a mélytengeri és a balatoni vitorlázás különbségéről.(Split –Málta – Kanári télen)
2. SPLIT-LASTOVO-MÁLTA
Két hetes otthoni készülődés után naivul azt hittük: lemegyünk Splitbe, felpakolunk a hajóra és másnap indulunk. Ehhez képest majdnem egy hétig tartott, míg több hétre bevásároltunk, mindennek megtaláltuk a helyét, mindent ellenőriztünk, átgondoltunk, különféle veretekkel és egyéb holmikkal a kezünkben hosszan merengve álldogáltunk, majd újabb és újabb helyekre tettük, egyre kreatívabb megoldásokat találva és persze egymással vitatkozva, hogy ez miért nem jó így, de bezzeg mennyivel jobb lenne amúgy. Közben már a hajón laktunk, így lassan megszoktuk új életterünket és kezdtünk legénységformát ölteni.
Voltak adminisztratív kalandok is. Horvát lajstromozású hajóról lévén szó, a hajózási hatóság a szigor jeléül előírta a kompassz szakszerű kalibrálását. Ez abból állt, hogy 700 kuna fejében egy gyér hajú dalmát odaállt a kormánykerékhez és szabad szemmel különféle tereptárgyak iránylataihoz mérte a kompaszt, majd egy fecnin átnyújtotta, hogy szerinte melyik irányszögben mekkora az eltérés, magyarul deviáció. Szó se róla, szakemberhez illően komoly arcot vágott végig. A szakszerűen bekalibrált kompasszal aztán végre elindulhattunk.
Először a hajóról: egy 51 lábas (14,98m) francia épitésű Gib´Sea, tengerátlépéshez kiváló szabad oldalmagassággal. Összesen száz négyzetmter feletti szél elleni vitorlázattal gyorsnak mondható (Gibraltár után 12 csomós sebességet is mértünk erős raumban, a hajó olykor elérte testsebességét). Öt nagy kabinnal, külön-külön tusolóval és wc-vel elvben 10 főnek is kényelmes lehet, de esetünkben az orrkabint raktárnak használtuk és ilyen hosszú útra 6-8 főnél több biztosan nem komfortos.
A legénység, röviden: Szeremley Huba, a szkipper, Finánczy László (akit mindenki Marcinak hív), Nemeskéri Miklós és Martina, Tollner Dániel és Kardos Gábor.
Az Adriát nálunk viszonylag sokan ismerik, így nem is részletezném a Split-Lastovo szakaszt, sem az olasz csizmasarok és Szicília megkerülését, ahol egyébként sokkal több szemetet láttunk a vízben mint korábban.
Említettem a bevezetőben, hogy elég pocsék idő volt, kemény ellenszélben sokszor motorozva is alig haladtunk és annál nagyobb megkönnyebbülés volt a szürke ég alatt megpillantani Málta zord várfalait.
KIKÖTÉS MÁLTÁN
Ide nem lehet csak úgy kikötni, hanem előre be kell jelentkezni rádión a Valletta port controllnál. Mondták is: eszünkbe ne jusson bemenni a szűk bejáratú kikötőrendszerbe, amíg nem egyeztettük, hol lesz helyünk. Az újonnan érkezők a végén valahogy mindig Grand Harborban szoktak kikötni, ahogy mi is. Este lett, mire beengedtek, két óra huzavona után, de jobban jártunk így, mert a kivilágított várfalak közt behajózni a sziklás öbölrendszerbe, melynek mindegyik része külön városka, amire a helyiek makacs büszkeséggel hívják fel a figyelmet, bár az érkező képtelen ezeket egymástól megkülönböztetni, mert az egész egyetlen városnak látszik.
Jártam már pár helyen, de Málta semmihez sem fogható. A keresztesek által (nyilván közel-keleti minták alapján) épített bevehetetlen várát se a törököknek, se az olaszoknak, sem araboknak, sem más nyugati hatalmaknak nem sikerült bevenni, de közben ez a sokféle kultúra mind áthatotta, sőt, átformálta. Az eredmény mégsem valami eklektikus egyveleg lett, hanem egy sajátosan máltai nyelv és kultúra, összetéveszthetetlen jegyekkel és markáns identitással.
