2018-at írunk. Lehet mondani, hogy a világ legtöbb modern kori rezdülését a folyamatos, néha erőltetett változás, a túllicitálós versengés, a rekordok és azok hajszolása hatja át. Nem csak a versenyzésben, hanem az életben. Egyre magasabbra tolt lécek, egyre magasabban lévő ingerküszöb, egyre sebesebb információáramlás és egyre több frusztráció mindezek következtében. Ami a médiában megjelenik, annak valahogy felül kell kerekedni a magasra került léceken, valahogy piszkálnia kell az ingerküszöböt, különben a fásult érdektelenség ködébe vész – legalábbis a tartalomszolgáltatók véleménye szerint. Itt érzem szükségét fordítani az érmen, és feltenni a sokmillió forintos kérdést: miért is kellene érdeklődést kelteni széles tömegekben, akik számára a (verseny) vitorlázás olyan úri hóbort, amelyet rendszerint ügyesen és/vagy hitványul megszerzett jelentős vagyonok tulajdonosai űznek puszta kivagyiságból (természetesen kapitányi sapkában, makkos deckcipőben és felhajtott gallérú piké-pólóban*).
Tekintsünk el nagyvonalúan az ötventől, egyúttal koncentráljunk csak arra a végtelenül leegyszerűsített célra, hogy a vitorlázás eme legnemesebb magyarországi versenyét, ezáltal magát a vitorlázást és a vitorlásversenyzést is a köz számára bemutatni, esetleg kifejezetten népszerűsíteni szeretnénk. Ha a július utolsó hétvégéjén lezajlott versenyre tekintünk, sok év után újra visszatérő furcsaságok halmazával találjuk magunkat szembe. Olyanokkal, amelyekre nehéz nemhogy józan, de egyáltalán bármilyen elfogadható magyarázatot találni. Arra, hogy a versenyek legfontosabb szereplői, a versenyzők számára mindez mit jelent, külön kitérek.
Először, hozzuk közel a versenyt a nézőkhöz!
155 km légvonalban. Ezt nyilvánvaló okból lehetetlen a nézők közelébe hozni. A 6 km hosszú rajtvonalon ácsorgó-araszoló hatszáznál is több hajó – persze megfelelő helyről nézve – lélegzetelállító látvány, de a rajt utáni órákban a mezőny szóródása miatt teljesen áttekinthetetlen lesz a verseny, ennek megfelelően rettentő gyorsan zuhanhat a nézők, érdeklődők lelkesedése. Évek, évtizedek óta létezik erre megoldás: a közvetítés. Ha élőben nem megy, akkor virtuálisan. A szalagok utóbbi éveinek történetében kiújuló fekélyes seb a nyomon követés. Amióta a technológiai feltételek – elvileg – adottak, a rendezők részéről azóta van meg a látszólagos célkitűzés, hogy valamennyi hajó helyzete megismerhető legyen a verseny 48 órájának bármelyik percében. Az idei évben már örömteli volt, hogy a nyomon követést szolgáltató szerver legalább nem omlott össze, a verseny ideje alatt tette a dolgát. Ez mindenképp jelentős előrelépés a korábbi évek csapnivaló szolgáltatásához képest. Ugyanakkor nehéz szemet hunyni néhány nehézség felett, amelyek az érdeklődők és esetleg a versenyzők számára is gondokat okozhattak. Csak sorban…
Az első perctől kavarodás a jeladó azonosítók, a rajtszámok és a hajó elnevezések között, több hajó neve csak a rajt napján kora délutánra rendeződött, néhánynak a rajtszáma a verseny végéig hibásan jelent meg. Például az abszolút harmadikként befutó Opel Fifty-Fifty-t hiába kerestük a hajók között, mert hosszú ideig nem a saját azonosítójával jelent meg.
A nyomon követést biztosító szerver szolgáltatásai között a verseny ideje alatt jelent meg néhány frissítés, bővítés, így például a hajók menetirányának helyes jelzése (ne kelet felé nézzen minden kis ikon), a sebesség jelzése, vagy az, hogy vizuálisan is el legyenek különítve a hajóosztályok és a kísérő/médiamotorosok. Nem kész rendszert kaptunk, hanem egy tesztüzemben lévőt, amit az utolsó (rajt) utáni órákban is fejlesztettek.
