Február 12. reggel 08:15…indulásunkat pontosan ki kellett számolnunk, mivel hajónkat fel kellett ültetni arra a nyugati irányú áramlatra, ami majd növelni fogja sebességünket kifelé az Atlanti Óceán irányába. Az indulás pillanata sem volt zökkenőmentes, mivel ismeretlen okból a kikötő száját lezárták egy bójasorral.
Egy gyors telefon után, pár perc múlva megérkezett egy „nyugalmazott motorcsónakos problémamegoldó” és elvonszolta a bójasort miközben egyet- kettőt ásított. A következő dolgunk az volt, hogy feltöltsük az üzemanyag tartályunkat, a Marina Bay kikötő mögötti Shell töltőállomáson. A tankolás közben érzékeltük, hogy az elörejelzett szél itt a Gibraltári szikla takarásában is meglehetősen erős.
Már akkor éreztük, hogy a szoroson nem lesz egyszerű kimenni. Ahogy hajóztunk kifelé az öbölből a horgonyzó tankerek között, a szél néha elérte a 40 csomós széllökéseket, és ezt mérföldről mérföldre egyre sűrűbben tette.
A hullámok magassága rohamosan nőtt és nőtt, és már nem is tudom pontosan mikor, már összemosódnak az emlékek, egyetlenegy pillanattá sűrűsödött a gibraltári átkelés, ahol nem volt más lehetőség, mint az, hogy tegyük a dolgunk. A nagyvitorlákat eszünk ágában sem volt kihúzni.
Felváltva használtuk a két orrvitorlát, volt olyan szélerő, hogy mindkettőt, és így rohantunk keresztül, ½ és ¾ szeles menetekben a forgalomelválasztó zónán 10-11 csomós sebességgel a 40-45 csomós kifújt szélben, napsütésben, olykor 7 méter magas hullámok között. A legnagyobb mért széllökés elérte az 52 csomót (94 km/órát).
A legmeglepőbb nem a szél ereje és a hullámok magassága volt, mert ezt sejtettük mikor elindultunk, hanem az, ahogy a hajósok ilyen helyzetben viselkednek, azok, akikkel most is ebben a pillanatban vitorlázom az Atlanti Óceánon. Mindenki tette a dolgát, mindannyian tudtuk nincs más hátra, mint előre….
Jó volt a csapat tagjának lenni, nagyon jó. Annyira volt intenzív ez a 10 óra, hogy így utólag csak pillanatképek égnek bennem, melyek elkísérnek majd további életem során. Nem kameráztam ezen a szakaszon, megpróbálom a bennem égő képeket megjeleníteni.
….csúszik a cipőm, fel kell másznom a Meteora kormányállásának tetejére, mert meglazult a grószsott és a vitorla nélküli baum ide-oda csapódik. A megoldandó problémára gondolok magamban, a fejem üres, koncentrálok a mozdulataimra és a feladatra, nincs külvilág (se heveder rajtam, mert elfelejtettem) pár másodperc és már húzom is az elszabadult kötelet.
A szél cibálja a hajamat, a ruhámat, a hajót, a vitorlákat, az egész világot. Végeztem a feladattal, és ha már itt vagyok fenn, körülnézek. Hajónk körül 6 tanker küzd a magukon átbukó fehér tarajú hullámokkal. A szél kiabál, már-már ordibál. Lenéztem a fedélzetre, látom alattam Istvánt és Lajost, ahogy a főárboc tövénél reffelik a génuát, azaz csökkentik a vitorla felületét a szél erősségéhez arányítva. Sárga viharruhájuk ráfeszül testükre, és mintha mosolyognának, miközben teljes erőből tekerik a csörlőket.
De Én tudtam, ez nem mosoly, hanem a küzdelem erőfeszítése ült ki az arcukra, miközben a feladatra koncentrálnak. Közben a hullámok folyamatosan ostromolják hajónkat, fel-feldobva és visszaejtve egy hullámvölgybe. Ekkor a hajónk, a vizet szétspricceli olyan erővel, mintha 100 tűzoltó fecskendő működne a horgonykamrában. Ugyanebben a pillanatban a 80-90 km/órás szél vízköddé változtatja a spriccelő vizet, és az, mint a gondolat eltűnik, és helyet ad a következő és következő ostromnak. Ahogy kiértünk az átjáróból, éles kanyart vettünk az afrikai kontinens északnyugati csücskénél. Itt a hullámok csökkentek és az idő múlása is lelassult…
Ez után még két nap kellett ahhoz, hogy a gyengülő északi szélben elérjük Casablancát.
Stricz Tamás