Megalázottnak, legyőzöttnek éreztem magam, megcsúfoltak az elemek. Hát ilyen óriás az ember? Régen beállt az éjszaka. A szél ereje még mindig nem csökkent, hatalmas hullámok csapódtak keresztül a kabintetőn és távoztak a part felé.

Menjetek hullámok és vigyétek a hírt, hogy volt egy matróz, volt egy szép vitorláshajó, de azt is mondjátok el, egyiknek a szíve, a másiknak a palánkjai törtek össze egy szépnek indult nap délutánján. Vajon tényleg matróznak, vízenjárónak születtem én? Valami azt súgta, ez erősen vitatható. A családban – tudtommal – nem volt egyetlen hajós sem . Atyai elődeim erdősök, híres lovasok, csikósok voltak, anyai őseim pedig földmívelők és fúró- faragó emberek, akik a Balatont csak tavasszal, nyár elején keresték fel, hogy pontyot szigonyozzanak. Nem, nem én nem hajósnak születtem! A vízhez mindig vonzódtam.  Hat-hét éves gyermek lehettem, amikor gyermekkori pajtásommal B. Jóskával a kőröshegyi halastóban egy-egy másfél méteres deszkadarabbal hónunk alatt megpróbáltunk átúszni a szigetre.  A távolság 100-200 méter lehetett a kis halcsősz kunyhótól és az úszási kísérlet is az én ötletem volt. Már majdnem a fele távon úsztunk, amikor megütötte fülünket egy kiáltás: majd adok én nektek gazemberek! Jóska apja kiáltott ránk, aki a Széchenyi birtok halcsősze volt. Ha nem kiált és csendben végignézi csetlő-botló úszótudományunkat, simán átértünk volna. A kiáltástól meg a bűntudattól megijedve kiesett kezem ügyéből a deszkadarab és elmerültem  úgy, mint a nyeletlen fejsze. Jóska barátom rúgkapálva úszva kezembe nyomta a deszkadarabot, amit az első felmerülésnél sikerült is elkapni, megmenekültem.

Nagyon merész, makacs és akaratos gyerek voltam. Amit elhatároztam, azt végre is hajtottam, hacsak nem ütközött objektív akadályba. Ez a majdnem rosszul sikerült úszási kísérletem volt az életemnek első, nagy figyelmeztetése, hogy az életet nemcsak élni, hanem vigyázni is kell. Persze mindezeket akkor még nem nagyon érthettem, csak most gondolkodom el azon, hogy az élet teli van kisebb, nagyobb buktatóval.  Tudom azt is, hogy életemet a vak véletlennek köszönhettem, mindenesetre mindketten megtanultunk úszni minden külső segítség nélkül. Nyár végére már a Balatonban is kipróbáltuk úszási tudományunkat. A szüleink perszemit sem sejtettek viselt dolgainkról, mert különben az orgonavessző táncot járt volna fenekünkön.

Most nagyobb gond szakadt rám – a gondtalan élet elmúlt – felelős munkavállaló lettem és a kötelességemnek, vállalásomnak nem tudtam megfelelni. Szégyenérzet, bűntudat kavargott bennem.  Mit szólnak a matróztársaim és ezután hogyan nézek a szemükbe? Jobb lenne, ha a vízbe fojtanám magamat. Sok-sok buta gondolat foglalkoztatott állandóan, de végül a kimerültség legyűrt, elaludtam. Lehet, hogy valaki azt gondolja, meséld a bolondnak az elsüllyedt hajóban való alvást, de az igazság mégis ez volt. Elaludtam kitámasztott lábbal az ablakkeretbe kapaszkodva úgy, hogy alattam tíz centire a víz kortyogott. Egyidőben ébredtem a felkelő nappal, mely halványan piroslott a keleti látóhatáron. A dühöngő szél lecsendesedett, a hullámzás is lelassult. Örömöm nagy volt. Megjön a segítség, lehúzzák a hajómat a zátonyról és minden rendbe jön. Nekiálltam elfogyasztani első hajótörött reggelimet. Volt egy kis darab füstölt szalonna és kevés, félig elázott kenyér, melyet farkasétvággyal fogyasztottam el. Végül a rumos üveget újból megcsókolgattam, ettől virágos jó kedvem kerekedett. Most pedig leszedem a nagy vitorlát – határoztam el magam. Árbocmászással kezdtem és sorra eloldoztam a vitorlát rögzítő zsinórdarabkákat, megelégedéssel nyugtázva, hogy a vitorla jól megszáradt, csak itt-ott maradt nedves, ahol a kötés szorosan az árbochoz szorította. Le is tudtam ereszteni simán rendben. Begyűrtem a vitorlát a zsákba és mivel semmi reményét nem láttam, hogy valaki is törődne a levontatással, elhatároztam magam, nem kockáztatom a sok kényes holmit a penészedésnek kitenni. Én bizony kiszállítom a parti villához, hogy ott jól kiszáradhassanak.

Felhúztam csónakom a hajó mellé és pakolni kezdtem belé a holmikat: vitorlákat, matracokat, pokrócokat és minden olyan holmit, ami a gyors penészedésnek ki van téve. Aztán elindultam a part felé. Kis mentőcsónakom majd elsüllyedt a sok holmi súlyától. A villánál a házmesterné fogadott. Megkértem, hogy a fűre kiteregethessem száradni a vizes holmikat. Amikor mindennel végeztem megköszöntem a szívességet és visszaindultam a hajóhoz. Újra vártam a mentőhajót, amely csak nem jött, hiába távcsöveztem a Balaton hátát, rólunk elfeledkezett mindenki. A kikötőre gondoltam, matróz pajtásaimra, talán pont énrólam beszélnek – így gondoltam – s arról fogadkoznak, hogy bizony ők nem jártak volna így, stb.

