Van az úgy ,hogy az ember lényegesen jobb verzióját hallja vissza a vele megesett történetnek, pedig az eredetin is hülyére röhögte magát. Tény, hogy a történetek eme nemesedéséért leginkább a vízparti vendéglátó-ipari műintézményekben barátok közt eltöltött idő okolható…
…szóval az úgy volt ,hogy a spiboom verete eltörött, nekem kellett Pestre vinni Pallás Gyula bácsi –bácsi, mert akkor még a leggazemberebb fajtából való általános iskolás voltam- műhelyébe javításra.
Boldogan zötyögtem a villamoson visszafele a nyári melegben, kezemben a rúd ismét régi fényében pompázva, sima szürke alurúd élénksárga kötéllel a veretek közt, felettébb hasonló a villamos kapaszkodó rúdjához. Ekkor felgyorsultak az események…A megállónál osztálytársam szállt fel a járműre, meglátott, odasietett hozzám és erősen megkapaszkodott a mellettem függőlegesen álló spiboomba, amikor a villamos nekilódult. Haverom lendületből kirántotta kezemből a rudat és mint egy keleti harcművész a bambuszbottal végigrohant a villamoson irtást vágva az utasok között. Az őrült vágtát a vezetőfülke fékezte meg, hangos csörömpölés keveredett cifra káromkodásokkal. Akkor azt gondoltam végünk van, minket itt most megvernek, de nem így lett.
A srác a felismeréstől és az izgalomtól lelkes ábrázattal sietett vissza hozzám . -Ez óriási! Nyomás a metróba! Itt a megálló szálljunk le, ezt ki kell próbálni! -ujjongta.
A metrón egy üresebb kocsit néztünk ki magunknak, fölemeltük a rudat vízszintesen magunk fölé és vártuk az eredményt…Mázlink volt, egy a célra alkalmas, a mutatvány túlélésére eséllyel pályázó figura kapaszkodott a spiboomba, még az élénksárga kötél sem keltette fel gyanúját. A kuncogástól és az erőlködéstől vörösödő fejjel tartottuk a rudat, a másodpercek ilyenkor óráknak tűnnek: nem nevethettük el magunkat. Záróizmaink szerencsénkre állták a „sarat”…A metró fékezett, mi összekacsintottunk és útjára engedtük áldozatunkat. Lándzsával lovon vágtázó indián törzsfőnök bölényvadászat alkalmával nyugdíjas csigának látszott volna a krapek mutatványának fényében! Egyik kezében aktatáskát, másikban maga fölött a spiboomot dárdaként tartva nekilendült. Másfél ajtótávolságnyi szabad ámokfutás után még két kapaszkodót elvétett, a harmadikon gellert kapott, majd sarokba vágott játék mackóként szétterült egy üresen álló ülésen. A kocsiban halotti csend támadt, csak mi vonyítottunk a magunkba fojtani próbált nevetéstől. Tudatom mélyén keresni kezdtem a megoldást a helyzetből kivezető s egyben a spiboom elvesztése nélküli befejezéshez.
A figura nem gondolta magát csapda áldozatának, valószínűsítem számára a legkézenfekvőbb megoldásnak az látszhatott ha kineveti magát. Sűrűn kérte az elnézést és zihálva nevetve hozta vissza tulajdonunkat.
A többi utas ki tudja miért nem vette a lapot, igyekeztek tudomást sem venni az egészről, mintha az előbbi jelenet mindennapjaik gyakori természetes részeként untatná őket. Hiába ezek a „szárazföldi patkányok” valahogy nem értik az élet lényegét…