Néhány szolgáltatást ezzel együtt sem sikerült a verseny végéig összerakni. Például a hajóosztályok szerinti szűrést a megjelenítésben is (ne hatszáznál több ikon közül kelljen bogarászni az azonos osztályba tartozó hajókat).
Mondjuk úgy diszkréten: fura, hogy 2018-ban nem tudtak összerakni nemhogy egy (kettő: iOS és Android) telefonos applikációt, de egy mobilbarát internetes oldalt sem. Ezzel elvéve a versenyzőktől azt a lehetőséget, hogy saját helyezésüket, aktuális helyzetüket a többiekhez képest tudják értékelni.
Nagyjából közismert, hogy a piacon számos működő flottakövető megoldás van, amely a minimális elvárásoknak nemhogy megfelel, hanem jelentősen túlszárnyalja azokat. Ezek között van magyar fejlesztésű is, amely nem igényel külön eszközt, vannak bevált külföldi megoldások kifinomult telemetriás közvetítési lehetőséggel (nem csak GPS, hanem a hajó műszereinek adatait is képes továbbítani). Valami oknál fogva ezek nem feleltek meg a rendezők szempontjainak. Tény, hogy e szempontok között a bajba jutottak mentéséért felelős szervezetek szakmai elvárásai is jelentős súllyal estek latba, azonban ezen elvárásokba simán és teljesen életszerűen beleférhetett volna egy pánikgomb, ugyanakkor egyértelműen elégtelen volt a 6-7 perces késés a pozíció-meghatározásban (ráadásul sok hajó a verseny 14-15. órájától csak nagyjából negyed óránként adott pozíciójelzést).
Versenyzői szemmel is voltak furcsaságok a nyomon követés viszonylatában. A versenyutasításban olyan műszaki megoldás kivitelezésére kötelezték a versenyen részt vevő hajók üzemeltetőit/kormányosait, amely a verseny előtti napokban jelentős, és mint utóbb kiderült, teljesen felesleges többletterhet jelentett. Mindezt rendkívül pongyola módon, a műszaki specifikációkkal szemben támasztott szakmai követelményeknek fittyet hányva.
A kiosztott berendezések jelentős része nem volt sem víz-, sem ütésálló. Az ezt szóvá tevő kormányosoknak rövid tanakodás után egy strapabíróbb modellt adtak. Már akinek jutott, mert annak ellenére, hogy az előzetes érdeklődés alapján rekord számú nevezőt vártak, a füredi versenyirodán csak kb. 600 nyomkövető állt rendelkezésre. És ha már a földrajz előkerült… On-line nevezés ide, működő-működgető VIHAR rendszer oda, a rajt előtt nem csak Füredről, hanem Keszthelyről, Földvárról, Badacsonyból és Siófokról is át kellett autózni/hajózni a jeladókért. A verseny után pedig vissza (sok hajó közlekedett 60-80 km/h sebességgel a part közeli utakon a verseny második napján Füred felé).
És végül: letölthető track, hogy meglegyen emlékbe? Bójavételi sorrend? Előzetes befutási eredmény? Egyikre sem volt megoldás, pedig ezek minimális energiabefektetéssel a rendszerbe illeszthetők lettek volna.
Szeretnék egy olyan közvetítést, amely, még ha nem is követi a jelentős nemzetközi versenyek (VOR, VG, AC, Transat) hagyományait és másolja azok minőségét, de legalább az elvárható minimális tudást hozza: a verseny összes résztvevőjének teljes versenyzését percen belüli pontossággal tudjam követni, akár mobilról is. Versenyzőként gondoskodom róla, hogy legyen kellő pontosságú tracklogom, ugyanakkor annak örülnék, ha a nekem szurkoló barátaim, ismerőseim, szponzoraim látnák, hogy pontosan hol járok. Nem mellesleg nagyszerű lenne, ha ezt bárki, bárhol, bármikor meg tudná tenni. Kiválasztva a kedvenc hajóját (esetleg látva egy képet, leírást róla). És kétlem, hogy ezzel az igényemmel egyedül lennék.