Napjainkban a Meteor. Pelikán néven

Eszembe jutott Hosztin Pista, aki elmesélte azt az esetet, amikor gazdájával Henrich Tiborral egy éjszakai hazavitorlázás alkalmával felszaladtak a móló köveire és a szép Kékmadárnak betörtek a palánkjai, ömleni kezdett bele a víz. „Én gyorsan egy fockvitorlát gyömöszöltem a lékbe és mikor a kikötőbe értünk, felfuttattuk a fövenyre, orrát kihúztuk amennyire lehetett, aztán így meg tudtuk javítani.” – mondta Pista. Pedig Henrich Tibor már akkor is igencsak jó hírű élvonalbeli vitorlázó volt. Sok hasznos gyakorlati tapasztalatot hagyott a vitorlázókra. Most meg ez jutott eszembe, hogy magamat vigasztalhassam. Kerestem a kiutat, a megoldást, mentőhajó még mindig sehol sem látszik. Időközben eljött a kritikus 9órai idő. Újra elkezdett fújni a szél. Fokról fokra erősödött fel mindjobban és fehér tajtékkal népesedett be újra a Balaton felszíne. Újra elkezdte halálos táncát a Meteor. Fel-felnyögött, amikor egy-egy hatalmas hullám érkezett.  A szélre vonatkozóan annyit megállapítottam, hogy a többnapos is lehet, mert azoknak jellemzője, hogy rövid időre leáll és aztán újra rákezdi a süvöltést, bizony sokszor három- öt napon keresztül. Ettől féltem én is.  Ha belegondolok, hogy egy kilométerrel odébb Földvár és Szárszó között az akadón történik a baleset, bizony a meteorból csak dirib-darab aprófa maradt volna mutatóba, mert ott a vízfenék csupa sziklás padokból áll. Az idő ólomlábakon járt, mintha a kereke megbénult volna. Csak a mindent betöltő süvöltő szél, morajló víz hangzik. A nagyvitorla felhúzó drótkötele úgy csattog, veri az árbocot, mintha egy kalapáccsal vernék ütemesen. A hajó farán felejtett zászlót csíkokra szaggatta a szél, jóformán csak a nyele maradt épségben. Egy fock fall kiszabadult és szinte szalagként van kifeszülve az árboc tetején. Átkozott idő van! Hajóm mindinkább oldalára dől, jóformán már csak állva lehet „feküdni” az ágyon. A jobboldali ágyat még nem borította el a víz. Másutt már a kabin belseje mindenhol iszapfoltos.

Tegnap délben még oly tiszta volt a hajóm belseje, hogy az ebédet is bátran megehettük volna belőle. Hiába töröm a fejem, hogy így volt, meg úgy volt, a megtörténteken senki sem változtathatott. A tegnapi nap olyan messzinek és réginek tűnik, mintha ezer év telt volna el, pedig mindössze csak egyszer nyugodott le és egyszer kelt fel a nap. Vajon a rám bízott hajóm felkel-e súlyos sebágyából és egyáltalán ha felkel, mikor? Jó lenne egy-két nappal öregebbnek lenni, túl lenni mindenen, mert a számonkérés elől úgysem menekülhetek el. Az idő, ha lassan is, de telt. Kezdett délutánra hajlani, de sehol semmi reménység.

Ismét csónakba szállok, hogy a parton megtudjak valami újságot. A szél úgy tolta csónakomat, hogy vitte, mint a tollpihét. Nem is kellett evezni, csak irányban tartani. Pillanatok alatt partot értem. A villa előtt kedves kis nádas nyiladék, ami nem szélesebb. mint a csónak, ami épp, hogy átfér rajta. Itt még szeretik a nádat, nem irtják ádáz haraggal. Ne is bántsátok, mert nem sok idő múlva -100-200 év, csak hírből, könyvekből fogják unokáink ismerni. Hal pedig csak úgy lesz benne, ha halastavakból évente betelepítik.  Kihúzom a csónakot a víz szélét szegélyező avas nádrétegre. Megkötni nem kell, mert a hullám úgyis kifelé paskolja. A villa lakói szíves résztvevő szóval fogadtak. Kérdésemre, hogy Béla intézett-e valamit a hajó leszabadításával kapcsolatban, azt felelték: az óta Bélának hírét sem hallották. Nagyon lehangolt az értesülés, szomorúan szedegettem össze a megszáradt vitorlákat és egyéb holmikat. A kedves szép tulajdonos hölgytől engedélyt kértem, hogy itt hagyhassam a holmikat, mert ki tudja, mikor szabadul le a hajó? Szívesen beleegyezett és mivel lesírt rólam, hogy ugyancsak éhes lehetek, meghívott ebédre. Mint aki régen evett, faltam az elém tálalt ételeket. Bámulattal adóztak hatalmas étvágyamnak, biztos azt gondolhatták – hová fér ebbe a sovány fiatalemberbe ennyi étek? Csinos, 20 év körüli szobalány szolgálta fel az ételt. Borzongva kérdezte, hogy nem féltem-e éjszaka a viharos Balatonon? Azt mondta: – én bizony meghaltam volna a félelemtől. Még így is nagyon féltem, nem aludtam egész éjjel, mert tudtam, hogy maga ott maradt a hajón. Rövid percek alatt annyit kérdezett, hogy alig győztem válaszolni a feltett kérdéseire.  Nagyon jó alakú, formás leány volt. Ahogy körülöttem forgolódott, már nem a palacsintát, hanem a leányt faltam szemeimmel. Hírtelen a magam ruházatára tekintettem és ment el mindentől a kedvem. Hej! – ha én most nem lennék egy ágrólszakadt hajótörött  és a hajóm is épségben volna! Akkor mi lenne? Kérdeztem magamtól. Akkor vallhatnám igazi hajósnak magam? Eszembe jutott, hogy hajótörésemnek híre eljuthatott falumba is. Melegem lett egyszerre. Értem meg aggódnak és talán már halottnak is hisznek. Lóhalálában siettem a postára, feladtam egy táviratot: csak egy-két nap múlva tudok hazajönni, jól vagyok, ne aggódjatok! Ezzel végezve dolgomat visszaindultam a villához. A teraszáról jól be lehetett látni a Balatont, ameddig a szem ellátott. Félig elsüllyedt hajómnak csak a víz felé hajló árbocát láttam. A hajótest csak néha látszott a hullámoktól.

