avagy: a modellvitorlázás edzés-értéke
Lassan három éve beszálltam a modellvitorlásba versenyszerûen. Amikor a „nagy” hajóm télre a partra kerül, elõveszem az Egy Méretes hajót és több késõ õszi és kora tavaszi (azaz téli) versenyen rajthoz állok. Azt tapasztalom nagyon hasznos edzés-értéke van ennek, komoly segítség a kis-hajókkal szerzett gyakorlat a nagy-hajós versenyeken.
Egy ismerõsünket lábtöréssel gyúrogatta gipszelés elõtt az orvos. Õ azonban nem ordított, mint bárki más, hanem kedélyesen cseverészett az orvossal. „Magának ez nem fáj!?” méltatlankodott a doki. „Dehogynem -mondta ismerõsünk- majd beszarok, csak tudja, én vesekõhöz vagyok szokva.”
Akár napi harminc teljes mezõnyös rajt. Ez már eleve utánozhatatlan a balatoni körülmények között. Elõször elég stresszes, másodszor is, meg bevallom harmadszorra is. Az események szokatlanul rövid idõ alatt egyébként megtapasztalhatatlan fordulatszámra pörögnek fel. De végül beletörõdik a makacs idegrendszer és megszokja a napi harminc felspannolást és leeresztést. A balatoni körülmények közt többé a rajt izgalmáról nem beszélhetünk ilyen kiképzések után, úgyhogy aki csak lázas stresszért jár versenyre kezébe ne vegyen modellhajót. A modell rajt úgy néz ki, hogy ami az utolsó percben megesik a nagyoknál, az mondjuk nyolc másodperc alatt zajlik kicsiben. (Megtanulhatunk pergõbb nyelvvel anyázni a rajtnál, ám most nem ezt emelném ki elsõsorban, ez csak a negyedik elõny.) Aki négy másodpercnél elindul annak több hajóhosszos korai rajtja lesz. Az utolsó tíz másodpercben két csapásváltás, vagy egyéb gyakorlat lazán belefér, még háromszor elindítom és megállítom a hajót és próbálom takarásban tartani a mögöttem jövõt. Mindennek hatásaként a nagy pályán lelassul az idõ. Egyperces idején a „elõbb még megebédelünk aztán elrajtolunk” nyugalmával forgolódunk, biztosan érzi az ember, hol mennyi ideje és helye van, és a környékbeli hajók mikor hol lesznek. Már fél perccel azelõtt, hogy egy hajó észrevenné eleve vesztes helyzetbe keríthetjük, vagy más csúfságokat ûzhetünk. A modellhajónál annyira felgyorsult „órajel”-hez szokik az ember, hogy bõven marad ideje mindenre a nagy-pályán, valamint a rajt utolsó másodperceinek kiélezése sem jelent különösebb kockázatot.
A másik fõ elõny madártávlatból nézni a versenyünket. Egy sereg békaperspektívából vitatható és kérdéses manõver egyértelmûvé válik. Pontosabban megmondható mi volt az a húzás, amivel már jó elõre vesztes vagy nyerõ helyzethez segítette magát valaki. Kitûnik, mikor érdemes a mezõnnyel akár takarásban utazni, és mikor érdemes egyéni utakra merészkedni. Ennek eredménye a negatívvá váló helyzetek kezelésében jön vissza nagy-pályán. Egy olyan helyzetben haladva, ami egyértelmûen elõnyös volt elõfordul, hogy a nagyon megváltozó szél, vagy az utolért nagyobb hajók szélárnyéka felborítja a kitûnõnek vélt stratégiát. Ilyenkor van egy pont, amikor váltani kell, le kell szállni az addig jó lóról, és az elkönyvelt veszteséggel újra nekifutni a feladatnak. Ezt a pontot nagyon megtanítja a modellhajózás elcsípni. Nem csak a gyors órajelhez szokhatunk, hanem a veszteségeken való túllépésre és a veszteség utáni jó döntéshozatalra is napi harmincszor rápróbálhatunk.
Harmadjára pedig a kis hajó pontosan azt a „de jót vitorláztam” élményt adja délutánra, mint a nagyobb társai. Aki kipróbálná, vegye fel a kapcsolatot Belóval, ahogy látom, legtöbbször akad nála kölcsönkérhetõ modellvitorlás. Az öltözet valószínûleg megvan mindenkinél otthon a téli modellvitorlázáshoz, meleg síruha és hócipõ…legfeljebb a hócipõt ki kell üríteni, így nem sokkal Mikulás után, a vállság kellõs közepén…