Évekkel ezelőtt, régi vágyaim beteljesítéseként vettem egy Balaton 18-as vitorlást.
Régóta vágytam egy tőkesúlyos hajóra, amivel akkor is kint lehetek a vízen, ha jön a viharjelzés. Én dönthetem el maradjak, vagy kikössek. Legyen az én felelősségem.
Igazán egy 30 láb feletti hajót szerettem volna, aminek fedélzetén a vizet nem annyira kedvelő családom is jól érezheti magát. De hát egy családban más szempontok is vannak, mint az én vitorlázó szenvedélyem. Ekkora hajóra nem volt pénz a családi kasszában, hajót meg nagyon akartam. Meggyőztem magam, hogy 18 láb számomra ideális méret. Itt van például a B-18. Ez a típus már megfelel a nagyhajós követelményeknek. Egyedül is jól tudom kezelni, karbantartani. Ideológiát is kreáltam hozzá: kis hajó kis gond, nagy hajó nagy gond.
Aztán Alsóörsön a kikötőben az egyik a falra ragasztva megláttam egy számomra elfogadható áru B-18 hirdetést. A hajó nem is volt messze. A szomszédos Almádiban kínálták eladásra. Belül már ekkor eldöntöttem, megveszem. Azért be kell vallanom, döntésemet erősen befolyásolta az a tény, hogy abban az időben nem bővelkedtek az eladó B-18 hirdetések, és amit előzőleg néztem, jóval magasabb áron volt. Ebben az időben több eladó B-18-as nem volt a látókörömben, így aztán nem volt módom válogatni. Előzetes egyeztetés után elmentem Almádiba. Nem szerepelt a hirdetésben, hogy a hajó újszerű állapotban van, ami meg is felelt a valóságnak. Kissé elbizonytalanodtam. Mégis csak jobb és nagyobb hajót kéne vennem? Átfutott agyamon, hogy másfélszeres áron már B-21-est is láttam.
Megtapogattam pénztárcámat. A lapos kis tárca meggyőzött. Nem megyek innen sehová. Ezt a hajót sokkal kevesebből rendbe lehet hozni, mint amennyit a szintén nem újszerű B-21..ért alapáron kérnek, és arra megint csak költeni kellene.
Így aztán tovább folytattam a szemlélődést. A kisebb hibák házilag javíthatónak tűntek, nagyobbat meg nem láttam, ráadásul az eladó kijelentette, rejtett hiba nincs. Arra garanciát vállal. A hajó hátulján egy kiöregedett, de működőképes Tomos motor csüngött. A vitorlázat kissé használt, de mégis használható állapotban volt. Viharfok, génua, reffelhető nagyvászon és kivételként egy majdnem teljesen új spinakker.
Egyre jobban akartam ezt a hajót. Hamar megegyeztünk. Az adás-vételi szerződés aláírása után azonnal birtokba vettem.
Beleraktam táskámat, a szükséges papírokat, majd elkötöttem a mólótól, búcsut intve volt tulajdonosának. Hazafelé minden rendeletre fittyet hányva, beindítottam motort és az alig szellőben, Alsóörs felé vettem az irányt. Útközben nézegettem a hajóban lévő „kincseket”. Szerszámosláda, tartalék kötél, tartalék seklik, horgony, és végül a vitorlák. Amit lehetett felhúztam, a többit betetetem kokpit alá. Legvégére maradt a spinakker. Kicsit szétnyitottam a zsákját, néztem a lehelet vékony anyagot, a sarkokat. Minden kötélfogó szem a helyén, sehol egy szakadás, vagy felfeslés. Mintha nem is használták volna. Micsoda pazarlás. Egy ilyen gyönyörű vásznat kihasználatlanul hagyni! Na majd nálam másként lesz, gondoltam.
Az alsóörsi Elmű kikötőben már megvolt a hajó helye. Beálltam a számomra fenntartott részre, gondosan, mértre igazítottam a kikötőköteleket, hogy a legközelebbi érkezéskor csak egy laza mozdulattal tudjam a faron lévő bikákra ráakasztani. Megérkeztem. Jóleső érzés futott végig rajtam. Végiggondoltam, hogy a következő években innen fogok vízi túráimra indulni.
Miután kiléptem a partra, büszkeség töltött el. Kihúztam magam, végigsétáltam a mólón. Vajon ki látta az új hajómat? Senki…. Állapítottam meg szomorúan. Aztán kicsit elgondolkodtam az én nagy büszkeségemen. Mi lenne, ha mindenki büszke lenne hajójára. Sőt büszkesége attól függne, mekkora hajója van. Azt hiszem nagy bajban lennék, a szemben parkoló új Bavária 32 tulajdonosa mellett.
„Jobb lesz nekem, ha ezt az egész büszkeség témát száműzöm magamból. Nem a hajó mérete határozza meg tulajdonosának erényeit.”- vigasztaltam magam, miközben kis hajómra gondoltam.
A következő szezonban, a hajó rendbe hozatala után elhatároztam, hogy több időt szakítok a vitorlázásnak. Amikor időm engedte, lementem a kikötőbe. Amikor dél, dél-délnyugati szél fújt elvitorláztam Csopak elé, majd hátszéllel vissza Alsóörsre.
Eszembe jutott, van egy majdnem új spinakkerem. Igen ám, de ennek felhúzásához optimális esetben három, de minimum két ember kell. Egyik ember a kabin tetején az árbocnál a húzza fel a vásznat, a másik a kokpitben felhúzás közben vigyáz a vékony vitorlára, és megfelelő feszességben tartja spinnaker shottot, a harmadik pedig kormányozza a hajót. Ez a vitorlabontás az egyik legösszetettebb, legtöbb problémát magában hordozó művelet. Még gyakorlott vitorlázók is elrontják néha.