Elköszöntem a villa lakóitól és csónakommal visszaindultam a hajóhoz. Nem nagyon igyekeztem, hagytam táncoltatni csónakomat a hullámoktól, de így meg nagyon gyorsan visszavetett a szél. Nekifeszültem minden erőmmel az evezésnek. Hamarosan elértem a hajót és újra elfoglaltam figyelőhelyemet a cockpitban. Eltelt ez a nap is. A nyugati látóhatáron úgy ült a nap a hegyek tetején, mint egy piros labda. A felhők vörös ködben úsztak, tehát holnapra is nagy szelet várhatok. Sírt, nyögött, morajlott a Balaton. A földvári mólóból most indulnak matróztársaim a kertmoziba.. A Marco Polót vetítik – bár én is köztük lehetnék! Lelki szemeimmel látom, hogy egymás után átvizsgálják a kikötőköteleket és egy iramodással a hídon teremnek, hogy egy kiadós hullám telibe ne találja őket. Őrjítő az egyedüllét. Meglepődve tapasztalom, hogy magamban beszélek. Nem ismerek a hangomra, torkom bedagadt, úgy érzem lázam is van. Pulzusomban vadul dobol a vér. Na, még csak ez hiányzott nekem! Tegnap túl sok volt a jeges fürdő és a vizes átázott ruhám is nagyon sokáig volt rajtam. Aztán még a vízbe is kénytelen voltam bele menni. Nagyon átfázhattam. Megpróbáltam különös fekhelyemet elfoglalni. Fekhely? Kimerevített lábbal az ablakba kapaszkodva csüngök a nagyon kényelmetlen, rézsüs ágyon. Amikor egy kiadósabb hullám érkezett, sustorogva ömlött szét a fedélzeten. A nyitott ablakon – amelyikbe kénytelen voltam kapaszkodni – az én nyakamba is jutott belőle ilyenkor. Elálmosodtam. Vizionális álomképek kavarogtak sok izgalmat átélt lázas agyamban. Azt álmodtam, hogy hajómmal végigvitorláztam a falum vízelvezető árkaiban a „Kűső” utcán. Az árkok tele voltak vízzel, csak a hidakkal volt baj, mert azokat mindig szét kellett bontani, útban voltak. Falum gazdálkodói felháborodottan kiáltoztak felém: nincs elég hely vitorlázni a Balatonon? Az egyik fejszével szaladt hajóm felé, hogy beüsse a fenekét. Kiáltásomra ébredtem, torkom kiszáradt, az ingem lucskosan tapadt testemhez az izzadtságtól. Vadul kalapáló szívem a torkomban érzem és lázas, nagyon lázas vagyok, a nyálat alig tudom lenyelni. Manduláim rettenetesen bedagadtak. Kiskorom óta kínoz a mandulagyulladás, de így még soha nem dagadt be és nem döntött le. A maradék rummal próbáltam enyhíteni fájdalmamat. Pillanatnyilag jó, marja torkomat, de lázamat csak fokozta. Vizet kívántam, amely körülöttem hullámzott minden mennyiségben. Vödörrel nem mertem kísérletezni, olyan gyenge voltam, hogy a kezemet alig tudtam felemelni. Azt csináltam, hogy a kiürült rumos palackot madzagra kötöttem és az ablakon kidobva vártam, hogy megteljen, majd lassan felhúztam és mohón ittam a langyos zavaros vizet, mely lázas testemnek oly jól esett, mint az üde forrásvíz.

Újra szundikálni kezdtem, újabb kusza álmok lebbentek elém összefüggéstelen zagyvaságban.  A ködös álmon keresztül is hallottam a szél muzsikálását. Néha az álmot megszakította egy hármashullám zuhanása, mely a hajónak ütközött. A nyitott ajtón keresztül előtűnt a hold fakó képe és mintha hidegen, gúnyosan, kárörvendőn tekintett volna rám. A csillagok itt, ott kivillantak a sűrű, sötét felhők közül és rótták a való világban kijelölt útjukat a tér és idő végtelenségében.  Kínosan múltak a percek, órák, de mintha a szél ereje kissé alábbhagyott volna. Ideje is volt, hogy végre mérséklődjék ereje, mert hajómnak további sorsa függ tőle. Gondolatban sorra kezet szorítottam építőivel, mert csakis az ő jó munkájuknak köszönhettem, hogy eddig is bírta a szél és hullámok meg-megújuló támadását. Ez a gyötrelmes éjszaka is eltelt, az idő is kitisztult derűssé vált. A felkelő nap jótékony sugarai bemosolyogtak a kabin ajtaján és lágyan cirógatták arcomat. mintha vagasztalni próbáltak volna, minden jóra fog fordulni és a hajónak sem lesz komolyabb baja. Gyalázatos állapotban voltam, majd elégtem a láztól. Egy dankasirály pár az árboc szálingjára telepedett és rikoltozva üdvözölték a felkelő nap első sugarait. Ültükből le-lecsaptak a vízre, landolás közben  a kabintetőre pottyintgattak. Még lázas állapotban is fanyarul elmosolyodtam, eszembe jutott a közismert tengerész dal: odafenn a sirályokra gondolni sem jó, akkor szállnak a fedélzetre, ha süllyed a hajó, hollári, hollári-hó! Mi a kollégákkal ezt mindig kifordítva énekeltük…. Harsogva szoktuk énekelni, ha egyszer-egyszer felöntöttük a garatra. Most nem volt kedvem semmihez sem, nemhogy énekelni.  Lebetegedtem, akárcsak hajóm, egyikünket a láz teperte le, másikunkat a vihar, az elemek döntöttek oldalára.

Egész délelőttöm a nehéz várakozással telt el, búsan ültem a fedélzet nyílásban. Még ilyen betegen is az foglalkoztatott, hogy hogyan menthetném meg a rámbízott hajót, amit bizony igencsak könnyelműen odadobtam a vihar martalékául. Délután két óra felé már csak nehezen tudtam magamat tartani. Egyik oldalról az éhség, másik oldalról a láz gyötört. Elhatároztam, elhagyom mégiscsak a hajót, mert ilyen állapotban mit is tudtam volna segíteni? Még egyszer búcsúzóul körbenéztem a kabinban, nyakamba akasztottam a távcsövet, levettem a barométert, dőlésmérőt és minden olyan holmit, amit el tudnának emelni, átpakoltam a bociba. Minden erőmet, akaratomat össze kellett szednem, hogy össze ne roskadjak. Fátyolos tekintettel búcsúztam elmaradó hajómtól, melynek víz fölé hajló árboca is szomorúan bólintgatott felém ő is búcsúzott. Isten hozzád kedves hajóm, ki tudja ülök-e kormányod mellett még valamikor?  Most, ahogy kifelé eveztem, már nem a két nappal ezelőtti erős fiatalembernek látszottam, inkább egy fáradt, öreg embernek, aki az evezőket is alig tudta emelgetni. A villában összecsapták kezüket a csodálkozástól a nők, olyan siralmasan néztem ki.

Betámogattak a házmesteri lakásba, felső ruhámat leszedték rólam, belém erőszakoltak két kalmopyrint és az ágyba dugtak. Többre nem is tellett volna fogyó erőmből. Mély álomba merültem és csak másnap ébredtem fel 9 óra tájban. 18 órát aludtam egyfolytában. Az éhség majd a gyomromat marta ki. Amint felnéztem látom, hogy a derék házmester néni kezében egy bögre tejjel és egy szelet kaláccsal várta ébredésemet. Igen meghatódtam, szólni sem tudtam, úgy nyúltam az élelem felé. A kedves asszony meg csak bólintott, hogy hagyjam most a hálálkodást, kezét homlokomra tette és örömmel állapította meg, hogy teljesen láztalan vagyok.