Az első, ami feltűnt az éjszakai kivilágításban elénk táruló tengeri erődváros lélegzetelállító szépségén túl leginkább az volt, hogy percenként hallottunk valakit egy azonosíthatatlan nyelven óbégatni. Ne verekedés közbeni kiabálásra gondoljunk, se vidám hejehujára, mert az általunk ismert kiáltásokhoz ennek semmi köze. Málta éjszakai hangja ez… olyan sajátos helyi hangzás, mint Kairóban az autók állandó dudálása.
Külsőre leginkább dél-olasz és szemita-arab, illetve török vonások keverednek a Máltaiakban. Markáns stílusú, temperamentumos, de kedves emberek. A Cisk nevű helyi sör kiváló. Érdemes megkóstolni a lampuki nevű halspecialitást, a rizzsel készített enyhén fűszeres kiváló máltai hallevest, a Bebux nevű, burgundi fűszervaj nélkül készített apró szárazföldi szikla-csigát. Az obligát babkrém kevésbé tűnt különlegesnek, de kenyér gyanánt nagyon finom, enyhén sós helyi keksszel kínálták, grátisz előételként és nagyon kedvesen. A csigából és egy zöldségkrémből is ingyen hoztak bőséges kóstolót. A máltai borokat sem szabad kihagyni – a vörösek ismertebbek, de -mint megtudtuk- ők inkább a fehéreket isszák.
Hiába minden hódító igyekezet, sehogy sem sikerül leírni Málta titkát – ahogy az idegen hódítók sem tudták bevenni a várat… Egy okkal több, hogy elmenjünk és személyesen megtapasztaljuk. Ideális vitorlás desztináció.
BIZERTE-SKIKDA: a maghrebi vendégszeretet
Különösen hasznos a vitorlázásban, hogy időnként olyan helyen kell kikötni, ahova egyáltalán nem akartunk elmenni. A legfontosabb úti élményekre ilyenkor lehet szert tenni. Bár sejtettük, hogy egy csúf front még rákényszeríthet, azért tervezni nem terveztük, hogy Tunéziában kikötünk. Az utolsó pillanatban, last minute wifi-kapcsolattal még a biztonság kedvéért letöltöttem Bizerte marinájának tetszetős képét a netről, mondván: az jobban útba esik Gibraltár felé mint Tunisz. Később kiderült, hogy a marina még csak most épül, a nizzai Promenade des Anglais sétányt afrikai módra mímelő hatalmas pálmafás allée mellett (ennyit a netről letöltött infók hitelességéről). Biztos szép lesz, ha egyszer elkészül… Addig pedig egy patinás, pontosabban ütött-kopott halászkikötőben lehetett helyet kapni, amikor másnap éjjel már -a Pantelleria melletti napos vitorlázás után- a friss prognózisok és saját tapasztalataink alapján erősen úgy tűnt, nem kéne tovább kísérteni a sorsot.
Hajnali három körül kötöttünk ki, és a halászkikötóben nagy élet volt. Három kocsma is nyitva volt – persze iszlám országokban a kocsma egész mást jelent, mert szeszes italt nem tartanak. Beültünk az egyikbe és a csapos (nevezzük mégis így, az egyszerűség kedvéért) meglepően jól beszélt angolul is, nemcsak franciául. Aztán kiderült, nem véletlenül tudott pár szót magyarul, mert volt egy lengyel felesége. Finánczy Marcival aztán sajátos arab-lengyel pidzsint beszéletek. Danival angolul beszélt, velem franciául. Nem egy luxushotel portásáról beszélünk, hanem egy egy lepukkant kis tunéziai halászkikötő kocsmájában, hajnali háromkor minket fogadó csaposról…
Reggelre bezárt a halpiac, de azért sikerült szereznünk friss halat és királyrákot. A piacon aztán vettünk friss gyümölcsöket, zöldséget, couscous-t (ami gyorsan elkészíthető és finom – igen praktikus a hajón). A mentás helyi tea is kiváló, mandulával, de főként pigna-magokkal.
