Először is nézzük, mi is az a SailGP, mert a világ leggyorsabb One Design osztályáról mégis csak beszélni kell.

Volt egy 35. America’s Cup, ahol az amerikaiak kénytelenek voltak átadni a Kupát a kiwiknek. A kiwik új elképzeléseit nem akarta Larry Ellison és az Oracle magáévá tenni, viszont úgy látták, hogy az AC-re kidolgozott versenypályát valamint a hajókba beletett technológiát kár lenne eldobni  – így megalkották a SailGP-t. Larry Ellison és az Oracle finanszírozza, Russell Couts az igazgató.

A versenyt F50 50 lábas repülő katamaránokkal vívják, melyek nem mellesleg One Design hajók. Az állandó fejlődés érdekében az összes csapat összes adata nyilvános minden csapat számára. Egy csomó szolgáltatást összevonva kezelnek és ezeket a SailGP intézi, például a hajók szállítását, de sok minden mást is, hogy a csapatoknak ne legyen külön költség. Nem beszélve arról, hogy a One Design szellemét is erősítik ezzel.

A hajóról szólva a jelenlegi sebességi csúcs 53!!! csomó. Természetesen az America’s Cup hajóiból lett az F50 fejlesztve. Az osztályelőírás szerint a hajók 15 méter hosszúak, 8,8 méter szélesek, 24 méter hosszú wing árbóccal, foilokkal, öt tagú legénységgel és 438 kg megengedett csapat összsúllyal.

A verseny

Az idei volt az első SailGP szezon. 5 helyszínen folyt a versenyzés, ezek: Sydney, San Francisco, New York, Cowes és Marseille. Marseille-ben 9, a többi helyszínen 5 pályafutam volt az AC-n megszokott pályán, és az utolsó futamban az első kettő párosversenyben döntötte el a verseny elsőséget. Az idei szezonban hat csapat indult: AUS, JPN, CHI, FRA, USA

Az ausztrálok és a japánok az egész szezon alatt kiemelkedtek a mezőnyből. Minden esetben ők vívták a végső párosversenyt.

Nem volt ez máshogy Marseille-ben sem, ahol az utolsó, kilencedik futam a szezon elsőbbséget és az 1 millió USD pénzdíj tulajdonosát volt hivatott eldönteni.

A verseny elején a japánok vezettek, mígnem az utolsó bója előtt az ausztrálok 17 cm-el beértek a japánok elé a bójánál, akik erre annyira megijedtek, hogy kifordultak és elmentek a kapu másik bójájára. Egyrészt az messze volt már, másrészt nagyon lelassultak, így az ausztrálok behozhatatlan előnyre tettek szert az utolsó szakaszra.

A nyolcadik futamban a maradék négy csapat döntötte el a szezon sorrendjét.

Így az első szezon végeredménye: 1. AUS 2. JPN 3. CHN 4. GBR 5. FRA 6. USA

Az utolsó fordulóban az amerikaiak gyengélkedtek. Nem csak azért, mert az első két futamon nem tudtak indulni, hanem szemmel láthatólag nem tudták felvenni a versenyt a többiekkel.

Azt hiszem, ez a világ egyik legjobban megszervezett versenysorozata, a jövőben érdemes lesz rá odafigyelni, mert a hajók sebessége és a nézők számára jól látható pálya még izgalmasabbá és élvezetesebbé teszi.

1:10 perc körül kezdődik a döntő futam.
Az ominózus helyzet 1:25 körül kezd el kialakulni.

A verseny weboldala: sailgp.com

Legalább húsz, fejben végiggondolt, minden eshetőségre felkészülős, térképelemzős virtuális Kenese-Keszthely menet után a 2019 szeptember 14-15-i hétvégén máshogy néztem a szél-előrejelzésre. Éreztem, hogy a csütörtök jó lehet, hidegfront második napja, általában kifújt, nem túl erős szél – itt az ideje végre, hogy átültessük a gyakorlatba az elméleti okoskodást.

Kisgyerekkorom óta imádom a vízen száguldás érzését. 8 évesen a windsurf teljesen beszippantott édesanyámnak köszönhetően, de valahogy ott nem fogott meg annyira a sebességorientált speed-szlalom irányzat. 3 éve aztán belevágtam a kiteozásba is, majd tavalyelőtt vettem a hagyományos felszerelés mellé egy hydrofoil kite-deszkát – na ez átbillentett pár dolgot fejben ?

