A kedves olvasó eldöntheti, kitalálhatja hol járunk, miről is van szó.
Az utóbbi időben nem alszom jól, és éjszakánként álmatlanul forgolódom az ágyamban. Hiába a sok csodaszer, néhány óra alvás után mindig felriadok. Amikor végre sikerül pár órát aludnom, akkor is rémálmok gyötörnek. Visszatérő álmok ezek, amik olyanok, mintha évek óta folyamatosan átélném őket, és akárhogy próbálkozom, nem szabadulok tőlük.
Egy kikötőben járok, valahol a Balatonon, a tájat elnézve a déli parton. Otthonos, rendezett, kedves kis kikötő. Míg a hatalmas motoros kapu kinyílik, olyan, mintha egy mesevilágba érkeznék, gyönyörködöm az elém táruló látványban. Szeretek ilyen helyre érkezni, megnyugtat a napi rohanások után. A kapun beérve hívogatni kezd az üresen álló parkolóhely, helyismerettel nem rendelkezem, és tábla sem jelöli, hogy itt nem szabad parkírozni, hát megállok. És ekkor nyugalmam egy csapásra szertefoszlik. Egy ember fogad – arrogáns, támadó, veszekedő hangnemben. Odanézek, és kit látok? Nem mást, mint a kikötőmestert. Hamar kiderül, hogy véletlenül rossz helyre álltam. Kiabálva zavar odébb, én meg értetlenül állok a dolog előtt, hogy vajon mi rosszat tettem, hogy így beszélnek velem, és szinte megsemmisülve, szégyenkezve odébbparkolok. Sebaj… Ez úgyis csak egy rossz álom…
A következő képnél épp kikötéshez készülődöm. Gyönyörű napsütéses az idő, kellemes szél fúj. Nagyon jót hajóztunk, még fürödtünk is. A hajómon sok a tapasztalatlan vendég, jól jönne egy kis segítség. Van olyan kikötő, ahol a személyzet egyből szalad, ha látja, hogy érkezem, de ez nem az a hely. Ha nagy ritkán oda tévednek, bár ne tennék – vendégeimmel egyáltalán nem kedvesek, sőt kimondottan lekezelőek, gorombák. Sebaj, hamar túllendülünk ezen, hisz ez egy csodás nap volt, aminek a végén jól esik egy fröccs a kikötő melletti büfében. Nekiindulunk, és megcélozzuk egyik nagy kedvencünket. Jókedvűen italozunk, majd hirtelen ismerős arcot veszek észre. A pultnál az egyik kikötőmester áll. Pontosabban a szolgálatos kikötőmester. Jókedvűen, harsányan pálinkázik egy társasággal. Láthatóan már ittas. Hamar kiderül, sokat látott vendég a kikötő mellett nagy számban előforduló vendéglátóipari egységekben. Messziről megismerni jellegzetes járásáról, rikító színű kerékpárjáról. Megkérdezem, mégis ezt most amúgy hogyan, és miért? Egy álomban megengedett az összeszedetlen kérdés. Megrántja a vállát, és közli, szerinte azzal nincs semmi baj, ha lecsúszik egy – két feles, akár szolgálatban is. A beszélgetést videóra veszem. Nem szép dolog, de hát az álmait nem befolyásolhatja az ember – ugye. A videót elküldöm a főnökeinek. Semmi reakció. Szóbeli ejnye-bejnyével megússza, pedig az eset bizonyíthatóan sokadszorra fordul elő. De ilyen hogy fordulhat elő? Hát úgy, hogy ez csak egy rossz álom.
Újabb álom, újabb kép. Ősz van. Nemszeretem idő. Minden olyan idegen, barátságtalan. Fáradtan kóricálok a kikötőben. A vezető kikötőmesterbe botlok, szolgálati traktorjában ül. Csinos járgány, kedvenc borom címkéjén is pont ilyen van. Olyan nagy és piros, mintha egy meséből lépett volna ki. Daruzási időszak van, sok a munka, ki kell szedni az összes hajót, mielőtt tél kapitány bekopog az ajtón. Nem tudom nem észrevenni, hogy emberünk ittas. Nem is kicsit. Ilyenkor sokkal arrogánsabb (pedig az alapállapot sem semmi). Alig forog a nyelve, és a belőle áradó cefre szagtól egy pillanatra én is megszédülök. Elgondolkodom… Létezik az, hogy a kikötőmester ittasan daruzik? Létezik, hogy ittasan húzza vonja a sok millió forintos hajókat a kikötőben, amiről a tulajdonos azt gondolja, hogy náluk aztán olyan biztonságban van, hogy csak na? Nem, ez nem lehet igaz, ez is csak egy rossz álom…
A legfurább az egészben, hogy minden álmom ugyanúgy végződik. Felhívom a döntéshozók figyelmét, hogy itt valami nincs rendben. És semmi sem történik. Soha. Ezek az esetek rombolják a kikötői hangulatot, és borzasztó káros hatásai vannak! A bérlőknek sem jó ez az áldatlan állapot. Mindenki zúgolódik, mindenki elégedetlen. Mindenki látja, hogy mi történik, mégsem tesznek ellene semmit. Mit is tehetnének ők egyedül? Hisz félnek. Félnek, hogy hátrébb kerülnek a daruzási sorban, félnek, hogy nem úgy lesz algagátlózva a hajó alja, ahogy kell, félnek, hogy megjegyzéseket kapnak a hátuk mögött, félnek, hogy majd nem úgy kezelik őket, mint egy ügyfelet, mint egy vendéget, aki fizet a szolgáltatásért. Nem is keveset. Ja, hogy most sem úgy kezelik őket? Persze, hogy nem, hisz ez egy rossz álom…
Néha – álmomban – azt gondolom, hogy a fent leírtak nem történhetnek meg a Balatonon. Főleg nem történhetnek meg több mint tíz éven keresztül folyamatosan, visszatérően. Ilyenkor picit megnyugszom, és tovább álmodom. Majd elbizonytalanodok, lehet, hogy ez az egész nem is álom? Jó lenne már felébredni…