Első kérdésem megint a hajó volt, a válasz pedig a régi.Ezideig senki sem jelentkezett, Béla sem jött hírrel. Határoztam. Hazautazok Földvárra és megpróbálok valamit intézni a hajó ügyében. Marasztaltak ugyan, de maradásom már nem volt. Elköszöntem a háziaktól és az állomásra indultam. Nyakam erősen tekergettem, nem látom-e a lányt, de sajnos nem láttam. Mindegy, majd ha visszajövök holnap, talán szerencsésebb leszek. A déli vonattal mentem át Földvárra. Sajnos motoros vizicsendőr hajó nem volt a kikötőben, menetrendi hajó pedig nem vállalhatta a levontatást.  Hosztin bácsit és a kollégákat messze elkerültem, nem mertem volna a szemükbe nézni. A K.M.Y.C.-ban a gazdám felöl érdeklődtem. Azt a választ kaptam, hogy itt járt, tud az esetről, de azt üzeni, hogy ne találkozzunk, mert jó vége nem lesz.

Hát szép kilátások. Ami a találkozást illeti, most már én sem óhajtottam. Mint egy kivert kutya úgy oldalogtam el a kikötőből és haza Kőröshegyre vettem az irányt. Agyonázott gyűrött ruhámban, leverve toppantam be a szülői házba. Édesanyám – mert csak ő volt otthon – épp egy kacsának vágta el a feje búbján lévő ereket. Amikor meglátott és még most is fülembe cseng a hangja: „na te csavargó hát haza láttál jönni?!” Szigorú ajka körül mosoly bujkált, az öröm és a szeretet mosolya. Biztonságban tudta a legkisebb fiát.  Halhatatlan költőnk gyönyörű verssora jutott eszembe „és én csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán”.

Nagyjából beszámoltam a történtekről, persze szépítgetve mindent, s ha drága édesanyám nem is értett a vitorlázáshoz, értett gyermeke lelkéhez. Egyébként gyűrött ruhám, kétesszínű ingem, savanyú ábrázatom mindennél érthetőbben beszélt. Mutasd csak a torkod, hadd lássam, nem fáj? Sejtettem. Megint akkorák a manduláid, mint egy jókora eper és olyan vörösek is ráadásul. Lefekszel kisfiam, alszol egy kicsit és mire felébredsz lesz sült kacsahús. Anya én nem fekhetek le, mert vissza kell mennem az otthagyott hajóhoz. A kacsából azért eszem. Gyűrött nadrágom lecseréltem egy tiszta, másik vászonnadrággal. Tiszta inget vettem magamra, az ebédet bekapkodtam, megcsókoltam édesanyámat és azon nyomban visszaindultam.

A réten keresztül mentem a „zúgó” felé, hogy ezzel is lerövidítsem az utat. Régebben itt szoktam horgászni pajtásaimmal a Séd patakban, amit malomároknak is neveztek az öregek. A patak vize dallamos kotyogással távozott a Balaton felé, hogy ott egyesüljön vizük. A kis patak gyermekkorom legkedvesebb emléke, amit elcseréltem egy nagyobb vízért, a Balatonért. Sokszor késő estig elmerültem a horgászat örömeiben, haza pedig csak akkor mentem, amikor az utolsó nádi veréb is elcsendesedett fészkében.

Ha utam esetleg a patak felé vezet – amiből eltűntek a gyermekkoromban még meglévő halfajok, rákok –évtizedek múltával is csak a szememet kell behunyni és úgy látom, mintha most lenne. Földvárra érve a híres „Ződ kút” előtt vitt el az utam. Vizet pumpáltam, lemostam a háromkilométeres út porát. Az esti hat órás vonattal tudtam csak átmenni Szárszóra. Ott az az örömhír fogadott, hogy a hajót a halászok lehúzták a zátonyról és elvontatták Balatonfüredre javításra a hajógyárba. Örömmel újságolta a lány, hogy nagyon sokáig dolgoztak a hajóval, de végül sikerrel járt erőfeszítésük. Béla tehát mégis intézkedett, még ha kicsit késett is a segítség. Azért így is melegem lett egy pillanatig, ha arra gondoltam, hogy mi is lesz ezután, nem sérült-e meg nagyon a hajó. Mit szól a főnököm, ha találkozunk, főleg megbocsájt-e nekem?

Most pedig szűrjük le a tapasztalatokat és szolgáljon tanulságul ez a megtörtént kálvária. Első pontként leszögezhetjük, hogy nem horgonyzunk le a déli parton kikötőn kívül semmi szín alatt sem, csak akkor, ha nagyon indokolt és akkor is csak igen rövid időre. Ez persze tőkesúlyos hajóra értendő, svertes hajó esetén nincs ok aggodalomra. A nádasban jó menedéket találunk, legfeljebb a lakkot, festéket súrolja le a nád a hajóoldaláról.

Másodikként: Mindig igyekezzünk jó pozícióban lenni, ügyeljünk a magasságra!                                                        

Harmadikként: Ne higgyünk az időjárásnak, hallgassuk meg a jótanácsokat!                                                          

Negyedikként: Ne becsüljük túl képességeinket, mindenkitől lehet tanulni!                                                            

Ötödikként: Nem az a jó vitorlázó, aki jól kezeli a vitorlákat, hanem aki jól ismeri az időjárást.

Történetem elején többször említettem a magasság kifejezést. Hogy megértsük, egy példával kell megvilágítani, hogy a nem vitorlázók is könnyen megérthessék. Például legyen hajónk erős észak-északnyugati szél esetén távol a déli parttól, Földvár viszonylatában Csúcshegy és Tihany-rév közötti szakaszon. Bármi is történik, úszóképes hajó esetén akár puszta árboccal is hazajöhet a balatonföldvári kikötőbe. A magasság tartását a mindenkori széliránynak megfelelően kell értelmezni. Másokkal is megtörtént, hogy zátonyra kerültek vitorlás hajóval. Én szándékosan a magam esetét írtam le tanulságul, és remélni merem csak, hogy többé-kevésbé sikerült is törekvésem.

Nagyon nagy lecke volt számomra ez az 1944 július 19-i vihar. Azóta sem felejtettem el. Óvatosságom sohasem hagytam elaludni és sohasem bólintottam olyanra, amit tulajdonképpen nem is értettem. Az sem szégyen, ha valakit megkérdezünk, mert valamit nem egészen értünk. Én is azt vallom, hogy vitorlázni csak vitorláson lehet megtanulni, de íróasztalnál ülve soha! Ezzel nem azt akarom állítani, hogy elméletre nincs szükség, sőt, az elmélet és a gyakorlat nem maradhat el egymástól. Ápoljuk ezt a testet, lelket erősítő szép sportot, melynek balatoni perspektívája most van teljes egészében kibontakozásban.  Gátoljuk meg a kártevéseket, védjük és vigyük előre a Balaton kultúráját és óvjuk természeti kincseit. Legyen minden vízenjáró ember nemcsak munkása, élvezője a Balatonnak, hanem kiváló ismerője őskultúrájának, élővilágának, műemlékeinek és néprajzának.

