96 éves korában 2002 június 22-én szombaton elhunyt a magyar vitorlázás és egyben a magyar sport legidõsebb férfi olimpikonja.

Többszörös bajnok, hazai és nemzetközi versenyek sikeres szereplõje azzal írta be nevét a magyar sporttörténetbe, hogy 1928-ban az amszterdami olimpia vitorlásversenyeinek résztvevõje volt.

Az Uhl család igazi vitorlázódinasztia. A három gyermek legidõsebbike, Gyula fõként túrajolléban ért el sikereket, 1936-ban a BSE színeiben a Novarával magyar bajnokságot is nyert. A középsõ leány, Irén is versenyzett, õ a húszas-harmincas években jeleskedett. Férje, Kovách Andor a BSE vitorlázó-szakosztályának kapitánya, s a BYC lapját, a Magyar Yachtot szerkesztette. Anyai ági unokatestvérük volt a többszörös országos bajnok Dulácska György, akit akkoriban többnyire Dulóként ismertek versenyzõtársai. A harmadik Uhl testvér, Raoul 1907-ben született… A jövõ tudománya bizonyára eldönti majd, hogy a Balaton, a víz és a vitorlázás szeretete vajon csak szerzett tulajdonság-e, vagy van valami genetikus, örökletes háttere is.

Az Uhl család 1916-tól rendszerint a Balaton mellett, Almádiban töltötte a nyarait. A Balatoni Yacht Club (BYC) Almádi Osztálya éppen ez idõben alakult meg, de a háborús években szervezett vitorlásélet nem volt.

A tízéves Raoul Perczel Miklós hajóján kezdte a vitorlázást. Ekkor szerette meg a Balatont, a vizet, a szelet. A BYC 1920-as újraindulásával a tehetséges ifjút Grofcsik János, a klub kapitánya vette pártfogásába. Az Uhl család rövidesen saját vitorlással is rendelkezett, egy 14 négyzetméteres jolléval, a Lucky Strike-kal. Kezdetben a három testvér együtt indult a versenyeken. A bejelentett kormányos a legidõsebb, Gyula volt, a legénység pedig Irén és Raoul. A korabeli sajtó (Vízi Sport, Magyar Yacht) és a BYC elsõ 25 évét ismertetõ jubileumi könyv tanúsága szerint a húszas években a Lucky Strike versenyeket nyert, nem is keveset. Az évtized második felében Raoul már mint kormányos gyõzött többször klub- és országos versenyeken.

1928-ban Amszterdamban rendezték az olimpiai játékokat. Hazánk a 6R és a 12 lábas dingi osztályban vett részt, utóbbiban Uhl Raoul húsz nemzet között az elõkelõ 13. helyet érte el (lásd Magyar vitorlázók az olimpiákon 1., 1928 és 1938 címû írást a Hajó Magazin 2000. februári számában).

A Budapesti Sport Egyesület (BSE) vitorlázó-szakosztálya 1932-ben alakult. Uhl Raoul, aki ekkor jogi végzettségével a Városházán dolgozott, almádi és aliga-világosi vitorlázóbarátaival, munkahelyi kollégáival (Göllner és Jordán családok, ifj. Lieber Endre, dr. Halmay Zoltán, dr. Margó György, Márkus Antal) kezdeményezõje és kivitelezõje volt a szakosztály megteremtésének. A fõváros kenesei üdülõjének területén szép klubházat kaptak, helyet hajóik téli tárolására, a szélvédett kikötõ pedig tavasztól késõ õszig kiválóan alkalmas volt uszonyos hajók számára. A magánhajók mellett az egyesület részére évrõl évre vásároltak vitorlás hajókat, balatoni dingiket, a Novara, a Virradat és a Kõrösmezõ 25-ös túrajollékat, a Szellõ, a Polgármester, a Kisangyalom I. és a Szivárvány 22-es versenyjollékat, majd olimpia jollékat. A szakosztály elsõ kapitánya Jordán Richárd lett, akit késõbb Kovách Andor, Uhl Raoul sógora váltott fel. Megkapták a Hableány motorost is, amely 1896-ban, a Millennium idején a Városligeti-tavon szolgálta a csónakázó közönséget.

1934-ben a vitorlásszövetség Balatonfüreden rendezte az elsõ balatoni dingibajnokságot. Raoul lett a bajnok Akarattya nevû dingijével, s ebben a hajóosztályban az elkövetkezendõ években több versenyen is gyõzedelmeskedett. 1936-ban a bajnokságon Heinrich Tibor és Kováts Béla mögött harmadik lett. Ezen jómagam is részt vettem, s versenynaplóm leírása szerint a két utolsó futamot viharos északnyugati szélben vitorlázták a dingik, s ott Raoul a második, illetve a harmadik helyen végzett. Számomra – kezdõ versenyzõként – a talpon maradás is eredmény volt.

Az 1936. évi berlini olimpiai játékokra – a vitorlásszámokat Kielben rendezték – az Olimpia jolle kategóriában célozták meg legjobb hazai vitorlázóink a részvételt. A válogatóversenyek során Uhl Raoul szoros küzdelemben maradt alul Heinrich Tiborral és Izsák Olivérrel szemben.

