Folytatódik az Eris története a Kékszalagon. A kenesei bójától követhetjük tovább a hajó útját.
Ezek után hűen a tavi tradíciókhoz a bója körül elhalt a szél és csak nézni tudtuk, ahogy kialakul a 14-16 csomós déli, nyugat felől a déli part mentén, leterjed egy szép csíkban keresztül a tavon, és ránkfújja az ellenfeleket. Amikor végre elért minket, nekiiramodtunk négy emberrel a trapézon, teljes grósszal és topgénuával a távolban lévő bója felé. A pályajelnél vett 180 fokos forduló után fockra váltottunk, és egy sort reffeltünk is a frissülő szélben, a sebességünk pedig folyamatosan 10 csomó fölé ugrott. Így visszaküzdöttük magunkat azok elé, akik meglovagolva a délit lehagytak minket az első bója előtt.
A következő pályajel közelében a szörnyű kommunista rendszer siófoki tornyai miatt lyukassá vált a szél, és a mezőny véleménye megoszlott a spinakker és a fock között. Mi gyengébb szelet vártunk a cső közelében, ezért felrántottuk a spinnakkert, és a part felől támadó pöffökben 16 csomóval rohantunk el a felborult szkiff mellett. Ahogy közeledtünk a tó közepe felé, gyengült a szél, így visszacseréltünk a topgénuára és kireffeltünk. A csövön keresztül, ami a tó nagyobbik feléhez vezetett, átvágtunk a mezőnyön. Ahogy kijöttünk a csőből, 14 csomó körüli sebességgel a két vezető Liberán kívül mindenkit leelőztünk. A következő pár órában a „második-vonalas” Liberákkal küzdöttünk, miközben a két élen haladó elhúzott. Félúton odafelé, először azok, akik a vonalunk alatt északabbra voltak, elkaptak egy frissülést, majd a szélfelőli Libera talált valamit, amit mi nem, és szintén ellépett.
A trapézosok monotóniáját csak az alkalmi szendvicsek és italok törték meg, miközben az általunk a kontinensen eddig tapasztalt legkifújtabb tavi szélben vitorláztunk. A kormányos csak négyszer érezte szükségét, hogy megfürdesse a legénységet, de a nap melege hamar megszárította őket.
A tó nyugati végébe majdnem szélcsendben érkeztünk a spinnakkerrel, elhaladva a már visszafelé tartó Liberák mellett. Közel kerültek egymáshoz a bója körül, a tónak e közismerten trükkös részén. A vezető hajó előnye egy ponton 3 km is volt, de most csak méterekkel haladt legközelebbi ellenfeléhez képest. A bóját nehéz volt kiszúrni a part előtt, mivel a lemenő nap beárnyékolta a partszakaszt. Nem könnyű észrevenni egy kis lehorgonyzott hajót egy narancssárga zászlóval 200 méterre a parttól. Miután megkerültük a pályajelet, a szélcsíkokban fordulgatva haladtunk felfelé, kerülgetve a halászhálókat az északi part mentén. Az öbölből kiérve fantasztikus látványként tárult elénk a naplementében, a tó 8 km-es szélességében szétterülő mezőny, spinnakkerekkel és a pislákoló navigációs fényekkel.
Ahogy sötétedett, egyre nehezebb volt nyomon követni az ellenfeleket. Megvitattuk a lehetőségeket, és úgy döntöttünk, hogy a déli part felé húzunk, azt várva, hogy először a part mentén erősödik majd a szél, és hogy elkerüljük a kialudt vulkán takarását az északi oldalon. Utoljára még láttunk egy kifújt szélcsíkot a part felől, ami sajnos hamarabb ért el egy vetélytársunkat. A szél 6-8 csomósra erősödött, és megkezdtük 6 órás kreutzolásunkat a beálló sötétségben, amit csak egy fura, spinnakkerező hajós zavart meg, aki perverz örömöt talált abban, hogy a szemünkbe világított a lámpájával. A fordulókat a hirtelen 10 fokos szélfordulók diktálták, lebeggelve az orrvitorlát. Így vitorláztunk felfelé, nem látva az ellenfeleket, négy emberrel a trapézon, a topgénuával, amit minden fordulónál betekertünk.