A fent nevezett ismeretek közül pedig kétszeresen kiemelendő a balatoni időjárás tanulmányozása és ismerete. Az átélt háromnapos viharnak a leírása gondolom alapos példával szolgált arra vonatkozólag, hogy a Balatont, időjárását kitanulni hosszú hónapok, évek tapasztalatával lehet elsajátítani.

1944 óta nagyon sok víz párolgott el és folyt le a Balatonból. Még mindig nagyon sok a vízi baleset dacára annak, hogy a balatoni viharjelző és mentőszolgálat , mely 1934 július 8-a óta működik, közel öt évtized alatt óriási nagyot fejlődött. Az egyesületek saját mentőhajóval rendelkeznek és a mentést a kritikus pillanatban azonnal végre tudják hajtani. A belügyi szervek munkája és helyzete sem hasonlítható össze az 1944 előttivel.

Hogy hitele teljességében zárjam le a három viharos nap történetét, lehetőleg semmit nem szépítve, még azt el kell mondani, hogy a Meteort a balatonfüredi hajógyárban egy-két napon belül megjavították a kiváló hajóépítők. Hogy a Meteor hajótörést szenvedett, arra csak a friss festékszag emlékeztetett. A hajóbaleset után, pár nap elteltével táviratot hozott a postás. Gazdám adta fel címemre, amiben felhívja figyelmemet, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg a Sellő szállóban – ahol Béla is jelen volt. Azt, hogy mi ketten, de főleg én mit kaptunk útravalóul egy egész életre a főnökömtől, ne részletezzük. Talán csak annyit: a Bélával való szembesítés után és az én őszinte beismerésem, köntörfalazás nélküli elmondásom után főnököm haragja elmúlt, megbocsájtott. Nekem pedig még annyit mondott: no fiam, ezután tényleg neked kell bizonyítani! Az alkalmat megadom, de ha még egy könnyelműséget elkövetsz, akkor gondom lesz rá, hogy többet még a kikötő közelébe se jöhess! Én pedig nem csak megfogadtam, de be is tartottam ígéretemet arra vonatkozóan, hogy több rossz emlékű dátum nem fogja kísérni pályafutásom.

Nem is kísérte, talán már nem is fogja. Szomorú emlékű hajótörésem azóta már a feledés homályába merült és ha én le nem írnám a történteket, talán már senki nem emlékezne rájuk. Jó öreg főnököm később igen megkedvelt. Igyekeztem számtalan esetben bizonyítani, hogy a bizalmat nem méltatlanra előlegezte. Én azóta számtalan régi és új vitorlás hajónak voltam vezetője, sok idő telt el. Régi főnököm is megtért őseihez és a mondabeli Stix” vizén „Kharon”ladikjával közlekedik. Balatont, vitorlást szerető szelleme itt maradt köztünk és elkísér bennünket útjainkon szerte a Balatonon.

Köröshegy 1982

Alig melegedtem meg új hajómmal a kikötőben, örömömbe hamarosan üröm vegyült. Tizenhét éves múltam és máris egy 45-ös tőkesúlyos vitorlás hajó matróza, sőt kormányosa voltam. Öt éve, hogy megismerkedtem a vitorlás hajókkal.

Ez az öt év ahhoz, hogy elbizakodottá, meggondolatlanná, merésszé legyek elég sok volt, de ahhoz, hogy tapasztalattal és időjárási, hajózási ismeretekkel rendelkezzek, ahhoz igencsak kevésnek bizonyult.  Aki átesett a kritikus, fiatal tízenfeletti időn, az tudja, hogy ilyenkor minden fiatal úgy érzi magát, mintha ő lenne a mitológiából „Herakles”. Beszélhet ilyenkor az öregebb, minden falra hányt borsóként lehull a fiatalságról. Úgy képzeli az ember abban a korban, hogyha elfogadja az idősebb tanítását, akkor valamiről lemarad, valamit elveszít az életéből és ezt sajnos mi is csak akkor értjük meg, hogy nem így van, ha mi is felnőttek, apák lettünk.

Azt az 1944. évi júliusi napot én is azért rontottam el, mert nem hallgattam a józan észre, az idősebb figyelmeztetésére. Alig egy-két napja, hogy megérkeztem a Meteorral és vártam főnökömet, hogy megérkezzen. Hajómon a legkisebb réz alkatrész is úgy csillogott, mint annak a bizonyos bibliai királynak a nemes testrésze –amit oly sokszor hallunk emlegetni -,mert abban az időben sokkal többet kellett ám szidolozni, mint manapság.  Ha esett, ha fújt, a rezeknek csillogni kellett úgy , ahogy  az megvolt írva  a vitorlás nagykönyvben.

Szóval, így szépen felkészülve vártam, hogy találkozzak új főnökömmel akit még nem is láttam, mert levélben beszéltük meg a részleteket. Unatkozva ődöngtem a kikötőben, majd gondoltam egyet és felmentem a hajóállomáshoz, hogy Hosztin Sándor bácsival beszélgessek kicsit.  Most is ott üldögélt a pénztár melletti kis padon, szokásos pihenőhelyén. Leültem mellé és beszélgettünk időjárásról, lányokról, jó borról, meg a háborúról. Sosem felejtem el ezt a beszélgetést, mert később őt igazolta a bekövetkezett esemény. Beszélgetés közben körülhordozta tekintetét a Balaton felett gyülekező felhőkön és azt mondta deresedő bajuszát sodorgatva. „Te Gyuszi! Meglásd, még ma „Böhöm” idő lesz, nem is sokat várat magára, mert úgy szaggat a térdem, mint a rosseb”  -térde a 14-es háború emlékét hordta magával – „aztán nézd azt a csúnya, sötét, piszkosszínű  felhőket, azok se vallanak valami jóra. Ha vitorlázni mégy a közelben tartózkodj, ügyelj, hogy magasságod legyen!  Délután háromra biztos „begyün” az idő!” Én meg mint afféle bölcs 17-18 éves bölcsen bólogattam, helyeseltem. Igen értem, tényleg úgy lesz, stb… Pedig mennyire nem törődtem én akkor az időjárással, inkább azon járt az eszem, Irén megjön-e délutánra a beígért randevúra. Déli 12 óra, elköszöntem Sándor bácsitól és visszasétáltam a Meteorhoz, melyet már átköltöztettem a megszokott helyemre a kis sárga épület mögé.

