Henry Purbrick, a Falmouth parti őrség tisztje szerint egyértelműen az EPIRB mentette meg a vitorlázók életét: „Nem tudjuk eleget hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a hajók biztonsági eszközei között a regisztrált EPIRB. Minden bizonnyal ez mentette meg ennek a három hajósnak az életét.” Majd így folytatta: „A rádióhívásunkra reagálva három hajó is felajánlotta a közreműködését. A legközelebbi Wilhemshaven konténerszállító hajó 10:43 órakor érkezett a helyszínre. A szélsőséges időjárási körülmények között a kapitány nagy gyakorlattal manőverezte a hajót, és evakuálták a jachtosokat. Három órára volt szükség a mentési manőverhez, de sikerrel jártak. A jachtot a vitorlázók elhagyták.”

Sail-World Cruising, 2010. augusztus 27.

Az EPIRB (Emergency Position Indicating Radio Beacon/Buoy) a vészhelyzetjelző rádióbója angol kifejezésből eredő mozaikszó. A 406 MHz-es EPIRB a GMDSS-rendszer eleme, amely mind a négy körzetben használható, így megfelelő kiegészítője a kizárólag VHF-rádióval felszerelt, az A1 (part menti) körzetben tartózkodó nem-SOLAS-hajónak. Az EPIRB 406 MHz frekvencián 5 W teljesítménnyel sugározza a vészjelzést, számos modell rendelkezik GNSS-vevővel is, hogy a COSPAS-SARSAT GEOSAR holdakon keresztül is tudja közvetíteni a helyzetét, illetve az 1544,5 MHz SAR-frekvencián veszi a visszaigazolást, hogy a rendszer fogadta a vészjelzést (és hamarosan egy SAR egység megindítja a felkutatást és mentést).

Ez utóbbi új funkció, nevezetesen, hogy a GMDSS-rendszerben a vészjelzést leadó EPIRB bóják visszaigazolást kapnak arról, hogy vették a vészjelzést, és a segítség úton van.

Az alábbi ábra mutatja a rendszer működését. Az EPIRB-et hajókon használják (az ábrán középen), a szárazföldön a személyi vészjelző eszközt (Personal Locator Beacon, PLB) (balra a felborult biciklis), és a repülőkön ezt az eszközt vészjelző transzmitter (Emergency Locator Transmitter, ELT) néven ismerik (jobbra).

Az ábra jobban látható, és további részletek olvashatók a jövő héten megjelenő JACHTNAVIGÁTOR II. kötetében a 5.4. Műholdas távközlő és vészhívó rendszerek fejezetben.

Ha esetleg nem rendelte(d) volna még meg, 15% kedvezménnyel és ajándék csillagtérképpel előrendelhető, de már csak ezen a héten!

I. Erzsébet angol királynő egyik főnavigátora volt John Davis. Az ő találmánya a róla elnevezett Davis-kvadráns. Ennek 1594-es első verzióját a Seaman’s Secrets című munkájában írta le.

A műszer azonban még csak 45° szögmagasság mérésére volt alkalmas. Száz évvel később a Halley-üstökös pályájának megfigyelése (és számos más tudományos munkája) révén közismert Edmond Halley brit csillagász, a Royal Society tagja és későbbi királyi csillagász is összeállított egy tükrös magasságmérő műszert, de ez nehézkes használata folytán nem vált be a tengeren.

Newton volt az, aki 1699-ben már duplatükrös kvadránst szerkesztett, hogy felváltsa a Davis-kvadránst. Az elv továbbfejlesztésével született az oktáns, amely a mai szextáns közvetlen elődjének tekinthető. Bár az ötlet Newtoné, a feltaláló dicsősége mégsem őt illeti. 1731-ben egyidejűleg, de egymástól függetlenül John Hadley angol matematikus és a philadelphiai Thomas Godfrey üveges mester közel azonos eredményre jutott, majd nem sokkal később egy amatőr csillagász (egyébként rendes foglalkozására nézve biztosítási ügynök) és egy francia matematika professzor is szerkesztett oktánst. A londoni Royal Society tudományos életben játszott jelentős szerepének köszönhetően – hogy, hogy nem… – Hadley műszere terjedt el. Egy teleszkópból és előtte két tükörből álló oktánsnak, vagyis egy nyolcad körcikknek nevezett műszere 90° szöget mérhetett, és már nagyban hasonlított a mai szextánsokra.

Fotó: John Gardner octant. A National Maritime Museum (Greenwich), Picture Library jóvoltából.

John Campbell brit admirális tengeri megfigyelései során azonban rájött, hogy az oktáns maximálisan 90 fokos méréshatára nem elegendő, azt legalább 120 fokra kellene kiterjeszteni. Ezek alapján 1757-ben John Bird neves műszergyártó megépítette az első szextánst. A műszer neve – miként az oktánsé – latin eredetű, s egy hatod kört jelent. Az egy hatod kör 60°, a két tükör használata révén a szextáns 120 fokos íven tud mérni. Míg az oktánsokat főleg fából készítették, a szextáns már bronzból készült.

A pontos működést a jó minőségi tükrök, és az 1758-ban feltalált színhiba mentes lencsék tették lehetővé, továbbá a 1766-ban Ramsden műszerész által feltalált körosztó gép, amivel a műszer ívén elhelyezkedő fokbeosztást (a limbuszt) leheletfinoman lehetett beskálázni.

Ramsden igen pontos barométereket is gyártott, amelyek alkalmasak voltak domborzati pontok magasságának mérésére. Ezek a magassági pontok ezután rákerültek azokra a térképekre, amelyek szintén a szextáns segítségével készültek. A britek a Függetlenségi háború során rájöttek ugyanis, hogy a szextáns vízszintes síkba fektetésével horizontális szögeket mérhetnek, s így kidolgozták a térképészet háromszögelési módszert. Ezzel feltérképezték az amerikai és kanadai gyarmatok partvonalát.

A munkában egy bizonyos James Cook tengerész hadnagy is rész vett, aki későbbi csendes-óceáni felfedező útjai során arra használta fel az itt szerzett kartográfiai tudását, hogy pontosan feltérképezze a kelet-ausztráliai, új-zélandi és óceániai új brit gyarmatokat. Cook pedig az egyre precízebb szextánssal navigált.

Henry Hughes & Son sextant. A National Maritime Museum (Greenwich), Picture Library jóvoltából.

James Cook szextánsa került fel a december elején megjelenő Jachtnavigátor II. borítójára: a szextáns szimbolizálja a hagyományos, klasszikus (és lássuk be: kissé misztikus…) nyílt tengeri csillagászati navigációt, melyet a könyv A-tól Z-ig részletesen leír. Ahogy azt a fejlődést is, aminek eredményeképpen a tengerészek ma már a csillagok helyett a mesterséges holdak segítségével navigálnak, kommunikálnak és adnak le vészjelzést.