A jelenleg is hatályban lévő 2004. évi sporttörvény, bár számtalan módosításon átesett, alapvonásaiban változatlanul meghatározza a mai magyar sportéletet.

Már maga az a tény, hogy a mai gyorsan változó időkben nyolc évet megért, dicsérhetné átgondoltságát és alaposságát. Néhány eleme azonban igencsak antidemokratikusra sikeredett, és nehezen érthető, hogy a számtalan módosítás után ezen anakronisztikus paragrafusok még mindig hatályosak.

Kritikai észrevételeink az egyes sportági szakszövetségek működéséhez kapcsolódnak. Az országos szakszövetségek központi elemei a magyar (és nemzetközi) sportnak, mivel összefogják, koordinálják, szervezik az egyes sportágak tevékenységét, valamint alapvetően általuk lehet a nemzetközi sportéletbe is bekapcsolódni.

A sporttörvény szövege szerint a szakszövetségeknek „-

sportszervezetek és sportiskolák, valamint az utánpótlás-nevelés fejlesztését végző alapítványok lehetnek tagjai

”. Tehát alapvetően a szakszövetségek, a sportklubok, egyesületek szövetségei. Annak történelmi okai vannak, hogy ez miért alakult így, de mára ez már igencsak korszerűtlennek mondható. Alapvető gond ezzel, hogy a sportolók közvetlenül semmilyen formában nem vehetnek részt a szakszövetségek legfontosabb döntéseinek meghozatalában. A  szakszövetségek közgyűlése az a fórum ahol a szakszövetség, és így az adott sportág működését meghatározó legfontosabb döntéseket meghozzák. A sportörvény szerint azonban a közgyűléseken a klubok képviselői vehetnek csak részt teljes értékű szavazati joggal. A közgyűlésen a sportolók közvetlenül nem is képviselhetik magukat. Bár a klubok közgyűlési delegáltjai persze gyakran sportolók, de itt akkor is elsősorban a klubok érdekeit képviselik, amelyek gyakran és sokban eltérhetnek a versenyzők érdekeitől. Vagyis a sportolók közvetlenül nem szólhatnak bele saját sorsuk alakulásába! Ezen az alapvető szinten róluk döntenek de nélkülük. Nem véletlen, hogy a fejlett, és sportban sikeres országok nagy többségében a sportolók közvetlen képviselete és érdekérvényesítése a szakszövetségekben, bár eltérő formákban, de régóta megoldott. Nézzünk egy példát a jobb érthetőség kedvéért. Közismert, hogy az utánpótlás-nevelésre egyre kevesebb pénz áll központi (vagy kevésbé központi) forrásból rendelkezésre, így a szülőkre egyre nagyobb teher hárul. Ugyanakkor az ifjú versenyzőket képviselő, és nagyban anyagilag is támogató szülőknek semmilyen beleszólásuk sincs gyermekeik felkészítésének, versenyeztetésének rendszerébe. Csak fizessenek, és maradjanak csendben. Ez egészen bizonyosan demotiváló, és semmilyen formában nem segíti elő a leigazolt ifjú sportolók számának, versenyrészvételének és eredményességének növekedését. Nagyon hasonló a helyzet azonban a felnőtt sportolók esetében is.  Ambiciózus és tehetséges sportolóink egyre inkább rákényszerülnek arra, hogy saját forrásból, vagy egyénileg felkutatott sponzorok útján finanszírozzák felkészülésüket és versenyrészvételüket. Ugyanakkor a felkészülési-, válogatási- és versenyrendszer alakításába intézményesen igen kevés beleszólásuk van. Ha valahol, akkor a sportban talán a paternalizmust, a mindenáron való központosítást, célszerű lenne lassan felváltani, vagy legalábbis kiegészíteni az önszerveződés demokratikus formáival. Talán figyelembe kellene már venni, hogy a sport elsősorban a sportolókról szól és nem kizárólag a klubokról (illetve a szakszövetségekről és azok alkalmazottairól). Meg kellene talán már teremteni annak a lehetőségét, hogy a szakszövetségek alapvető döntéseire maguknak a sportolóknak is legyen közvetlen befolyásuk, hogy a szakszövetségek sora ne csak a klubok szövetsége legyen, hanem a sportolók, a versenyzők és az őket támogatók szövetsége is. Lehetőséget kell teremteni arra, hogy az összes „stakeholder-nek” (elnézést de erre nincs sajnos jó magyar kifejezés) legyen érdekképviseletre és érdekérvényesítésre intézményesített megfelelő csatornája.

Van azonban a sporttörvénynek még egy furcsa, igencsak antidemokratikus vonása. Sehol semmilyen formában nem írja elő az arányos képviseletet a szakszövetségek legfőbb döntéshozó fórumán, vagyis a közgyűlésen. Vannak szakszövetségek, ahol a klubok súlyozottan szavaznak. Vagyis a “nagy” klubok szavazata sokszorosát “éri” a kis klubok szavazatának. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szakszövetség működését ténylegesen néhány klub határozhatja meg. Azt a tisztelt Olvasóra bízzuk, hogy kitalálja, milyen érdekek kerülhetnek előtérbe ezáltal. Hogy milyen esélye van az új szereplőknek, a kisebb kluboknak, hogy szavukat hallassák.  Olyan ez, mintha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ülésein az országoknak nem egy-egy szavazata lenne, hanem mondjuk a szavazás az ország méreteivel lenne arányos. Elég abszurd, ugye? Nem mi lennénk, akik a leghevesebben tiltakoznánk? Mellesleg teljesen jogosan.  Akkor viszont miért kell ezt a messzemenően antidemokratikus vonását a sporttörvénynek továbbra is fenntartani?

A szakszövetségek jelenleg elsősorban a nagy, és egy adott sportágban meghatározó klubok érdekeit és szempontjait érvényesítik. Talán célszerű lenne egy pluralisztikusabb és demokratikusabb rendszerre áttérni, amelyben a sport minden szereplője, legfőképpen maguk a sportolók, intézményesítve kifejtheti véleményét és szempontjait, valamint részt vehet az adott sportágat alapvetően meghatározó döntések előkészítésében és meghozatalában.

Hajrá!


Mátyás László


Közgazdász, egyetemi tanár, (sportrajongó)