Kedves volt a tunéziai fogadtatás is, bár itt-ott kicsit már érezhető náluk a tömegturizmus hatása. Viszont az algériaiak kedvessége mindent felülmúlt. Mikor a rendesen tomboló viharban egy kalauzhajó felvezetésével kikötöttünk már éjfél is jócskán elmúlt, mégis egész delegáció fogadott minket. A parti őrség, a kikötő vezetői, a vámosok, az idegenrendészet, matrózok, kikötői munkások mosolyogtak ránk, vitorlással érkező csodabogarakra. Elmondták, hogy négy hónapja láttak arrafelé utoljára vitorlást. Vízum nélkül nem mehettünk ki a kikötő sorompóval és rendőrposzttal lezárt területéről, de több napig sem éreztük túl terhesnek ezt a kikötőfogságot, annyira segítőkész volt mindenki körülöttünk. A sorompónál az őr közölte, hogy nem mehetek ki kenyeret venni sem, de egy percen belül ott volt friss baguette-tel a kezében és nem akart elfogadni érte semmit. Sem ő, sem aztán mások, akik segítettek, vagy hoztak nekünk valamit. Egyedül a vámos fogadott el pár dínárt, miután több napi élelmet vásárolt nekünk és elfogadta, hogy kifizessük az árát. A büfés pedig, indulásunk előtt, mikor már semmi nem lett volna nyitva, a magának félretett három kenyeret adta oda, pár fűszeres húsgolyóval kiegészítve. Nem mintha a legkisebb esélye lett volna, hogy valaha viszonozhatjuk vendégszeretetüket, de ez a fajtája az emberségnek és a vendégszeretetnek kicsit sem üzleti szemléletű, semmi köze a turizmushoz (mely Algériában ma még alig létezik) – ez tisztán kultúra. Ahogy az is, hogy általában maguktól mondták, hogy Budapest, meg ami még eszükbe jutott, mikor kiderült: magyarok vagyunk. Az EU tag Spanyolországban ez sem volt jellemző… Mégis ott tolong télen-nyáron fél Európa, akik közül eszébe sem jut senkinek, hogy Algériába menjen. Pedig…
Meg kell jegyezni, hogy a két maghrebi országban sokkal kedvesebb és közlékenyebb emberekkel találkoztunk és sokkal inkább beszélnek nyelveket – még az egyszerű halászok közt is volt, aki angolul is tudott, az anyanyelveként beszélt arab, illetve berber, no és a gyarmati örökségként általában jól beszélt francia mellett. Ehhez képest a spanyolok még spanyolul sem mindig voltak hajlandóak megszólalni. Vagy legfeljebb spanyolul. Na, ott sokkal inkább úgy érezhettük magunkat, mint egy egzotikus barbár törzs földjén, valahol Afrikában, vagy a harmadik világban. Akkor meg mit ér a nagyobb komfort és gazdagság?
Az almerimari kikötőmester, mikor helyi andalúz érdekességekről faggattam, leginkább arra volt büszke, hogy valahol ott forgatták a Conan a barbár című akciós filmremeket, meg, hogy náluk van Európában a legtöbb üvegház. Olyannyira, hogy a táj gyakorlatilag nem is áll másból: végtelen plasztiktenger az igazi partján. Csak a hegyek látszanak ki belőle… Szinte felfoghatatlan, mit keres ott az a sokezer brit nyugdíjas, akik évek óta ott élnek (és ugyanúgy nem tanulnak meg spanyolul, ahogy a helyiek nem tanulnak angolul). A napfényen kívül az emberi életnek ugyanúgy több lényeges ismérve és feltétele hiányzik, ahogy a melegházi zöldségek és gyümölcsök esetében is feltűnő a termőföld és a természetes víz hiánya… Szerencsére csak két napot maradtunk ott és mentünk tovább Gibraltár felé. Ja és a gázolaj ára tízszerese volt az algériainak, ahol a vízért és az áramért egy fillért sem kértek. Tunéziában is inkább szimbolikus volt a kikötődíj és a víz ára, a gázolajé pedig szintén töredéke az európainak.
folyt. köv.