avagy, élet a Hamingway féle „szar-detektor”-on túl, és az Omszki-tavon innen
Így, hogy vénségemre „elszaporodtam”, tanulok gyerekszemmel nézni a vitorlázásra. Nem mintha nekem valaha benőtt volna a fejem lágya, ám ez most inkább előny, így tök hiteles forrásnak minősülök.
Reggel megpróbáltam kiosonni a házból, de számon kért a 3 éves gyerek, „Apamaci hová mész?” Mondtam, „Te most náthás vagy, sajnos maradnod kell.” …mire: „Én is akarok vitorlásversenyre menni.” Én meg vigyázzba vágtam magam, ha egész hétre kivágják is nátha okán az oviból és a nyakamon marad és le kell mondanom emiatt a vidéki munkát, akkor is, hát jöjjön.
Béci bácsi meg Forint bácsi tekintete elől el kellett bújni apa mögé elsőre, ám akkor, egy utólag meghatározhatatlan pillanatban, csoda történt az egyébként napokig lesből figyelve bátorodó leánykával, önálló felfedezőutakra indult. Odaköszönt számára idegen gyerekeknek, elment barátkozni a kutyával érkező népek közé, önfeledten bandázott. Hagytam is, végre apa „szoknyájáról” leszakadt, menjen. Persze visszatért, de nem megbújni, hanem a buliba menni hívott, mentem. Jobban otthon volt, mint mikor a családhoz általa is ismert régi ismerős érkezik. Ezt látva bevillant, hogy persze ez amatőr verseny, de mégis ez a profi.
Hemingway szerint az élet éléséhez egy dolog kell, egy ütés- és vízálló szar-detektor, hogy ami nem igazi, azt azonnal kiszúrhassuk. Vitorlázóként tudjuk, van élet a „szar-detektoron” túl is, az „igaziság –detektor”. Valahogy ismerjük, hogy a szélforduló odavisz a pont jó másik helyre, ahol a szétfújó szélben kifutunk a rivális alól, és pont elérünk egy olyan új szélfordulót, amit csak egy tompább beállítással lehet, és rájövünk, hogy ezért nem volt baj, hogy csak hosszabb sekli volt tartalékban reggel az elgurult helyett, és érezzük, mint maradjunk a jókor jó helyen hullámán fent, hogyan ne csússzunk le róla, melyik gondolatunk jó ezért, és melyik túllépendő. Ismerjük, hogy van ilyen, nem kételkedünk ennek létrehozhatóságában, bőrünkön tapasztaltuk a tudományos nyelven flow-nak nevezett állapot mibenlétét. Sőt olykor létre is tudjuk hívni, meg tudjuk valahogy idézni.
Álmunkból ébredve is érezzük, ha a hajó nincs jól felhangolva, vagy ha túlpréselve, vagy túlfuttatva vezeti valaki, – bármit, amit nem játszunk e hangszeren jól, azt azonnal kiszúrjuk. Ahogy a gyerek is zsigerből tudja, ha egy közeg nem tökéletes a számára. Ahogy zsong a strand, ahogy kong egy osztályterem, úgy az „igaziságnak” is megvan a közösségi zümmögése, ritmusa. Profi gyermekszakértők kiszúrják ennek az „igaziság detektornak”a meglétét, újszülötteknél megvan, de egy évesen már alig, mire saját lábán megy, addigra a mai világban elvesztik ezt a kölykök is. A kereső algoritmus, mellyel megtalálható a szélfordulók helye és ideje, mely a törzsi vadászok figyelmének algoritmusa volt, a túlélés záloga, a legjobb hatásfokú keresési mód, mára kihalt a társadalomból. Kihal, ha – mint az úszásnál a születéskor meglévő „búvárösztönt” (hogy vízbe érő légutakkal nem képes vizet belélegezni i a csecsemő) – életben nem tartják külön módszerekkel addig, míg végleg „bevésődik”, mint az élethez való hozzáállás módja.
Ma mindent minősítünk, lebélyegzünk. A TRAFIK KUPA most megkapta az „Igazi Békebeli Közösségi Esemény” már kicsit furcsán hangzó, de azért nagyduzzogva elviselhető bélegét. Olyan kölyök vizsgálta be az eseményt, akinek – nemcsak a szülői elfogultság, hanem szakik által mondva is – megvan még a „detektora” . Béci bácsi és Forint bácsi pedig megkapták az „Igazi Békebeli Spori” minősítést a résztvevőkkel együtt. Ám itt e pontom abbahagyom, mert különben – a békebeli közösség örök igényével együtt – soraimnak nem lenne VÉGE.