Az évforduló kapcsán Hovanec Zoltánnal beszélgettünk, aki az első adriai magyar verseny szervezője volt és kétségtelenül az adriai charterhajózás, majd később a magyar charterversenyek egyik úttörője. E riportban nemcsak a tengeri versenyzésről kérdeztük, hanem pályájáról is, hiszen az sem volt eseménytelen.


Mikor és hogyan kezdtél el hajózni?

1954. december 19-én születtem Újvidéken. Apám, mivel pedagógus volt, minden évben hosszabban tudott szabadságra menni és levitt minket a tengerre. De az nem elégített engem ki, hogy csak  úszni kellett tanulni. Én hajózni, vitorlázni szerettem volna. Akkor lehettem úgy hat éves. Addig nyomultam, mert elég rámenős voltam, hogy beírattak egy vitorlás iskolába, ahol is rögtön egy hatalmas nyaklevessel indítottam. Az akkora volt, hogy kiestem a hajóból és hatalmasat nyeltem a tengerből. Ez gyorsan elvette a kedvem és közöltem, hogy többet az életben nem fogok hajóra ülni. Ekkor édesanyám mondta, hogy ha egyszer valamit elkezdtél, akkor azt végig kell csinálni. Így kezdődött minden. És mivel a Duna mentén Újvidéken laktunk, nagyapámnak volt egy csónakja ezért bár lopva is  de sokat voltam vízen. Így a víz szeretete egész kiskoromból származik. Azután idővel minden évben mentünk a tengerre és egy idő után már én követeltem, hogy mindig többet és többet tanuljak.

Én soha nem versenyeztem, inkább azt szerettem, hogy a vitorlással el lehet jutni olyan helyekre, ahová kevés ember tud. Ez is mozgatott sok esetben, hogy mindig újabb és újabb, mások számára idegen helyekre jussak el.


És szakmaszerűen mikor adatott mindez meg?

Idegenforgalmat végeztem Újvidéken. Ifjúsági politikusként az üdültető szövetségben ifjúsági turizmussal foglalkoztam. Ott volt lehetőségem nagyon sokat hajózni. 1981-82-ben dolgoztam az első jachting cégnél az AYC-nél, Murteren. Ott ismerkedtünk meg a hajókkal, jachtokkal. Akkor 31, 34, 35 lábas hajók voltak. Az akkori 35-38 lábas hajók, azok ma 70 vagy 100 lábasnak tűnnének, csak a multimilliomosok engedhették meg maguknak, hogy ilyeneket tartsanak. Alig mertünk a közelükbe menni, de mégis ott kezdtem a hajózást.


Ez az akkori Jugoszláviában a felső réteg szórakozása volt?

Még az országon belül sem hajóztak sokan. Inkább az osztrákok és a németek, akik turistaként jöttek, főleg gyárosok és gazdagok, azok alapozták meg a Jugoszlávia nautikai idegenforgalmat. A kis sporthajózás már megvolt, mert a tengeren mindenkinek megvolt a saját hajója.  Mi a halászokkal nagyon jóban voltunk, barátkoztunk velük, még a mai napig is sok barátom van, akivel tartom a kapcsolatot. Hummel Mariával kezdtem el annak idején, ő kezdett engem tanítani igazából. Õ volt az első charter cég tulajdonosa. Matrózok voltunk, pucoltuk, csiszoltuk a fedélzetet. Szinte szárazra kellett dörzsölni. Csak a tökéletes munkát  ismerte el Mária.

Utána, az INA-hoz kerültem, – ami egy olajipari óriás konszern– ennek volt egy idegenforgalmi holdingja, ahol amikor elkezdtem dolgozni, rögtön kiderült, hogy imádom a tengert és értek a hajózáshoz. Akkor kezdték el építeni a Cres-i kikötőt, itt kezdte el kialakítani az INA a charter flottáját. Mint szervező kezdtem és ott ismerkedtem meg a charter-szakmával és annak összes problémakörével. A hajó foglalási szektorban  dolgoztam, de láttam a technikai részét is a napi munkának. Ehhez volt még egy matróz előképzettségem is, amit korábban szereztem.