Idehaza ezután már többnyire 22-es versenyjolléban szállt vízre, hiszen, mint említette, alkata kevésbé volt alkalmas versenyzésre egyszemélyes hajóban. Ám õ mindig szeretett egyedül vitorlázni. Ezekben az idõkben a Balatonon és a nemzetközi színtereken is a 22-es jolle volt a fõ versenyosztály, Raoul is sokszor elindult, de Heinrich Tibor, Kováts Béla, a Schimmert testvérek, utóbb pedig Jankovich István és Pongó Kiss Csaba mellett gyõzni csak elvétve tudott, többnyire értékes helyezéseket ért el.

Ám egyszer – egy kenesei viharversenyen – mégis legyõzte Heinrich Tibort és Kováts Bélát. Errõl még mai is örömmel meséli a részleteket.

“Az elsõ kör végén, a viharos szélben Kováts Béla vezetett Kincsem hajójával. A pályajelnél haulzolt, és felfordult. Én vitorláztam a második helyen, s okulva a látottakból, nem mertem megcsinálni a haulzolást. Heinrich Tibor jött mögöttem, mindenképp utol akart érni. A hátszeles szakaszon spinnakert húzott, és rövidesen õ is felborult. Így most már csak arra kellett vigyáznom, hogy a harmadik kört a célig valahogy végigvitorlázzam. Sikerült! Így gyõztem le a két nagy riválist, hatvan év távlatában még ma is örülök ennek a sikernek. Én verseny közben is elsõsorban a vitorlázást élveztem. Voltak helyzetek, amikor a talpon maradás is nagy szó volt. Ez a verseny is ilyen volt.”

25-ös túrajolléval 1936 júliusában elindult a Kékszalag versenyen, a BSE Virradat nevû hajóját kormányozta. Abszolútban az elõkelõ nyolcadik helyet érte el, míg a túrajollék csoportjában elsõ lett. A verseny befutója a tihanyi kikötõnél volt. A Magyar Yacht 1936. július-augusztusi száma így ír errõl: “Dr. Uhl Raoul reménytelen helyzetébõl fokozatosan tör elõre, és utolsó pillanatban elõzi meg kategóriájának többi hajóit, és megszerzi a 25-ös túrajollék büszke csoportgyõztesi címét.”

A második világháború és az azt követõ évek nehéz sorsot jelentettek Raoul számára. Majd három éven át, 1947 júliusáig szovjet hadifogságban sínylõdött. Hazatérve testileg leromolva, rossz anyagi viszonyok között élt, ápolta szeretett feleségét. A Városházán kapacitálták, lépjen be a pártba, de õ erre nem volt hajlandó. Vezetõ tisztviselõi beosztása helyett mint segédmunkás dolgozott.

A balatonkenesei üdülõt a honvédség vette birtokába. Hasonlóan a többi társadalmi sportegyesülethez, 1952-ben a BSE-t is megszüntették. Uhl Raoult súlyos családi gyász is érte, felesége 1954-ben meghalt. “Ezekben az években sem idõm, sem kedvem nem volt vitorlázni” – említette szomorúan.

A BSE megmaradt vitorlázói és hajóparkja átmenetileg mint Petõfi SE Alsóörsre került, majd továbbmentek Balatonfüredre, ahol már mint Vörös Meteor mûködtek. Raoul unokaöccse, Dulácska György biztatására ismét bekapcsolódott a vitorlázásba. Egy ideig a Kenese 50-es cirkálót kormányozta.

1956 nyarán az almádi Építõk Sárkány nevû hajójával harmadik lett az országos bajnokságon (ez volt a dragon hajóosztály elsõ bajnoksága). Néhány évvel késõbb az Építõknek sikerült Halász Ervintõl megvásárolnia a Mackó II. nevû hajót. Ezzel Raoul 1961-1964 között egymás után négyszer nyert sárkányhajó- (dragon) bajnokságot. Legénysége Padányi Mihály és Zách György volt. A dragonozás sikeres évei után egy éven át még edzõsködött az almádi Építõknél, majd versenybíróként tevékenykedett a velencei-tavi versenyeken.

Uhl Raoul példamutató, sportszerû versenyzõ volt. Versenyzõi hitvallását így fogalmazta meg: “Imádtam vitorlázni, s mintegy mellékesen, szívesen versenyeztem is. Ám sohasem erõszakosan, az eredmény kevésbé érdekelt. Ha egy-egy versenyem nem úgy sikerült, mint ahogy szerettem volna, önmagamban gyorsan napirendre tértem a gyengébb eredmény felett. Nyilván a másik ügyesebben, jobban vitorlázott – gondoltam magamban.”

Amikor második feleségét megismerte, körbevitorlázták a Balatont. Úgy véli, nincs szebb a túrázásnál, langyos idõben az éjszakai vitorlázásnál, amikor a parti szélben susog a nád, siklik a hajó, és a hold ezüst hidat sugároz a Balatonra. Raoul mindig szeretett egyedül is hajózni. Valamikor egyszer Siófokról kellett Almádiba hazavitorláznia. Ôszies, ködös idõ volt már. A túlpartot nem lehetett látni, még a hegyek tetejét sem. Mégis, iránytû nélkül a sûrû ködben alig pár száz méterre az almádi kikötõtõl ért partot. Boldog volt, büszke teljesítményére.

Múltba kalandozó beszélgetésünk végén tisztelgõ elismeréssel összegezhetjük benyomásainkat. Így kell állni az élet megpróbáltatásait, becsületesen megfelelni a kornak, amelybe akaratunk nélkül születtünk ugyan, de életünk menetéért aztán már mi is felelõsek vagyunk. Az embert próbáló, mégis szép életutat keretbe foglalta a vitorlázás szeretete, végigkísérte a fair play szelleme.