Másodszor érkeztünk a csőhöz, ami két részre osztja a tavat. Igyekeztünk kiszúrni a kapubójákat, amiket halványan villogó fehér lámpákkal a hajózási útvonalat jelző bóják mellé helyeztek. Ahogy átértünk a csövön, a szél északira fordult, megkerülve a félsziget meredek domboldalát. Ezzel jutottunk el a célig, amit a partra telepített fényszórók, illetve mögöttük, a balatonfüredi éjszakai klubok keresőfényei jeleztek. Amint közeledtünk a vonalhoz, hirtelen szöszmötölés támadt a célhajón, és két rövid fordulóval, hajnali 3.50-kor, 18 óra vitorlázást követően a csapat áthaladt a célvonalon. Kimerülten, a karok szenvedve húzták a köteleket, és a trapézoló lábak sajogtak, becsorogtunk a kikötőhelyünkre és kikötöttünk a felkelő napban.
A reggel érkeztével lehetetlen egy karbon versenyhajón aludni, főleg hogy a hőmérséklet 36 fok fölé kúszott, így a legénység szétszóródott, hogy fák alatt, hintaágyakban, árnyékos autótetőn vagy a hideg betonon aludjon. Ezzel is csak azt az általános véleményt sikerült erősíteni, hogy őrültek vagyunk. A később érkező 75-ösök határozottan sértődötten néztek, látva, hogy mi már ki vagyunk kötve. Ahogy a nap magasabbra kúszott, a sajtó is felébredt, és egy újabb kör TV és rádió interjú következett. Egy fiatal hölgy hősiesen, jó hírnevét kockáztatva felajánlotta hűvös hotelszobáját a három kimerült és büdös angol vitorlázónak, hogy megfelelően regenerálódjanak az esti fogadásra.
Miközben jól megtömtük magunkat a magyar finomságokat felvonultató büféasztalról, folyamatosan fogadtuk versenyzőtársaink gratulációit, és kíváncsiak voltak a versenyről alkotott véleményünkre, és győzködtek, hogy jöjjünk vissza máskor is, és hozzunk magunkkal még több indulót a Nyugatról. Bárhogyan is próbáltuk, képtelenek voltunk rendesen lépést tartani magyar vendéglátóinkkal, akik a diszkók felé vezettek minket, pár Budapestről érkezett norvég orvostanhallgató hathatós segítségével. Ahogy pacskerban próbáltam csörögni, elszenvedtem azt a szégyent, hogy egy lány a lábamra lépett. Egymás után dőltünk ki a sorból, szorgalmasan menekülve a sötéthajú szépségek öleléséből, és visszautasítottuk a norvégok meghívását is, hogy a kikötőben folytassuk a bulit. Pedig ez egy nyilvánvaló skandináv eufemizmus a meztelen fürdőzésre!
Vasárnap reggel megkeresett minket a rendezőség, és elmondták, hogy az összetett 8. helyünk eredményeképpen kiállhatunk a pódiumra. Ez nem más, mint a zenekari színpad Balatonfüred főterén! Díjazzák az osztályonkénti és a one design győztesek, és a yardstick rendszer szerint számolt összetett győztesek is, azonban a dicsőség azé, aki először ér célba a vízen. A 461 versenyző hajóból az első tíz kap érmet, az első hat pedig fokozatosan egyre nagyobb kupákat, és a győztes nyeri a vágyott selyem kékszalagot. Kicsit zavarban voltunk, de igen büszkék, amikor fülsiketítő tapssal kísérve mentünk fel a dobogóra, bár így is csak a második legnagyobb volt a miénk a győztesnek járó tapsvihar után. Mindenki boldogan gratulált a másiknak, és az ünnepség Forma 1-es stílusú vízicsatával ért véget az elmaradhatatlan pezsgőspalackokkal.
Elpakolás közben még szakítottunk időt, hogy benézzünk a Pauger Carbonhoz, a lenyűgöző, tiszta karbon Coutts 44 építőihez, Budapest melletti telephelyükön, kölcsönös vállveregetés céljából. Kicsit turistáskodtunk is, meglátogattuk a lenyűgöző Tihany falut, ami a tavat kettéosztó félszigeten található. A dombtetőre épült előkelő, fehér temploma könnyen észrevehető a tóról, és csodás kilátást nyújt a látogatónak a teljes tóra és a környező vidékre.
Az utolsó pár napban a forró nyári napokat megszakította egy vihar, aminek következtében monszuni mennyiségű eső szakadt le, és mivel a lefolyók nem győzték, és feladták a harcot, így a víz lehömpölygött az utcákon, egyenesen a tóba. Bár csak pár óráig tartott, örültünk, hogy találtunk menedéket, és nem a vízen ért minket. Azonban a következő napokban ajánlatos volt a dombok felé venni az irányt, mivel a part szúnyogteleppé változott, és mindegyikük a friss, nyugati vérünkből akart táplálkozni.
A kellemetlen búcsúajándék ellenére a Balaton fantasztikus élményekkel és életre szóló barátokkal ajándékozott meg. Visszatérünk!
forditotta: Alibán Gábor