Versenyzőként pedig parádés lenne a befutás után 1-2 (és nem 12) órával tudni, hogy jól sikerült-e a verseny.
Követni már tudunk, közvetítsünk is!
Lehet butaság vagy kivagyiság, ugyanakkor szerintem annak van értelme, amikor egy közvetítést, lett légyen az autóverseny, műkorcsolya, agyaggalamb-lövészet vagy labdarúgás, olyan ember kommentál, aki ért is hozzá. És nem csak az egyszerű műértő szintjén, hanem alaposan. Mondjuk mint Szepesi György, akinek nem kellett súgógép, nem kellett a fülébe duruzsoló háttérember ahhoz, hogy értelmesen, pontosan, informatívan és szórakoztató módon tudjon beszámolni egy meccs történéseiről. Ezt a televízióban látott közvetítés szakaszosan és elképesztően széles minőségi palettán tudta csak hozni, sok olyan alapvető szakmai hibával, amely felett vagy egyszerűen átsiklottak vagy amelyet hosszas és komplikált magyarázat útján próbáltak meg tisztába tenni. Sokszor eredménytelenül.
Gyermekkoromból emlékszem a vasárnapi (szombati? – soha nem érdekelt a foci) mérkőzések rádiós körkapcsolásaira, amikor a hallgatók tömören kaptak beszámolókat valamennyi épp futó mérkőzés állásáról, legfontosabb történéseiről. A szalag közvetítése nagyjából semmi másról nem szólt, mint a versenyt uraló katamaránok küzdelméről, néha egy-egy kitekintéssel a klasszikus hajóosztályokra (Összevont cirkáló), különösen figyelemmel a két nagy múltú hajóra. Ez a körülbelül 20 hajó volt az, ami a közvetítés idejének 95 százalékát kitöltötte, míg ők a teljes mezőny 3 százalékát adják ki. Szegről-végről persze megemlítették, hogy ez bizony egy 48 órás verseny, és van/lesz, aki nem fog tudni szintidőn belül befutni, mert a hajója alkalmatlan rá, de hogy miért, arról már egy szó sem esett. És ha már élőben közvetítünk, a verseny rajt utáni második legfontosabb eseménye, az abszolút első hajó befutója kaphatott volna annyi műsoridőt, hogy a labdarúgó-mérkőzést megelőző kvaterkázást néhány percre félbehagyják érte.
Örülnék, ha ez máshogy lenne jövőre. Jó lenne, ha megszólalnának olyan parton lévő mikrofon- és kameraérett vitorlázók, akik érdemben tudnak beszélni és nem csak a rohanógépekről, hanem azokról a vitorlásokról is, amelyek szép számban képviseltették magukat a versenyen, és amelyekről méltánytalanul kevés szó esett. A Sudár Regatta osztályról (az egyik legnépesebb osztályszövetség, ráadásul magyar tervezésű és építésű hajóval), a YS-osztályokról, a modern one design osztályokról. És persze a csúcsgépekkel való vitorlázás nehézségeiről is.
És ha már az embereknek próbáljuk bemutatni ezt a gyönyörű sportot, akkor használjuk ki erre mindazt a lehetőséget, ami rendelkezésünkre áll, és lehetőleg ne olyan, nagyjából betarthatatlan szabályokat hozzunk, amelyekkel a távolságot növeljük. Mint a kísérőmotorosok fotózási utasítása (csak a saját hajót lehet), a névhasználat (a hivatalos név csak a hivatalos oldalon vagy az arra való hivatkozással jelenhet meg), úgy általában a híradásokat, közvetítéseket, médiamegjelenéseket, kötelező akkreditációt szabályozó szigorú utasítás és ennek lehetséges következményei. Mindezzel a rendezők figyelmen kívül hagyták a tömeg erejét és az ebben rejlő lehetőségeket. Mert azzal, hogy a névadó szponzor jótéteménye okán 16 hajó 16 szabad helyét pályáztatják „bárki” számára, még nem lesz közelebb a vitorlázás élménye az átlagemberhez. Úgy viszont annál inkább, ahogy a közösségi média összes szóba jöhető felülete kék éggel, türkiz vízzel és fehér vitorlákkal van tele a versenyre utaló tag-ekkel, és a fel-felugró képeket látva egyre több ember ír kommentet, hogy „nem is tudtam, hogy vitorlázol, ugye elviszel jövőre?”. Mert úgy gondolom, nagyjából-egészében ez lenne a cél.