Unalom az egész kikötőben, alig látni imitt-amott egy embert. Valamelyik yachtról rádió hangja csendül fel és a megszokott szöveg hallatszik, ahogy a Bazilika harangjának hangja elhal: „Ismét harcol a magyar, az önvédelem adta kezébe a fegyvert” stb. Igen, de mi köze az önvédelemnek Oroszországhoz, a Volgához, Donhoz és egyáltalán a szovjet néphez? Felvettem az újságot, a címlapon öles betűkkel ez áll: „Nagy ellentámadásba lendültünk az arcvonalakon, katonáink hősiesen harcolnak a szövetséges német hadsereg oldalán”, majd a többi kacsa szöveg: részben elreteszeltük, helyenként visszavetettük, új állásokba vonultunk. „ A Führer beszéde a német néphez” Igen, beszélni, beszélni és Németországban már a gyermekeket is harcolni küldik.  Mi magyar leventék orrvérzésig gyakorlatozunk fapuskával és az oktató urak azt énekeltetik velünk, hogy „nincs szebb rózsa a pünkösdi rózsánál, nincs jobb ember a mi főoktatónknál, jobb szemére vágja tiszti csákóját, hazafelé vezeti a századját”.  Kusza gondolataimmal küszködve próbáltam illesztgetni a háborús képeket és arra gondoltam, hogy ha így megy tovább én sem úszom meg bevonulás nélkül a háborút, ha eddig nem is ugrottam be a „Hunyadista” verbuváló szózatoknak.  Így elmerülten tépelődtem, amikor hajómhoz odajött egy magamkorú fiatalember. Jólöltözöttsége elárúlta, hogy nem a matrózok közül való. „Jónapot- jónapot” – válaszoltam. „Mondja maga a Meteor matróza?”  Igen én vagyok – válaszoltam, erre ő bemutatkozott, hogy őt T. Bélának hívják és a főnökömnek az unokaöccse, a papája pedig társtulajdonosa a Meteornak.

Megismerkedtünk kölcsönösen és azt is elmondta, hogy sokat vitorlázott már. Nem kételkedtem az állításában, majd mondta:  – mit szólnék egy vitorlázáshoz, hogy együtt kimennénk a vízre?

Csábító volt az ajánlata annál inkább is, mert igencsak jó szél fodrozta a Balaton felszínét. A fülemben még ott csengett Hosztin bácsi intő, figyelmeztető szava, hogy vigyázzatok! Ha ki is mentek, a közelben és biztos magasságban tartózkodjatok!  Eh, mit meditálunk! Csak nem ijedünk meg az öreg jóslatától!  Gyors szerelés, nagyvitorla, fock I és máris indulunk, hamarosan kinn a nyílt vízen hasítja a Meteor  a vizet.  Béla úr előállt egy újabb javaslattal:  – Mit szólnék hozzá, ha elvitorláznánk Szárszó alá?  A strand szomszédságában van egy úri család ismerőse és két szép lányuk is van, megvitorláztatjuk őket, jó? A nagybácsival ne törődjünk, mert ma már úgysem jöhet meg. Nem lelkesedtem az ajánlatért, de mégis hagytam magam rábeszélni, mert úgy voltam én abban az időben, ha lányról volt szó, akkor nem sokat kellett beszélni.  Csak nekem délután háromra vissza kell érnem, mert randevúm van egx idevaló lánnyal. Sebaj – mondta, visszajövünk és őt is felvesszük, meddig tart Földvárig a visszaút?   Ez az érv hatott rám, a vízen 3-4-es erősségű szél fújdogált.  A marást nagyjából – bizony csak nagyjából – ismertem és úgy beszéltem meg, hogy a villával szemben horgonyt dobunk, a bocival pedig Béla kimegy a lányokért és itt nekem újból eszembe kellett volna jutni Sándor bácsi intő szavainak:  ha ki is mentek, közelben és magasságban maradjatok!  De az a szoknya, az a szoknya, ami már annyi bajt hozott a férfinépre és a világra!

Tud egy suhanc  józanul gondolkodni egyáltalán? Tud a fenét! Megérkeztünk kb. a villa magasságáig, ott a vízmérő rudat a kezembe vettem és folyton mérve a vizet lassan, amennyire lehetett a parthoz közel kerültünk. A marástól – ami később kiderült – 100-200 méternyire lehorgonyoztunk és csak a fock-ot vettük le, a nagyvitorlát „dirken” hagytuk – itt követtem el a másik komoly hibát -. a szél időközben majdnemcsak megállt. Béla csónakba szállt és ráérős evezéssel eltűnt a part felé.

Teljesen leállt a szél, az idő fülledt meleg, nyomott, álmosító a nagy csend.  Ledőltem a kabin fekhelyére – nem akartam elaludni – és nem tudtam megitélni, hogy meddig alhattam. Arra ébredtem, hogy valami szokatlan érzés lett rajtam urrá és mi ez a nagy zúgás, fütyülés, csattogás?  Az alvástól még kissé kábult voltam, de már mindent megértettem.  Elaludtam és meglepett a vihar, hirtelen, alattomosan. Felugrás közben a barométerre tekintettem, nem akartam hinni a szememnek, délben még a szép időt mutatta, most meg, nem ez lehetetlen, biztos elromlott, annyira süllyedt a mutatója. Egyszerre mindent felfogtam agyammal, a vitorla csattog úgy, mintha ágyút sütögetnének el, a szél fütyül és a hullámok zúgnak fülsértő módon.  Tudtam, hogy valamit nagyon elrontottam visszavonhatatlanul.  Egy pillanat alatt elvonult előttem – felugrás közben – az utóbbi öt év minden napja, a kezdeti sikeres vitorlázás, a Meteorral való szép megérkezés Földvárra, társaim gratulációja mint egy film pergett le előttem egy röpke pillanat alatt. Torkom összeszorult és úgy éreztem,  hogy mindaz ami oly szépen indult, annak örökre vége.

Kiugrottam a fedélzetre, hogy a vészesen durrogó nagyvitorlát leengedjem, amilyen gyorsan csak lehet.  Az eső úgy esik, csak úgy porzik, süvölt a szél, a parton nagy reccsenéssel törik le egy  öreg nyárfa ága. Por, széna, falevél, gally kavarog mindenhol, majdnem éjszakai sötétség van. Jégszemek koppannak a dekken mind sűrűbben és majdnem diónagyságúak.  Kínlódok, kapkodok a leeresztő kötéllel  idegesen és minél jobban kapkodok, annál jobban úrrá lesz rajtam a kétségbeesés. Egy nagy jégszem a kezem fejére esett. A fájdalommal most nemigen törődök, pedig nagyon fáj az ütés helye. Vérem csepeg a dekkre és az átázott kötélzetre. Sikerült végre a szorító nyolcast kioldanom, hogy leeresszem a vitorlát, de úgy bedagadt az árboc nutjába, hogy kb. egy métert jött lefele, de tovább az istennek se. Az volt a szándékom, hogy bereffelek és amíg még lehetséges, akár egyedül is visszavitorlázok Földvárra a kikötőbe.