Ezek szerint mindenki akkor kezdte el tanulni ezt a szakmát?

Igen. Ebben az időben sokkal jobban vigyáztak a hajókra, mindenki óvatosabb volt. Először is nem volt ennyi hajó, nem volt ennyi kikötő. Falvakban és városokban kötöttek ki az emberek. Nem voltak ilyen szigorú előírások sem. Ritka volt a kedvtelési célú hajózás is.




Hogy kerültél Magyarországra?

1988 őszén az INA-ban dolgoztam Zágrábban és az egyik egyetemi tanárom szólt, hogy kellene nekik egy olyan ember, aki beszéli a magyar nyelvet és Magyarországra menne dolgozni. Mivel  van egy kis szlovák beütésem is , ezért arról szólt a dolog, hogy vagy elmegyek Prágába vagy Budapestre. Végül a nyelvismeretem miatt választottam Budapestet.

Én lettem az INA Tours budapesti igazgatója. Innen építettük a magyarok számára például a trogiri apartmanokat(160 apartman egység), mind ez  iregi csíkos napraforgóval, hajdúsági sajttal és csongrádi mézzel lett kifizetve, mert annak idején Magyarországról nem lehetett korlátlanul devizában fizetni. Ezekkel az árukkal fizettek a  partnerek,  mi utána egyes árucikkeket Jugoszláviából eladtunk az olaszoknak, például drága papagájeledelnek. Szinte hihetetlen, már már vicces ahogyan visszaemlékezem ezekre az évekre.

Emellett elkezdtük azon törni a fejünket, hogy a hajózást hogyan, milyen formában tudjuk behozni az országba. 1990-ben beindult is volna, hogy mennének a magyarok Krk-re, ami az egyik legközelebbi célpont volt Magyarországhoz viszonyítva. Mivel Cres közel van Krk szigetéhez, a terv az volt, hogy így könnyebben elterjeszthető a hajózás, hiszen van egy korszerű és magas komfortú jachtkikötő is mint bázis. De közben beütött a krach és jött a háború.

A háború második évében Dalmáciából nagyon sok hajó felkerült az Észak Adriára, hívtak bennünket, javítgassuk őket. Szóval a háború sem szabott gátat a hajózásunknak. 1993-ban már vittünk magyar turistákat Triesten keresztül Umagba. Ekkor hirdettem meg a Calypso Rádióval karöltve az első motoros charter programot. Egy hét 12 ezer Ft volt Adriatic 790-es motoros hajókkal. Így kezdődött az emberek taníttatása, hajóztatása, a jacht idegenforgalom népszerűsítése.  Még javában dúlt a háború, de mi már az északi partok mentén hajóztunk.

Még mindig motoros hajózásról beszélünk, hiszen valahogy meg kellett mozgatni a tömeget, mivel mint tudjuk  a vitorlázás nagyobb felkészültséget igényel. Persze a motorozásban is kell érteni a dolgokhoz, de itt kis hajókról beszélünk, 8-9 méter hosszú jachtokról. Az Adriatic 790-es egy nagyon családias megbízható hajó volt. Abban az időben jött ki a nagy testvére, ami már 10 méter volt -Adriatic 1000. Akkor azt valami hihetetlen méretű hajónak éreztük. Hűű ez már tíz méter!!! – mondogattuk. Volt vagy fél csomóval gyorsabb.

Ahogy vége lett a háborúnak, hihetetlen sebességgel kezdett el a charter fejlődni. A motoros hajózást Olaszország felé vittem el. 1991-ben megalapítottam Magyarországon  saját cégemet, a Meridián-t. Amit két év múlva, mert 16 hasonló nevű céget jegyeztek be, megváltoztattunk Mira Mare-ra. De akkor még kizárólag motoros hajózás volt a fő tevékenységünk. Mi voltunk az első hazai charter cég. Elkezdtük Horvátországban a tengeri vizsgákat is szervezni.


Honnan jött az indíttatás, hogy tengeri versenyt szervezz?

