Nézzük az előző részben elmondottakat egy kicsit részletesebben.


Az 1965-ös mérgezés

(állati szervezetekre ható) nemcsak a halállomány

cca. 60 %-át, hanem szükségszerűen az alacsonyabb rendű állatvilág nagy részét is elpusztította.

Ez az algákból táplálkozó élő tömeg kiiktatódása szinte azonnali zöldalga burjánzást okozott a keszthelyi-öbölben. Az ezt követő időszak gyors idegenforgalmi  és mezőgazdasági fejlődése nagymértékű szennyezést okozott.

A biológiai terhelés nőtt.

A tó szilárd vázú növényvilága (hínár, nád, sás stb.) megpróbálta e tápanyag felesleget felvenni, területük, mennyiségük egyre növekedett. Természetesen ezzel egyidejűleg a lebegő életmódú algák is részesültek e tápanyagból, sőt egyre nagyobb részt vettek fel, egyre szaporodtak. Ezek azonban gyorsan reagáló, gyorsan szaporodó – lepusztuló fajok lévén nem kerülhettek a még nem rehabilitálódott, legyengült, elpusztult állatvilág étlapjára. E biomasszát éppen az elpusztult állatvilág elbontásával is megerősödött, elszaporodott bakterioplankton bontotta el és

e rövidebb tápláléklánc a korábbinál sokkal gyorsabban juttatta vissza a tápanyagot a tó biológiai körforgásába.

Ha még azt is számításba vesszük, hogy a nádaratások elmaradásával, a partok körbe építésével töredékére csökkentettük a tóból kivett, eltávolított szilárd vázú növényzetet, ami így szintén a bakterioplankton által elbontott és így újra felhasználható tápanyag mennyiséget növelte,

a tó kritikus állapotba került.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Ez volt az a rövid időszak, a hatvanas évek vége – a hetvenes évek eleje, mikor a folyamat még hagyományos eszközökkel visszafordítható lett volna. Ha ekkor időben felismerjük e folyamatot,

ha e folyamat normálisan

, a szakirodalomban leírt módon és

nem az említett mérgezés által gyorsítva, történelmileg egyetlen pillanat alatt megy végbe, a tó, múló betegségként már el is felejtette volna.


A volna persze most sem számított és a folyamat az alábbiak szerint folytatódott.

A tóban állandósult a tápanyagfelesleg és e helyzetben – talán egy vízimadár által behurcolva – gyorsan növekvő, nagy tömeget képező, trópusi eredetű kékalga került a tóba. Ez aztán az elkövetkező időszakban a már ismert

óriási algaburjánzásokat okozta.

Ezek következtében az egész tó felületéről

eltűntek a nyíltvizi hinarasok

, mert az alga leárnyékolta a növekvő növényeket, szálasan rájuk kiválva, megfojtotta és nem hagyta elvirágozni őket.


Ez döntő momentum volt a tó életében

. Nem kell szeretni a fürdéskor igen kellemetlen hinarat, de érdemes átgondolni a következőket:


– a hínár kipusztulásának pillanatától kezdve nem tudott az alga tápanyag konkurense lenni,

– a hínármezők már nem tudnak védett életteret nyújtani a különböző állatfajoknak (halivadék, kagylólárvák, planktonállatok stb.),

– a hínármezők már nem fékezik az erős szél által keltett hullámzás energiáját.

A biológusok általában nem tudtak mit kezdeni a hínárral és láthatóan ma sem tudnak mit kezdeni a hiányával. Valahogy úgy vannak vele, mint mi. Nem szeretik. A közvetlen biológiai hatását tudják, ismerik, mint mellékes tényezővel számolnak is vele. Kevésbé szembetűnő volt számukra

a hínármezők fizikai – hullámenergia elnyelő – hatása a fenékig felkeveredő sekély Balatonban

, illetve, hogy ennek a hatásnak milyen biológiai következményei voltak a tó életében:


– meggátolták a nádasok kimosódását, kipusztulását,

– nem engedték a mederfeneket a mai mértékben felmaródni és ezáltal csökkentették az iszap vándorlását,

– a felkeveredett iszapot áramlásfékező hatásuk következtében saját területükre ülepítették, koncentrálták. (a déli-parton tapasztalható iszaplerakódások oka nagyrészt a marásvonalat korábban végig követő hínárvonal kipusztulása lehet)


– a felkeveredett iszap hamarabb kiülepedett, így nagyobb volt a fenék átvilágítottsága, ezáltal a fotoszintézis határ 2,5-3 méter volt. Mára ez az érték 1 méter körülire csökkent.


Ez utóbbi a legfontosabb! El kell érnünk, hogy a fotoszintézis határ újra 2,5-3 méter legyen, mert ekkor lehet számolni a növényzet újraéledésével, az állatvilág részére megfelelő élettér létrejöttével, a biodiverzitás (faji sokféleség) növekedésével és velejáróan a vízminőség stabil javulásával. Ez a visszafordíthatatlanság – azaz a növényzet kipusztulásával megnőtt felkeveredés és így az általa okozott átlátszatlanság meggátolja a növényzet visszatelepülését – amit nem tudunk a természetre bízni, amit nekünk kell feloldanunk. Ehhez egy dologra feltétlenül szükségünk van, jó minőségű, elegendő mennyiségű és a biológiai szükségleteknek megfelelően adagolható vízre.

A víz az a gyógyszer, amivel a tó mindkét bajából kigyógyítható.

folyt. köv.

Fekete Péter