A foilozás fizikája elképesztő – érzésre és hatékonyságra is. Ráadásul a kite esetében ez párosul egy “repülő szőnyeg” hangulattal is, hiszen semmi nincs az ember körül, csak egy rövid deszkán áll, és csuklóból irányítja az ernyőt. A hihetetlen csend eleinte nagyon szokatlan, nincs vízcsapkodás, hullám-csattogás, csak a foil fütyül 20-22 csomós sebesség felett, mintha egyre jobb kedve lenne.

Ahogy közeledett a csütörtök, megfutottam a kötelező előkészületi köröket – vízimentők értesítése a kísérletről, Balatonhelp applikáció letöltése, Kwindoo-csapat általi GPS hitelesítés elindítása és útmutatásuk alapján az applikáció élesítése, pecsételendő papír nyomtatása, illetve barátom, László Gajcsi eligazítása, aki egyszerre volt a parton követő autós egység sofőrje, illetve lelkes operatőr és drónpilóta.

Kenesére érve (illetve már az előrejelzéseket látva is) éreztem, hogy az indulás első néhány száz métere nehézkes lesz, mert a parton álló sűrű fák és épületek alaposan megkavarták, pöffössé – turbulenssé tették a szelet. Ez egy hajóval kevésbé probléma, mint ernyővel, ami egy nagyobb kihagyásban hajlamos zsinórfeszességét elvesztve tehetetlenül aláhullni az égből, ilyenkor pedig a deszkára sem számíthat az ember, mert az alacsony űrtartalma nem tartja fönn egy felnőtt súlyát, elsüllyedsz.

Sebaj, valahogy megoldjuk – hangzott a fejemben a konklúzió, majd elkezdtem összeszerelni a felszerelést. Mivel gyengébb, 10-12 csomós alapszelet prognosztizáltak, és féltem, hogy Tihany alatt és a Keszthelyi öbölben kihagyhat a szél, a legnagyobb, 18 négyzetméteres Kitech Free RS ernyőm mellett döntöttem. Előkészítettem a parton a felszerelést, és elindultam pecsételni az állomásra. A hétágra sütő nap, és a parton, földközelben meg sem moccanó levegő nagyon sokat segített abban, hogy a 4/3 milliméteres neoprén ruhában kellő üzemi hőmérsékletre melegedjek, miközben loholtam vissza a Marina Port melletti strandra.

Az indulás – kezdeti aggodalmaimnak megfelelően – meglehetősen nehézkes volt. A szél néha nullára leállt, az ernyő a vízbe ugrásom után azonnal leesett a vízre, és összetekeredett. Néhány perces manuális állítgatás után nagy nehezen ismét az égen szállt, és sikerült kijutnom a teljesen szélmentes zónából 6-8 percet elvesztegetve. Amint az első néhány normális pöff megérkezett, sikerült szárnyra kerülnöm, és elindultam a tihanyi cső felé. Ahogy haladtam a Fűzfői-öböl alatt, szembesültem a második nehezítő körülménnyel, ugyanis az előrejelzésekhez képest jóval erősebb, 20-25 csomós szél fújt a pöffökben – az ernyő, amivel indultam, pedig 5-10 csomós szelekre lett kitalálva, maximum 15 csomós befújásokkal. Változtattam tehát a stratégián – az előre elképzelt, optimális, “teljes sebesség – alacsonyan tartott ernyő – race technika” metódus ment a levesbe, előhúztam a B tervet, ami a túlélésig trimmelt, magasan tartott kiteot jelentette, ami sajnos jelentősen csökkentette a végsebességet, amit menni tudtam. Még ezzel a távolról sem optimális technikával is egész jó, 40-45 km/h-s sebességgel tudtam haladni, gondoltam most már menjünk végig, lesz ami lesz.

