó alárendelődik a nagy világ, a tenger rendjének és mindig mindenben engedelmeskednünk kell a természet törvényeinek, maximálisan tiszteletben kell tartanunk a miénket nagyságrendekkel meghaladó erőit, ha életben akarunk maradni és el akarjuk érni célunkat. Mindez a tengeren már rövid távon is evidenssé válik minden vitorlázó számára, a parti életben viszont csak hosszabb távon és először csak viszonylag kevés ember számára válnak nyilvánvalóvá ugyanezek az ökológiai és világnézeti összefüggések.
Ha már itt tartunk, a mélytengeri hajózás egyik legfőbb ajándéka éppen a csillagos ég, a Nap és a Hold égi útja, kelte és nyugta, ami a hajósnak évezredeken át nemcsak esztétikai élményt jelentett, hanem az egyetlen megbízható iránymutatást és tájékozódási rendszert is. Még ma is így van, mikor elromlik az elektronika.
Éjjel a csillagok közt vitorlázva jól érzékelhető: minden hajó űrhajó… de nappal is, ha a decken fekve felnézünk, azt látjuk: a vitorlákkal, mint kiterjesztett szárnyakkal hajónk a felhők közt is halad, nemcsak a víz felszínén. Csak a korlátolt szárazföldlakók hihetik, hogy a csillagos ég örök körforgásban mindig ugyanaz marad. A tengerész tudja: elég pár száz mérfölddel délebbre menni, hogy változzon az ég képe, ahogyan a delelő nap magassága is… ha pedig átmegyünk a másik féltekére, egészen más lesz az égbolt. Ebből is érezhetjük, láthatjuk: minden hajó űrhajó.
A domborzat, illetve a légszennyeződés miatt a szárazföldön szinte sohasem látjuk olyan teljességgel, olyan tisztán az eget, és sosincs alkalmunk olyan sokáig nézni, elmélyülni benne, mint a tengeren, ahol ráadásul megkettőződik az égbolt. Nemcsak a víztükörre gondolok itt, hanem mikor a dalmát tengeri szakasz végén, Lastovo szigetéhez érve megláttuk, hogy a vízben felfénylő planktonok vagy mik miriádjaival együtt tükröződik vissza a csillagos ég, ideális alkalom volt megtapasztalni a természet világában uralkodó harmóniát, a fenti és lenti, külső és belső világ összetartozását, hogy minden egy. A víz is tele volt eleven csillagokkal.
A Hold már sokkal szeszélyesebb jószág, talán ezért is hozták összefüggésbe mindig a női természettel. Főként felhős, viharos vagy erős szeles időben nagyon megtréfálhatja az éjszakai őrségben szemét a sötétbe meresztgető hajóst. Olykor váratlanul előbukkanó partvonalnak, vagy valami sekély zóna törőhullàmának nézhetjük a Hold különféle tükröződéseit, éjszakai játékait és incselkedéseit. Persze kiderülhet az is, amit Szicília déli-délkeleti partjának megkerülésekor tapasztaltunk, hogy távoli halászhajók erős fényeit láttuk a horizonton derengeni, és nem a holdfény játékát. Így elmondva nem különösen megrázó, de annak, aki éjszakai őrségben először lát ilyet, miközben 40 csomós szélben rohanunk a gyanús fehér folt felé a vaksötétben, nem épp leányálom. Főleg, ha közben a mélységmérő egy csippantással hirtelen pár méteres mélységet jelez… Na ilyenkor pont azt nem szabad, amire leginkább hajlamos lenne az ember: pánikba esni. Még akkor sem, ha előtte a térképen láttunk Szicília körül egy-két jókora sekély zónát. Nem ritka ugyanis, hogy halakat jelez alattunk a hirtelen bekapcsoló mélységmérő – ami önmagában szintén félelmetes lehet a laikusnak, aki először tapasztalja éjjel és persze rögtön bálnát vagy sziklát képzel a hajó alá, miközben ennél sokkal valószínűbb, hogy delfinek vagy tonhalak úszkálnak együtt a hajóval, játékosan kihasználva az orr tolóhullámait.