És ha már 16
A nagy versenyen való részvétel mindig is valami kimagaslóan jó dolognak van feltüntetve. Az érme túlsó felét szemlélve azonban két dolgot nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az egyik az, hogy ez egy verseny. Igazolt, felkészült sportemberek küzdenek egymás, az idő és az időjárás ellen azért, hogy saját magukat, sporttársaikat felülmúlva, a természet szeszélyeit kihasználva eredményesek legyenek. A másik, hogy a természetet és a technikai sportokban folyamatosan jelen lévő veszélyt nem lehet kivenni a képletből. Bármelyik hajó kerülhet bajba. A legjobb műszaki állapotban lévő vitorláson is adódhatnak komoly veszélyt jelentő meghibásodások, amelyek még a gyakorlott, felkészült, a vészhelyzetek kezelésében is tapasztalattal rendelkező embereknek is kihívást jelentenek. Milyen elgondolások, ötletek sokasága kell ahhoz, hogy egy ilyen környezetbe helyezzenek egy teljesen amatőr vendéget? Persze, van felelősségvállalási nyilatkozat, meg mindenféle más is, és különben is, a hajó felelős vezetője „visz mindent”. És akkor még tényleg csak a józan ész adta első felvetéseket érintettem. Az egész helyzet méltánytalanságáról még sokat lehetne írni.
És akkor jöjjön az apraja
- Amikor a versenyutasítás a kiírás szerinti június elseji közzétételi határidő helyett a verseny hetének hétfőjén jelent meg a rendező honlapján (aztán hol itt, hol ott rövid ideig nem volt elérhető), majdnem kettő hónappal a (maguk számára kötelezően előírt) határidő után.
- Amikor a verseny hetének hétfőjén derül ki, hogy kell „szabványos 12 voltos csatlakozó” a hajóba, de hogy pontosan mi az, arról sehol nincs információ, csak feltételezni lehet, hogy a cseppet sem szabványos és egyébként a célnak a legkevésbé sem megfelelő szivargyújtó-csatlakozóra gondolt a szerző. Majd a helyszíni nevezéskor és rajtszám-átvételkor derül ki, hogy tulajdonképpen kár volt 3 napig autóvillamossági szakembert és megfelelő alkatrészeket hajkurászni.
- Amikor a kísérőmotorosokon egy világháborús hajóosztály-csoport angol elnevezése díszeleg a szakmában elfogadott és elterjedt „chase boat” helyett.
- Amikor a versenyutasításból sem derül ki pontosan, hogy milyen feltételeknek kell megfelelni a versenykiírás alapján kísérőhajó alkalmazására kötelezett hajók kísérőhajóinak. Majd a verseny rajta előtti második napon egy közleményben tudatják a rendezők, hogy nagyjából mire gondoltak.
- Amikor a kísérőhajóknak a verseny kezdete előtt (a szokásos vontázási időszakra) írják elő a kötelező szemlét (és még véletlenül sem a versenyt megelőző napra).
- Amikor a versenyszabályzat és a versenyutasítás szigora ellenére is teljes karácsonyi díszkivilágításban halad számos hajó, egyszerre használva a hajón bekapcsolható összes éjszakai jelzést (ezzel nyilván komolyan sértve nem csak a versenyszabályok, hanem a hatályos jogszabály előírásait is). És ezt senki nem ellenőrzi, pláne nincs retorzió.
- Amikor a díjátadó elégtelen/átgondolatlan hangosítása miatt a rendezvény helyszínén csak az hallatszik, hogy valaki beszél, az már nem, hogy mit mond, míg az onnan több száz méterre lévő parton minden elhangzott szó tökéletesen érthető.