A hajó úgy táncolt a vízen, mintha csak egy dióhéj lett volna. Hullám hullámokat ért és át- átcsaptak a fedélzeten. Néha akkora volt a vízzuhatag, hogy a lélegzetem is elállt. Azt láttam már, hogy reffelni lehetetlen így inkább visszahúztam a vitorlát. Másztam a horgonylánchoz. Fel akartam húzni, de erőm kevésnek bizonyult. Nem bírtam a horgonyt felszakítani,  a lánccal sem tudtam közelebb húzni magam. Sírni tudtam volna, a hírtelen balszerencse  összezavart, mintha az eddig látott és tapasztalt dolgokat mintha teljesen elfújta volna belőlem  valami. Agyamban csak a kétségbeesés maradt, pedig még meglehetett volna menteni a hajót  – persze a mostani ésszel és tapasztalattal . Csak annyit kellett volna tenni, hogy a horgonyt otthagyni egy kötéldarabbal és egy pádlival megjelölni, aztán bármilyen nagy a vihar, akkor is védett kikötőbe vitorlázni. Annális inkább, mert a vitorlák újak és erősek voltak, tartalék horgonyom is volt.

Aztán már csak az járt az eszemben, hogy Bélát meg kell várni bármi áron – tényleg drága ár volt – mert még azt találja hinni, hogy begyulladtam. Láttam, a horgonnyal úgysem boldogulok, úgy sincs idő sok gondolkodásra, megszabadítom a vitorlát. Újra leengedtem annyit, amennyit lehetett belőle és így először a bumtól szabadítottam meg a grószt.  Elképzelésem, – amit be is váltottam -, az volt,  hogy a bumtól megszabadított vitorlát az árbochoz kötözöm ,mielőtt a szél csíkokra nem szaggatja. A dobózsinórból kb. tíz darab méteres darabot szabdaltam és a vadul csapkodó vitorlát, amely a víztől olyan lett, mint a cserzett bőr, lassan, fokról fokra az árbocra felmászva, fentről lefelé odakötöztem az árbochoz. Ezt leírni bizony sokkal egyszerűbb, mint ahogy ez valójában történik,  hisz csak a fél kezemet tudtam használni . Sokszor majd lezuhantam a hullámokba.

Hosszú kínlódás után mégiscsak én győztem, bár attól is félni kellett, hogy az árboc nem bírja a hatalmas táncot. A marás szélén voltunk a hajómmal a legveszedelmesebb hullámzásban ahol a hullámok megtörtek, majd egymáson átbuktak.

Teljesen kimerülten értem el a viszonylag biztonságos fedélzetet. Az ujjaimat nem éreztem, annyira elgémberedtek a kínos munkától. Lábaim remegtek, fáztam, észre sem vettem, hogy időközben a levegő mennyire lehűlt. Fogaim vacogtak a nagy hőmérsékletváltozástól. Az előbb, amikor a legfelső szálingon voltam, még nem éreztem a hideget.  Bemásztam a kabinba kicsit pihenni, ahol nem ért a szél. Próbáltam kicsit összeszedni magam, erősen gondolkodtam azon, mit is tudok még csinálni?

Amikor kissé kifújtam magam, elővettem a kukázó horgonyt és ahogy erőmtől tellett elhajítottam a dülöngélő hajóról, hogy így talán jobban ellenáll a szél és hullámlökéseknek.  Amikor mindezzel végeztem kissé megnyugodtam, de eme ténykedésemmel még korántsem győztem le a szél, a vihar tombolását. Ha csak sejtettem volna, hogy mi vár még rám és a hajóra. Arra, hogy ez a szélvihar nem vonul el, mint máskor, hogy utána megnyugszik a víz, megjelenik az égen a szivárvány és a viharnak a nyomát csak a visszamaradt károk jelzik. Sajnos másként történt.

Kis kihagyás után a szél ereje megkétszereződött. A vantnikon úgy fütyült, mintha sípok lettek volna rájuk szerelve. A Meteor tótágast állt a hullámok tetején. Hármas hullámok érkeztek sűrűn egymás után „kecskézve”. Minden eresztékében recsegett, ropogott szegény hajóm. A  horgonyláncot, kikötőbakot figyeltem aggódva, vajon  melyik bírja tovább? Minden széllökés elmúlta egy örökkévalóságnak tűnt. A part felé tekintve azt láttam, hogy a rossz idő dacára rengeteg ember gyűlt össze és kíváncsian figyelték a vitorlás yacht halálos táncát kinn a vízen dübörgő hullámok tetején.

Ez idő alatt a partról egy csónak indult el küszködve széllel és hullámmal. Sokszor úgy tűnt, hogy sohasem tud feljutni a hullámvölgyből. Nagyon lassan, de közeledtek felém. Szorongva vártam, hogy mikor meri el őket a hullám csónakkal együtt, de nem, a csónak mindig fel tudott emelkedni. Amikor közelebb értek, akkor láttam, hogy az evezős padon egy nő ült és hátul Béla. Odakiáltva kérdezték. – mit tehetnek, mit segíthetnek? Én akkor lemondóan legyintettem. Köszönöm, de egyenlőre imádkozzanak a szelek urához, hogy mentse meg hajónkat szűnjön meg a vihar. Egyenlőre ennyit tudnak segíteni, többet nem. Még jóformán ki sem mondtam, amikor egy nagy rándulás a hajón és az egyik horgonyom lánca elszakadt. A nagyobbik horgony már nem tartott. A kisebbik horgonynak gyorsan hosszabb láncot engedtem, de tudtam, hogy ez már mit sem segít, a hajó menthetetlen.

A hölgy és Béla visszafordultak csónakjukkal a part felé. A tartalék horgony láncának szakadását jóformán észre sem vettem , csak arra lettem figyelmes, hogy  a Meteort elfordítja a szél és sodorja maga előtt a zátony felé. Nem sokat kellett várni, máris hallatszott, érződött a kiel fenékhez ütődése. Ijedtségemet minden hajózáshoz értő ember megértheti, hisz fahajóról van szó. Vashajó esetében nincs akkora veszély, mert a vastest nagyon sokat kiáll a puha homokzátonyon.  Ott álltam a hajó cockpitjában majdnem eszemet vesztve, amikor először ütődött a fenékhez a hajóm, mely szinte feljajdult. Még egypárat dobott rajta a hullám és oldalára dőlt, beásta magát a fövenybe. A hullámok át-átcsaptak a fedélzeten és a víz a fedélzet nyílásba ömlött. Ruhám teljesen átázott és a testemhez tapadt. Az izgalomtól, hidegtől fogam vacog újra, nagyon- nagyon fázom. Szerencsére volt egy üveg rum a jégszekrényben. Jót húztam az üvegből , kicsit átjárt a szesz és úgy éreztem, melegít is.