Feltűnt, hogy honfitársaink csak nyár alkalmával keresik fel az Adriát, holott a tavasz vagy az aranyszínben csillogó ősz legalább annyira felejthetetlen, mint a ragyogó napsütéses július vagy augusztus. Kérdéseimre mindig azt a választ kaptam, hogy túl drága a hajózás, meg rengeteg az ismeretlen hely, ezért nem olyan egyszerű a magyarok részére a tengeri vitorlázgatás. Kitaláltam, hogy vezetni kell őket, de nem oktatásszerűen, játékosan, hogy már a nyári szezonban ismert helyeken hajózhassanak. Miután több, mint százan itthonról azt mondták: nehogy vitorlás versenyt találjak ki, hiszen abból több száz van a Balatonon ráadásul a horvát barátaim is le akartak erről beszélni, na akkor döntöttem úgy, hogy megszervezem a magyar vitorlázók első történelmi versenyét. Hát így kezdődött.


Van az első magyar tengeri versenyről valami kellemes élményed?

Fantasztikus hangulat és példamutató összetartás uralkodott a versenyen. Mindenki örült minden kikötőnek, öbölnek, annak hogy a 6. hajó is befutott. Szóval olyan volt, mint a mesében – magyarok hódítanak a tengeren. Az esti beszélgetések nyíltak és szinte már testvéri hangulatúak voltak. Bizony sok minden kiderült, hogy nem egyforma a tengeri colreg meg a belvízi (később kiderült, hogy ez még sincs így), hogy a dalmátok ugyanarra a cselekményre más szavakat használnak, mint a magyarok, hogy ősapáink egy hadiflottában szolgáltak és hogy több közös nótát együtt is el tudunk dalolni, igaz mindenki a maga nyelvén. És ez hatalmas öröm volt mindenkinek, könnyek csordultak ki sok tengerész szeméből. Otthon éreztük magunkat Dalmáciában!

Ami a versenyt illeti, senkinek se jutott eszébe motort blokkolni vagy motort indítani, hogy jobb helyezést érjen el. Elegáns és példamutató sportolói magatartás volt minden hajón. Az Elan 31-es típusú vitorlásokat mindannyian szerették, könnyen kezelhető, fürge és kényelmes hajók voltak.


Mindössze tíz év telt el az első versenytől és ma már az „úri társaság” minimum 45-50 lábas hajóval tudja elképzelni tengeri versengését. A fejlődés fergetegesen gyors. Jó lenne, ha skipper kollégáink tudása is ilyen rohamosan tudna fejlődni, mint hajó nagyságbeli igényük. Na de ezért mi is mindent megteszünk: intenzíven oktatunk és nehezebb, nagyobb tudást igénylő versenyeket szervezünk.

A tavaszi versenynek az volt a célja, hogy a közösen behajózott területeket a nyár folyamán a skipperek barátaikkal lazán, sok részletet még felkutatva járjanak össze. Szerintem ezt a feladatot teljes mértékben teljesítettük.


Mit szóltál, amikor a második versenyen már 20 hajó indult?

Jó érzés egy modern „armadát” látni az éjszaka sejtelmes fényeiben. Amikor pont éjfélkor rajtolt a mezőny Komizsa városából (Vis sziget), az akkori versenybíró Dragan és én is megkönnyeztünk a látvány gyönyörűségét. Nagy felelősség 20 hajós csapatot irányítani, összhangba hozni, a különböző igényeket kielégíteni. Akkor még keresgéltük a megoldást, hogy az egyhetes versengésen több legyen az idegenforgalmi program vagy nagyobb hangsúlyt helyezzünk a sportteljesítményre? Én a sportteljesítményt preferáltam – a mai napig azt gondolom, hogy a navigációs, nyílt tengeri versenyek kényszerítik ki mindig a legnagyobb teljesítményeket is. Ezeken a versenyeken csak a jól képzett, példamutató és kitartó hajósok tudnak részt venni.

Köszönöm a történelmi, 10 évvel ezelőtti verseny mind a 6 hajó legénységének, hogy pionírokként megmutatták: büszkék lehetünk nemzetünk hajós múltjára és van mit keresnünk ma is a világ tengerein. Meleg szívvel tölt el, hogy nap, mint nap több horvát és magyar vitorlázó köt örök barátságot, nemegyszer életre szóló szerelmet is.