JACHTNAVIGÁTOR II.

kötete. Azt is ígértem, hogy két nagy – és roppant érdekes – téma lesz ebben a kötetben. Az egyik a csillagászati navigáció, a másik az elektronikus navigáció témaköre.

Két véglet: a XX. század elejéig csak a Nap, Hold, csillagok és bolygók segítségével tudtunk a nyílt tengeren navigálni, ma pedig már szinte évente új megoldások jelennek meg, és csak kapkodjuk a fejünket.

Ne gondolja senki, hogy tájékozódás a csillagokkal idejétmúlt tudás: a válasz a csillagászati rész első (A nyílt tengeri navigáció története) és utolsó (Vészhelyzeti navigáció a nyílt tengeren) fejezetekben van.

A két fejezet között szó esik a világegyetemről (ahogy a navigátorok látják), az égi koordináta-rendszerekről (amikben elhelyezzük az égitesteket, hogy meg tudjuk mondani, melyik hol van), az égitestek (látszólagos) mozgásáról, a csillagászati navigáció segédeszközeiről (táblázatokról, a szextánsról és a kronométerről). De a legérdekesebb a csillagászati helymeghatározás elmélete és gyakorlata – a csúcspont a „hétcsillagos” módszer! Végül: hogyan találjuk meg a csillagokat az égen, illetve arról is szó esik, mire használhatjuk még az égitesteket…

A fejezet kedvenc kifejezései: a szférikus gömbháromszög szinusz- és koszinusztétele, a parallaxis és az észlelési redukció…

A IV. rész az elektronikáé. A kezdetektől, ugyanis a navigáció történetének szövevényes hálóján találkozunk Marconival, Morséval, a zseni Teslával, és arról is mesélek, hogyan jött a műholdas navigáció ötlete az ötvenes években: a Szputnyik… nem árulom el előre!

A hajón már annyi elektronikai eszköz van, hogy vaskos lett ez a rész… a mélységmérőtől kezdve az elektronikus térképekig… a radar jókora fejezetet kapott…

Utána jön a műholdas navigáció. Nos, ezt a fejezetet még 2011–2012-ben kezdtem írni, idén újra nekiálltam… és döbbenet, de teljesen újra kellett írni! Az előző kiadásban 12 oldalt foglalt el ez a rész: ebben 94 oldal!

Az utolsó nagy fejezet a tengeri hírközlésről szól: GMDSS-rendszer, rádiók, NAVTEX, AIS, COSPAS-SARSAT, INMARSAT, IRIDIUM, SART… csupa izgalmas téma!

I. Erzsébet angol királynő egyik főnavigátora volt John Davis. Az ő találmánya a róla elnevezett Davis-kvadráns. Ennek 1594-es első verzióját a Seaman’s Secrets című munkájában írta le.

A műszer azonban még csak 45° szögmagasság mérésére volt alkalmas. Száz évvel később a Halley-üstökös pályájának megfigyelése (és számos más tudományos munkája) révén közismert Edmond Halley brit csillagász, a Royal Society tagja és későbbi királyi csillagász is összeállított egy tükrös magasságmérő műszert, de ez nehézkes használata folytán nem vált be a tengeren.

Newton volt az, aki 1699-ben már duplatükrös kvadránst szerkesztett, hogy felváltsa a Davis-kvadránst. Az elv továbbfejlesztésével született az oktáns, amely a mai szextáns közvetlen elődjének tekinthető. Bár az ötlet Newtoné, a feltaláló dicsősége mégsem őt illeti. 1731-ben egyidejűleg, de egymástól függetlenül John Hadley angol matematikus és a philadelphiai Thomas Godfrey üveges mester közel azonos eredményre jutott, majd nem sokkal később egy amatőr csillagász (egyébként rendes foglalkozására nézve biztosítási ügynök) és egy francia matematika professzor is szerkesztett oktánst. A londoni Royal Society tudományos életben játszott jelentős szerepének köszönhetően – hogy, hogy nem… – Hadley műszere terjedt el. Egy teleszkópból és előtte két tükörből álló oktánsnak, vagyis egy nyolcad körcikknek nevezett műszere 90° szöget mérhetett, és már nagyban hasonlított a mai szextánsokra.

Fotó: John Gardner octant. A National Maritime Museum (Greenwich), Picture Library jóvoltából.

John Campbell brit admirális tengeri megfigyelései során azonban rájött, hogy az oktáns maximálisan 90 fokos méréshatára nem elegendő, azt legalább 120 fokra kellene kiterjeszteni. Ezek alapján 1757-ben John Bird neves műszergyártó megépítette az első szextánst. A műszer neve – miként az oktánsé – latin eredetű, s egy hatod kört jelent. Az egy hatod kör 60°, a két tükör használata révén a szextáns 120 fokos íven tud mérni. Míg az oktánsokat főleg fából készítették, a szextáns már bronzból készült.

A pontos működést a jó minőségi tükrök, és az 1758-ban feltalált színhiba mentes lencsék tették lehetővé, továbbá a 1766-ban Ramsden műszerész által feltalált körosztó gép, amivel a műszer ívén elhelyezkedő fokbeosztást (a limbuszt) leheletfinoman lehetett beskálázni.

Ramsden igen pontos barométereket is gyártott, amelyek alkalmasak voltak domborzati pontok magasságának mérésére. Ezek a magassági pontok ezután rákerültek azokra a térképekre, amelyek szintén a szextáns segítségével készültek. A britek a Függetlenségi háború során rájöttek ugyanis, hogy a szextáns vízszintes síkba fektetésével horizontális szögeket mérhetnek, s így kidolgozták a térképészet háromszögelési módszert. Ezzel feltérképezték az amerikai és kanadai gyarmatok partvonalát.

A munkában egy bizonyos James Cook tengerész hadnagy is rész vett, aki későbbi csendes-óceáni felfedező útjai során arra használta fel az itt szerzett kartográfiai tudását, hogy pontosan feltérképezze a kelet-ausztráliai, új-zélandi és óceániai új brit gyarmatokat. Cook pedig az egyre precízebb szextánssal navigált.

Henry Hughes & Son sextant. A National Maritime Museum (Greenwich), Picture Library jóvoltából.

James Cook szextánsa került fel a december elején megjelenő Jachtnavigátor II. borítójára: a szextáns szimbolizálja a hagyományos, klasszikus (és lássuk be: kissé misztikus…) nyílt tengeri csillagászati navigációt, melyet a könyv A-tól Z-ig részletesen leír. Ahogy azt a fejlődést is, aminek eredményeképpen a tengerészek ma már a csillagok helyett a mesterséges holdak segítségével navigálnak, kommunikálnak és adnak le vészjelzést.