Tihanyig nagyon hamar elment az idő, a parton száguldó kísérő-operatőr egységem már csak arra ért oda, hogy a komp mögött elslisszolva távolodok a középső medencébe. Közben elhaladtam a Majthényi-Domokos páros győzelmével záruló Repülő Hollandi mezőny mellett (ezúton is gratulálok srácok!), “fogtam” néhány halat, nádat, hínarat, amik páratlanul frissítő esésekben végződtek (szegény trapézom meg is repedt valamelyiknél), de valahogy csak eljutottam, meglepően hamar – így túlélő üzemmódban is -Badacsonyon túl.

Éreztem, hogy már csak két próbatétel áll köztem és a szárazföld között – a Szigligeti öböl masszív befújásai, és a festői Keszthelyi-hegység szélárnyéka a györöki csücsök után. Az előbbit valahogy átvészeltem, bár volt olyan, hogy minden ernyő-erő-csökkentő igyekezetem ellenére a szél nemes egyszerűséggel felemelt, foilostul-mindenestül a vízből, ami után szintén frissítő csobbanás következett, sajnos 0-ra redukálódó sebességgel. A legalattomosabb viszont a keszthelyi öböl volt, hol alig 5-6 csomós széllel, majd egy markáns vonallal (legalább láttam, hol jön a rettenet) egy szolid 25 csomós befújás, sűrűn váltakozva. Ekkorra ráadásul bőven élesednem kellett volna, hogy a mólót megcélozzam, de ez a brutális pöffökben lehetetlennek bizonyult. Végül valahogy eljutottam mégis a kikötőig, amit az eredeti tervek szerint északról kerültem volna, a körülményekre való tekintettel viszont megelégedtem a déli oldalával is.

A parton békésen kacsát etető család, és padon üldögélő nyugdíjasok arcán az idillt hirtelen értetlenséggel vegyes bámulás váltotta fel, ahogy besuhantam a móló mögötti tükör víz fölött repülve, a két kormányzsinórt behúzva letolattam az ernyőt a vízre, majd villámgyors “pakolás” után, félig összecsomagolva kidobtam egy stégre az ernyőt, rá, nehezéknek a deszkát a foillal, és rohanni kezdtem az állomás felé. Bíztam benne, hogy nem repül el egy kósza pöffnek köszönhetően a cucc, vagy viszi el valaki, akinek megtetszik. A parti egység ugyanis itt sem tudta tartani a tempót, pár perccel utánam érkezett meg, de szerencsére biztosította az őrizetlenül hagyott felszerelésem.

Egy lihegős sprint után az állomás gyönyörűen felújított kövezetén vizes neopréncipőben végigcuppogva egy kígyózó sor fogadott az egyetlen nyitott pénztár előtt, a váróteremben üvöltve ugató kutyák miatt egymás szavából semmit nem értő emberekkel, egy megszeppent külföldi párral a sor elején, akikhez a fejemből antennaként kiálló kamera miatt kicsit csuromvizes űrlényhez hasonlatosan léptem oda, és kértem szíves elnézésüket – “sorry, this is an emergency” – és kértem hangosan lihegve a pénztárosnőt egy időpont és pecsét elhelyezésére, aki már valószínűleg ismerte a procedúrát (vagy rajtam derült jót), mert halvány mosollyal az arcán eleget tett a kérésemnek.

Így 1 óra 55 perc nettó idővel sikerült megfutnom a távot. Nyilván, mint szinte minden első próbálkozás, kicsit döcögős volt ez a menet az indulásnál elszenvedett időveszteség miatt, illetve az erős szél is keresztülhúzta a számításaim kicsit, mégis, elképesztő élmény volt. A hibákat tekintve (és a többi hydrofoilt használó vízi sportolóra kacsintva) pedig még annyi jut eszembe: van ebben még fejlődési-gyorsulási lehetőség bőven!

Az első „igazán komoly szerencsétlenség” bekövetkezése Thomas Zajac szerint pusztán idő kérdése. És amit Zajac „igazán komolynak” titulál, azt „nagyon, nagyon komolynak” kell érteni. A vízből kiemelkedő kormányok, svertek és a víz felszínén szabadon sikló szárnyak már eddig is okoztak néhány „kvázi” közepesen súlyos balesetet, mióta a hajók – már az olimpiai osztályokban is – a foiloknak köszönhetően egyre nagyobb sebességgel és egyre magasabban siklanak a víz felett. Ha a legénység valamelyik tagja a vízbe kerül, a foil szó szerint könnyedén összevagdoshatja. Egy dán vitorlázót hatvan öltéssel varrtak össze, egy olasz vitorlázónőt pedig negyvennel. Egy amerikai négy ujját veszítette el – ez utóbbi esetnek Zajac szemtanúja volt. „Próbáltuk megkeresni a levágott ujjakat a vízben, de sajnos nem bukkantunk rájuk.” – mesélte.