Versenyzőként engem nem csak végtelenül elkeserít, de fel is dühít minden ilyen „apróság”. A WS (ex-ISAF), és így az MVSZ aktuális versenyszabályzata angolul 190 oldal (borítóval együtt). Versenyezni nem gumiszabályok, hanem adekvát, félreérthetetlen, egyértelmű keretrendszerben lehet eredményesen. Minden olyan szabály, utasítás, javaslat, amely nem elég egyértelmű, bennem két érzést kelt.
Egyrészt azt, hogy konkrétan képességeimben korlátozottnak** néznek és ezért próbálnak óvni. Ha már így állunk, akkor miért nem írják elő pontosan – úgy igazán szájbarágósan, mint a gyerekeknek szokták –, hogy mit csináljak. Hány fős is legyen az a motoros. Papíron. Mármint, hajólevélen (és hány darab mentőmellény, egyenként milyen felhajtóerővel legyen rajta). És mennyivel is menjen? Az „elegendő sebesség” nekem minden, csak nem adekvát definíció. Mert nagyvonalúan, mint a Rolls-Royce kereskedő, mondhatjuk, hogy „higgye el uram, elégedett lesz a teljesítménnyel”. Csak amikor egy elvileg 48 csomó (közel 90 km/h) sebesség elérésére képes hajóról beszélünk, ott az „elegendő” fogalma kicsit más – ez esetben a Rupert sürgősségi mentőhajó képességei is éppen csak „elegendőek”. És a kísérőhajók flottájában elvétve található olyan egység, ami ennek megfelelne.
Másrészt azt a benyomást kelti bennem, hogy valami olyasmi van a háttérben, amely vagy tudatlanságból/inkompetenciából vagy szándékosságból fakadó zavarkeltéssel a rendszer részbeni ellehetetlenítésére törekszik. Magyarul az a helyzet sejlik elő, hogy a verseny szervezői szakmai szempontokat részben vagy egészben figyelmen kívül hagyva hoznak döntéseket. Ezek következtében pedig nemhogy egyértelmű, de épp ellenkezőleg, félreértésre okot adó helyzet alakul ki. Ez pedig a versenyzők számára egy végletekig kiszolgáltatott helyzet. És erre kiváló, bár legalább annyira dühítő, mint elkeserítő példa a 2018-as Fehérszalag mizériája.
Egy ekkora, ilyen költségvetésű, ilyen bonyolultságú rendezvényt gigászi feladat megszervezni és sikeresen lebonyolítani. A szervezés során rengeteg szempont felmerül a versenyzők igényeitől kezdve a biztonságért felelős szakszolgálatok és hatóságok elvárásain át a szponzorok óhajaiig. Úgy gondolom, a fentiek alapján ideje lenne eldönteni azt, hogy az eddigi meglehetősen kusza kommunikáció helyébe egy tiszta kinyilatkoztatás kerüljön: kik, kinek, miért, milyen szakmai elvek mentén hozzák meg azokat a döntéseket, amelyeket azután leírnak és kötelezővé tesznek (függetlenül azok életszerűségétől, igazságosságától, szakmaiságától vagy használhatóságától). És a „mert csak” ez esetben nem válasz. Így legalább tiszta víz lenne a pohárban, és nem találgatások keringenének arról, hogy kinek az ejtőernyő alatt lógó kicsodája kiabálta be a saját szempontjait vagy melyek voltak a döntéseket befolyásoló egyéb tényezők az eddigi, és melyek lesznek a 2019-es 51. Kékszalag Nemzetközi Vitorlásverseny viszonylatában. Mert úgy legalább mi nézők, versenyzők, érdeklődők tisztában lennénk azzal, hogy simán csak hülyére vesznek bennünket, vagy egyszerűen csak másodlagos szereplők vagyunk egy számunkra, nekünk (és nem kis mértékben a mi pénzünkből) szervezett cirkuszban.
Mert tulajdonképpen ez is elfogadható, csak akkor udvari bolondnak öltözünk a díjátadóra.
* A közhiedelemmel ellentétben az eredeti pólóing viselésének hagyományos módja a felhajtott gallér.
** Ezért a szófordulatért egy életre hálás vagyok Sipos „Sipi” Péternek.