A következő napon nem csináltunk semmit. Élveztük a henyélést, a tétlenséget.
Ülhettünk a hajón, nem kellett a fenékvizet mericskélni, csak élvezni az ottlétet. Úgy éreztük, kiváltságos helyzetből nézhetjük a mólón korzózókat. Az emberek meg minket néztek, mint látványosság, mert több hajó nem volt kikötve. Alsóörsön több SZOT üdülő volt, és ebben az időben mindegyik zsúfolásig tele. Olyan sok látnivaló nincs egy ilyen kis faluban, ezért az itt nyaralók szinte minden nap végigsétáltak a kikötő mólóján. Fiatalok, öregek, városiak, falusiak, jöttek mentek. Mi csak ültünk a hajó farában és néztük a színes felvonulást, mintha a színházban lennénk. Egyszer csak feltűnt két fiatal, korunkbeli lány. Az egyik vékony, a másik dundi kerek arcú. Ott sétáltak nevetgélve a móló felénk eső részén. Tibi szemléletében leginkább a csípő és térd közti rész jelentette a lányokat. Semmit sem akart kihagyni, örökké próbálkozott.Dagi! Nem akartok vitorlázni?” – szólt be szokásos közvetlen stílusában. A lányok megdöbbentek, megálltak, majd a kövérkés csodálkozva megszólalt:„Honnan tudod a nevemet?”Én sem értettem, hogyan tudott így ráhibázni. De ha már szóba elegyedtek velünk, folytattuk a beszélgetést. Tibi visszafogta magát és egészen emberi módon társalgott velük. A név titkára akkor derült fény, mikor a vékonyabb lány kövér barátnőjéhez szólt:„Babi, Most már mennünk kell” – Tisztán hallottam. Nem dagit, Babit mondott. Úgy látszik nem az a lényeg kinek mit mondanak, hanem az, hogy mit akar hallani. Gyorsan eltelt néhány nap. A hajót vissza kellett vinni Boglárra.
A nagy vízi túrából ennyi lett. Nem mentünk el máshová. Nem akartuk, hogy idő előtt tönkremenjen a „gondos”javítás. Nagy kő esett le szívünkről, amikor a kölcsönzőben hiba nélkül átvették tőlünk a hajót. Azóta is furdal a lelkiismeret, hogy nem tájékoztattam erről a kölcsönzőst. Remélem, senkinek nem okoztam kellemetlenséget.
Fotó: FORTEPAN©2010