Csak azt a szörnyű hangot ne kéne hallani, ahogy a tőkesúly a homokhoz ütődik. Ilyenkor  a hajó minden porcikája beleremeg. Szörnyű látni az elemek pusztítását, amikor az embernek tehetetlenül kell nézni és segíteni nem tud.

Beléptem a kabinba, hogy megnézzem, mennyi a víz? Nem nagyon kellett nézegetni, beletottyantam az iszappal vegyes fenékvízbe. A jobboldali fekhely félig víz alatt volt, a fenékpadlók úszkáltak. Ösztönösen a fenékszivattyúhoz nyúltam, mintha az segítene. Nem, rajtam és hajómon már semmi sem segíthetett. Hajóm sorsa megpecsételődött és vele az én pályafutásom is. A törött bordák, megnyílt palánkok között ömlött a zavaros víz feltartóztathatatlanul, hiába is próbáltam volna  eldugaszolni faggyús kóccal, vitorladarabbal. Minden egyes hullám után mindjobban szétnyíltak a palánkok.

Körülnéztem a Balatonon, sehol nem látni egyetlen vízijárművet, a mentést végző vízicsendőr motorosnak se híre, se hamva. Ki is kockáztatná magát, hogy ilyen időben vízre merészkedne? Mégis valami segítséget kellene kérni valahonnan, mégpedig sürgősen.  Most már bántam, hogy Béláékat elküldtem. Elhatároztam magam a hajó elhagyására. Átázott ruháimat levetettem magamról és jól kicsavartam, majd jó erősen felkötöttem az árbocra száradni.  Úszónadrágban beugrottam a morajló habok közé. Úszni nemigen kellett, mert a vitorlás alatt már csak kb. 100-130 centiméter víz volt. A nagy szél és erős hullámok görgettek maguk előtt, gyorsan partot értem. Béla már várt rám és ő is úgy meg volt szeppenve, mint magam. Kérdezte, most mi lesz? A kérdés mögött éreztem hangjából. hogy a nagybácsira gondol. Vajon ő majd mit szól ehhez a nagy disznósághoz, amit ketten műveltünk? Majdnem durván kiáltottam rá, utasítva, hogy mielőbb menjen Balatonszemesre, vagy Balatonföldvárra és a halászok, vagy a hajózási vállalat valamelyik hajója húzza le a zátonyra került Meteort. Haragom ellene nem nagyon állta az igazságot, mert tulajdonképpen egyedül saját magamat hibáztathattam. Az időjárásra előre figyelmeztetett Sándor bácsi , magamra kell haragudnom. Ekkor már az alkony pírja kezdett kisebbedni, sötétedett és ha a visszaúton nem akarom au irányt eltéveszteni, akkor sürgősen indulnom kell. Bélának még egyszer lelkére kötöttem a tennivalókat és elköszöntünk egymástól.

Vissza a hajómhoz már csónakkal mentem. A borús, hirtelen sötétségben nagyon nehéz volt a tájákozódás. Eltökélt szándékom az volt, hogy bármi történik is, a hajót el nem hagyom. A parti fényekhez nem igazodhattam, mert elsötétítési rendelet volt hatályban, így csak találomra igyekeztem arra, ahol félig elsüllyedt árván maradt hajómat hagytam. Szerencsém volt, majdnem nekiütköztem hajómnak, oly hirtelen tűnt elő a sötétségből, mint egy kísértet.

Nagyon nehéz út volt visszafelé, mert az evezőkbe úgy kapaszkodott a szél, mint vitorlákba. Csak apró evezőcsapásokat lehetett tenni – nagy hullámokban a Balatonon csak így eveznek – az út óráknak tűnt. A csónakot a hajó szél alatti oldalára húztam és a kézbentartott kikötőkötéllel felugrottam a megdőlt hajóra, ahol jó erősen rögzítettem a bakhoz. Mikor meggyőződtem arról, hogy a kötél jól tart, kapaszkodva, tapogatózva megkerestem az árbocra kötött ruháimat. Szerencsére jól megszáradtak. Alig vártam, hogy felöltözhessek, mert úgy éreztem, tovább nem bírom a hideget.

A leoldott ruháimat összefogtam és testemmel védve bemásztam a sötét kabinba, ahol az egyik szárazon maradt ágyon felöltöztem. Villanyvilágításom felmondta a szolgálatot. Úgy emlékeztem, az egyik fiókban gyertya és gyufa van, meg is találtam minden tapogatás nélkül. Szerencsére a fiókban száraz maradt minden, gyertyát gyújtottam.  Ahogy körülnéztem a kabinban a félhomály még szomorúbbnak kísértetiesebbnek tűnt. Iszapos víz kortyogott, ahogy a hullámok mozgatták a hajót. Kinyitottam a ruhásszekrény ajtaját és az ajtóra szerelt tükörben megpillantottam magam. Ijesztően néztem ki. A tükörből egy csapzott hajú, sápadt, véres arcú valaki nézett velem szembe. Szomorúan, szánalmasan néztem ki. Ha drága jó édesanyám akkor láthatott volna, bizony a szíve szakadt volna meg. Arcomat sérült kezemmel vérezhettem össze még kora délután, amikor a jégeső alaposan helybenhagyott. Homlokomon, fejemen féldiónyi dudorok, hajam ragacsos. Amikor az eső jéggel vegyesen szakadt, akkor nem vettem róla tudomást, mert az izgalom teljesen elfoglalt, a testi fájdalmaknál jobban fájt a szívem. Mit tettem, mit tettem!? Itt vagyok egy félig elsüllyedt vitorlásban és bizakodva segítséget vártam, de tudtam, hogy csodák csak a mesékben vannak. Naivul úgy képzeltem, akár éjszaka is megjöhet a segítség. Lehúznak bennünket a zátonyról és talán a hajónak sem történt nagyobb meghibásodása.  A kikötőben eltömjük a megnyílt palánkokat, a hajót kitisztítom az iszapfoltoktól és főnököm sem tudja meg a történteket. Vigasztalgattam magam, kibúvót kerestem volna. Eszembe jutottak a kollégáimtól hallott esetek amelyek a hajótörésekről szóltak, de hiába ismételgettem magamban, hogy mással is megtörtént már cifrább eset is vitorláshajóval. Nagyon törődöttnek, fáradtnak éreztem magam. Az egyik szárazon maradt ágyra dőltem pihenni. Mivel a hajó annyira oldalra dőlt, hogy kapaszkodás nélkül a fenékvízbe estem volna, a lábamat nekifeszítettem a ruhásszekrénynek és fél kézzel a dekk-bordákba kapaszkodva  próbáltam meg nyúlmódra szundikálni.

folyt.köv.