Thomas Zajac (32) az utóbbi 10 év legsikeresebb osztrák nyári olimpikonja. Tanja Frankkal 2016-ban Rioban bornzérmet szerzett a Nacra-17 osztályban – Ausztria egyetlen olimpiai érmét az említett időszak során.

De hogyan lehet megúszni sérülés nélkül? Zajac nem arról híres, hogy „behúzza a féket”. Épp ellenkezőleg, megszállottja ennek a sportnak. „A vitorlázás már önmagában valami hihetetlen szabadságérzetet ad, és ezt csak megsokszorozza a foilos „repülés” élménye.” Ez a napos oldala. Az árnyékos pedig a kockázat. A bukósisak viselése magától értetődően kötelező. „Babsi sisak” – folytatja Zajac – „a horpadásai miatt már eleve úgy néz ki, mintha jégverés áldozatává vált volna.” A foilos hajók könnyedén elérik a 70 km/h sebességet. A kísérőmotorosok zömét fel kellett turbózni, hogy tudják tartani a vitorlások sebességét.

Ezek a rendkívüli „repülő” hajók az Amerika Kupán mutatkoztak be 2013-ban San Franciscoban. „Ott a döntőben páros versenyt vívnak a hajók, az még simán menedzselhető.” – véli Zajac. De egy világbajnokságon vagy világkupa versenyen gyakran hajók tucatjai versenyeznek egyszerre a pályán. Az ütközés kockázata ezáltal nagyságrendekkel magasabb. És a tragédia könnyen megtörténhet, ha az ütközés következtében az egyik hajó felborul, a másik viszont nem. „Mert akkor a foilokon továbbsikló hajó pontosan fejmagasságban érkezik.” – fejezi be Zajac.

Az eredeti cikk német nyelven a itt olvasható.

Az Emirates Team New Zealand megerősítette Patrizio Bertelli (a Luna Rossa feje) nyilatkozatát, mely szerint a 36. AC hajója egytestű lesz.

Dan Bernassconi, az ETNZ Design Koordinátora jelenleg különböző egytestű koncepciókon dolgozik, hogy a lehető legütőképesebb AC36-os hajó szabálya születhessen meg

Az ETNZ konzultált jónéhány potenciális kihívóval és ennek során oda jutottak, hogy általános vágy a látványos egytestű és az, hogy a hajó a legnagyobb kihívást jelentse egy profi csapatnak.

Ez a legelső közlemény azóta, amióta július 18-án a két csapat (ETNZ mint Védő és Luna Rossa mind Challenger of Record) mérlegelte a 36. AC és az azt megelőző Kihívók Válogatójának lehetőségeit, ami 2021-ben Aucklandban kerül megrendezésre.

Szándékukban áll még ezen kívül a „kizárólag hazai gyártású felszerelés” és talán a „kizárólag saját nemzetiségű legénység” szabályt is a beleilleszteni a 36. AC Protokolljába.

Eddig a hivatalos szöveg. A döntés izgalmas is és néhányak számára valószínűleg lehangoló is. Tény, hogy a foil és katamaránok használata az AC-n egy teljesen új irányba vitte a sportot. Az AC nélkül L és J svertek,  valamint repülő A-cat-ek sem léteznének, a GC32-ben és az Extreme Sailing Seriesben is csak poros lábú verdák üldöznék egymást mind a mai napig. 2012 óta minden, a gyors vitorlázást célzó fejlesztés az AC katamaránokból érkezett, és több tiszteletet és elismerést vívott ki a kéttestűeknek mint előtte bármikor.

Sokáig a Moth volt az egyetlen szárnyaló egytestű.
Másrészről, ami most következik, az ugyanolyan hatalmas fejlődést fog eredményezni az egytestűeknél is. A cirkálásban és bőszélben is szárnyalni tudó egytestű – amit ettől várnak – alapjaiban fogja megreformálni az egytestű vitorlázást.