Ahol, azokról a koncepciókról esett szó, amelyek a balatoni vízállást „megmenthetik”.
Rába, Mura, Dráva?
(A fórum meghívott előadója Simon Károly, a Balaton Szövetség elnöke, valamint Fekete Péter, a Balaton helytörténetének nagy ismerője volt. )
A fórum második felében azokról a koncepciókról esett szó, amelyek a balatoni vízállást „megmenthetik”.
Ezek közül az egyik, a már sokak által ismert csatorna-koncepció, mely szerint egy, a tóhoz közeli folyóból, egy csatorna segítségével pótolnák a hiányzó vízmennyiséget. Három folyó neve merült fel, ez pedig a Rába, a Mura és a Dráva.
A
Rábából
egy Vasvár és Oszkó között a vízválasztó alatt épített hat kilométer hosszú, két és fél méter belső átmérőjű alagúton szivattyúzás nélkül, gravitációsan lejtetve lehetne vizet vezetni a Széplaki patakba, mely a Zala folyóba ömlik. A Rába vízminősége jó, a baj a vízhozammal van. Száraz időben, amikor a Balatonnak is vízre volna szüksége, a Rábában két-három köbméter víz folyik másodpercenként, amiből gyakorlatilag semmit sem lehet elvenni, ha nem akarjuk a Rába élővilágát elpusztítani. Innen csak a tavaszi hóolvadás idején lehetne vizet venni, mintegy kilencven-száz napon keresztül. A száz napos vízeresztéssel a Balatonban tíz centis vízszintemelkedést lehetne elérni. Fokozható e rendszernek a teljesítménye, ha a tavaszi árvizek visszatartására a Rába-völgyben tározó tavakat létesítünk.
A
Murában
van elegendő mennyiségű víz, de minősége nem jó. Mégis van egy vízkivételi lehetőség Murakeresztúrnál, a kavicsbánya tavakból, melyekben a kavicsréteg által megszűrt víz folyamatosan pótlódik. A vizet innen egy huszonhárom kilométer hosszú, 1,6 méter átmérőjű csővezetéken lehetne a Zala-Somogyi határárok nevű vízfolyásba, azon keresztül a Zalába juttatni.
A
Drávában
van elegendő mennyiségű és jó minőségű víz. Barcs térségében akár egész évben lehetne a folyóból vizet kivenni, ahonnan egy ötvennégy kilométeres nyomócsövön jutna át a víz
a Koroknai vízfolyásba, azon keresztül Máriafürdőnél a Balatonba. Ennyit tehát összegzésképpen a három lehetséges vízforrásról.
Simon Károly szerint a különböző koncepciók által a média ugyan kapott egy olyan szenzációgyanús témát amivel lehet foglalkozni, de a következményeket már sem a közvélemény, sem a média nem gondolja át. Meg kell válaszolni az olyan kérdéseket, hogy az ökológiai szempontból idegen vízzel bekerül-e ismét idegen tényező a Balatonba vagy sem?
Hála Istennek a Balaton Fejlesztési Tanács biztosította a kutatások számára a financiális hátteret, így talán választ kaphatunk a talányokra. Simon fontosnak tartotta megjegyezni azt is, hogy akik a Rába vízében gondolkodnak, azok nem a nyári vízállást veszik figyelembe, hanem az olvadás során az Alpokból érkező vízmennyiséget veszik alapul.
A cél tehát a Balaton télvízzel való feltöltése. Simon Károly ekkor arra a népi tapasztalatra hívta fel a figyelmet, mely szerint, ha télen nagy havazások vannak, akkor a tavaszi, nyári esőzések is bővelkednek majd csapadékban, vagyis érdemes megvárni, mit lép a természet. A fórum előadója egy jövőben építendő csatorna körüli jogi vitákra is rávilágított, így például az ingatlan kisajátításra. Na és persze a pénz! A hatástanulmányokon, vizsgálatokon, engedélyek beszerzésén, az építési munkálatokon túl még közbeszólhat egy ilyen csatorna-projekt finanszírozása is. Mindent egybevetve tehát három évnél hamarabb nem jutna – mesterséges módon – víz a Balatonba.
Fekete Péter kijelentette, hogy ő nem választja szét a vízháztartás problematikáját és a vízminőség kérdését. Másfelől ő a mielőbbi cselekvés mellett áll – hangsúlyozta. Lehetséges ugyan, hogy egy ilyen növényzet nélküli tóba, mint a Balaton, huzamosabb ideig semmiféle külső terhelés nem érkezik, de a mai modernizálódó világban a szennyezések elkerülésének kicsi az esélye. Ahhoz, hogy a Balaton vidéke fejlődjön, megfelelő vízbiztonság kell. Ehhez kevés lenne egy egyszerű vízutánpótlás egy másik folyóból.
Ez nem aszpirin – magyarázta Fekete. Megoldás lehetne, hogy a nyári alacsonyabb vízállás következében a vízinövényzet közelebb kerül a napfényhez, így a fotoszintézis hamarabb elindulhat. Ha ez kiegészül azzal a lehetőséggel, hogy egy csatorna segítségével szabályozni tudjuk a vízállás magasságát, akkor a növényzet gyarapodásához igazodva lehet emelni a vízszintet is. A szakzsargon kifejezésével élve „fel lehet húzni” a növényzetet, amely nagy tömegben tudja tárolni azt a tápanyagot, amiről jelenleg nem tudjuk, hogy a tóban hol is halmozódik fel.
Fekete hozzátette, hogy egy ilyen program nem kevés pénzbe kerül, de így hosszútávon
megoldódna a vízháztartás és a biológiailag is megfiatalodna a tó. Ha az lenne a kérdés, hogy ötven kilométer autópálya épüljön, vagy a Balaton helyzete rendeződjön valahára, a többség talán az utóbbi mellett döntene – vélekedett a helytörténész.
Fekete kitért az „idegen víz” kérdéskörére is, amely szerinte csak a probléma elodázását jelenti. Az előadó felhívta a figyelmet, hogy a Balaton környékén mindössze húsz-harminc kilométerre vannak egymástól az egyes vízgyűjtő területek, amelyek között akár egy vízimadár is „közvetíteni” tud. Gyakorlatilag össze vannak kötve ezek a vízgyűjtők, és nem következhet be olyan drámai változás, mint a Balaton és a Duna összekötésével, a Sió-csatorna megépítésével. A vándorkagyló például – amely sajnos már ritkaságszámba megy a Balatonon – az uszályok fenekére tapadva jutott a Balatonba. A kérdés inkább úgy tehető fel, hogy egyes folyóvízi fajok meg fognak-e maradni a Balatonban? A kérdés egyértelmű nem, de ezek a fajok nem is települnének át az állóvízbe.
Beszámolónk következő részében a sokak által kétkedve fogadott
„balatoni szigetek”
elgondolásával ismerkedhetnek meg a sailing.hu olvasói.