Nyílt tengeren hajózni olyan mint szenvedélyesen szeretni: végletes, hol gyönyörű, hol borzalmas, mennyei és pokoli, kétségek közti hányattatás, mely nem ritkán kétségbeejtővé válik… soha véget nem érőnek látszó várakozás, ami után legritkább esetben teljesül az, amire vártunk (illetve nem pont úgy, abban a formában)… alapelvében életre-halálra szóló elköteleződés, mert ha egyszer ott vagyunk kint és jön a vész, akkor nincs hova bújni, ki kell bírni és végig kell csinálni valahogy. A szerelemre mégis talán abban hasonlít legjobban a vitorlázás, hogy mindkettőben a szabadság és a boldogság álmának egyszerre való (és épp ezért gyakorlatilag lehetetlennek látszó) teljesülését látjuk. Meg abban is hasonlít, hogy bármennyi szenvedést, kétséget, hányattatást, gondot, alkalmazkodást, malőrt, balsorsot vagy haváriát, kényszert és kompromisszumot kész vállalni az ember azért, hogy egyszer-egyszer kivételesen úgy érezhesse: most végre megvalósult a szabadság álma és boldog lehet egy-egy tökéletesnek tetsző pillanatra. Amikor hajnalban delfinek vezetik a hajót és elül a vihar, vagy aranyhídon át vitorlázunk, mintha révbe érnénk a fényben és kiköthetnénk örökre valahol a horizonton túl, a béke szigetén… Mint ismeretes, ilyen idill csak a szerelemben létezik, ha egyáltalán…
Talán túl lírai és túl romantizált mégiscsak a tengeri vitorlázás minden efféle leírása. Igazából főként az első napokban, sőt: az első egy-két héten inkább csak simán rettenes az egész. Képtelenség, hogy az ember valaha hozzászokjon ahhoz, hogy minden inog-hullámzik alatta, hogy ide-oda dülöngélve kelljen élni, és minden állandóan kiborul, leesik. Borzasztó. Még akkor is, ha szerencsénkre nem kapunk tengeribetegséget. Nem is lehet ezt megszokni, csak beletörődni. Az embert betöri a tenger. Ráadásul rendesen kialudni se lehet a nappal vagy az éjszakai őrség fáradalmait, mert minden rángatózik-zuhog-zakatol-nyekereg körülöttünk, a hajó minden eresztékében recseg-ropog és olyan, mintha bármelyik pillanatban elsüllyedni készülne. A tenger bármikor kidob az ágyból, irgalmatlan óriásként dobál, mert még a legjobb vitorlás is, melynek tengerállóságát büszkén magyarázzák-dicsérik a parton, prospektusokban vagy magazinokban, ott kint a nyílt tengeren bármikor játékszernek, gyermeteg papírhajónak bizonyulhat. Parányi pont egy 50 lábas hajó is messze a parttól, a tenger közepén, hiába tűnik fantasztikus luxusjachtnak a kikötőben.
Aki sokat túrázott már a Balatonon, annak is minőségileg más megpróbáltatást jelent a mélytengeri hajózás által megkövetelt katonás napirend, az őrségbeosztás és a napokig tartó összezártság sajátos körülményei. Egymás kerülgetése a dülöngélő konyhában és az asztal körül. Sekély vize révén a Balaton eleve egészen más hullámtapasztalatot ad, mint a tenger. Míg a vitorlázás technikáját illetően szinten mindent el lehet sajátítani egy tavon, ami a part menti vitorlázáshoz kell, a mélytengeri vitorlázás nemcsak a navigáció miatt egészen más, hanem életformaként is. Pontosabban a parti vitorlázás nem jelent gyökeres életforma-váltást, mivel többnyire éjszakára kikötünk, vagy akár nappal is meg lehet állni valahol ebédelni, vagy vacsorázni a parton – életformánk egyáltalán nem szakad el a parti élettől úgy mint a mélytengeri vitorlázásban.
folyt.köv.