Lassan kezdtem felfogni, miért is van olyan jó állapotban ez a spinnaker.Nekem sem volt szerencsém, hogy egyszerre három gyakorlott vitorlázóval fussak ki a megfelelő szélben. Így a spinnaker nálam is csak a zsákjában pihent. Néha a kikötőben elővettem, kiszellőztettem, összehajtogattam, és vágyakozva néztem, amikor jó szélben, dagadó, színes hátszélvitorlákkal húznak el Alsóörs előtt a hajók Almádi felé.
Segíts magadon, Isten is megsegít, jutott eszembe a mondás. Mit állok én itt csorgó nyállal. Hiszen nekem is megvan mindenem. Csak mancsaftom nincs. „Azért vettem kis hajót, hogy egyedül is boldoguljak vele” jutott eszembe a vételt alátámasztó egyik indok. Hát rajta!
A kikötőhelyen állva gondosan előkészítettem mindent. Beállítottam a spinnaker bumot, a futó köteleket befűztem, a hugót, a behúzó kötélszár magasságát szabályzó segédkötelet, a helyére szereltem. A Kabinban kivettem a zsákból a vitorlát, mindhárom sarkát gondosan bekötöttem, aztán gyerünk. Fel a vásznat. A kikötőben kikötve nem kellett a kormánnyal bajlódni, de a vászonnal annál inkább. Ahogy húztam fel, a szél belekapott a pihe könnyű anyagba, átfújta majd rácsavarta a mellettem álló hajó árbocmerevítő drótkötelére. Gyorsan vissza az egészet. Ezt a próbálkozást szakadás nélkül megúsztam.
Nem adom fel!!! Még egy próba! Ellenőrzés, minden a helyén. Vászon fel! Kicsit bajlódtam a shottal, de végre sikerült. A jobb oldalra ugrottam a jobb szárért a bal oldalra a bal szárért, és máris gyönyörűen dagadt a vászon. A jó szélben a hajó megindult előre, orra a móló betonjának akart rontani, de a hátsó kikötőkötél az ütközés előtt néhány centiméterrel megfogta. Megkönnyebbültem. Gyorsan rövidebbre vettem a kötelet és így már megnyugodva néztem a spinakker tökéletes formáját. Elégedett voltam magammal. Csupán az zavart nagy boldogságomban, hogy kis hajóm mintaszerűen dagadó vászonnal egy helyben állt.
A következő hetekben a munkám miatt nem volt időm hajózni, de a hátszelezés a nyílt vízen nem hagyott nyugodni. Munkahelyemen, családomban, séta közben, evés közben is ez járt a fejemben. Feleségem már érdeklődött: „Miért nem a hajódat vetted feleségül, ha már gondolatban sem tudsz elszakadni tőle?” Hogy bebizonyítsam nekem mennyire fontos a család és igenis el tudok szakadni a hajótól, a következő szabad hétvégén nem mentem le a kikötőbe, inkább családostól elmentünk Kapolcsra a Művészetek Völgyébe.
Sajnos mindig utólag jövök rá, hogy az ilyen „bizonyítás, megfelelni akarás” senkinek sem jó. Mivel nekem nyögve nyelős volt ez a kirándulás, hangulatom átragadt családom többi tagjára is. Így aztán senki sem érezte jól magát.
Megint eltelt egy hét, de már nem bírtam hajó nélkül. Nem akartam újból „bizonyítani”. A hétvégén családostul lementünk Alsóörsre. Végre!
Kis hajóm ott állt a helyén, elhagyottan, piszkosan. Szinte kiáltotta: „Velem már senki se törődik?” Szégyen ide, szégyen oda, családomat elhanyagolva tettem rendbe rajta mindent. Kívül lemostam, a kabint belül kitakarítottam, felszereltem a kötélzetet és a vitorlákat. Mire végeztem, csak úgy ragyogott minden, de feleségem már elfoglalta magát. Kiterített egy nagy plédet a gyepre, ráfeküdt és élvezte a nap sugarait.. Hívtam, hogy ebben a jó szélben jöjjön ki velem vitorlázni. Titokban arra gondoltam, segít nekem a spi felhúzásában. De átlátott rajtam.
„Minek menjek ki a vízre? Itt nem mozog alattam a föld, itt is ragyogóan süt a nap, és itt legalább kényelmesen tudok feküdni a füvön. A hajón meg nincs egy olyan hely, ahol nyugodtan napozhatok. Aztán amikor a legjobban elhelyezkedem, mindig valami feladatot adsz. Húzzam meg ezt, a kötelet, fogjam meg a kormányt, vagy menjek át a másik oldalra. Itt legalább nyugtom van.” Be kellett látnom, teljesen igaza van.
Ekkor megláttam bátyámat, akinek hajója pár hajóval odébb volt kikötve.
„Szia Laci! Gyere ki velem! Kipróbáljuk a spinakkert! „ üdvözöltem.
„Ne haragudj, most nem tudok. Holnap verseny lesz, és még meg kell csinálnom a csörlőt, mert akadozik.”-szabadkozott. Közben arra jött Pista egy másik nagy vitorlázót. Nála is próbálkoztam
„Szia Pista! Van kedved kijönni velem? Kipróbáljuk a spinakkert?”
„Kedvem van, de időm nincs. Holnap verseny lesz, arra készítem fel a hajót. Inkább gyere el velem, még hiányzik egy ember a legénységből”
Beláttam, minden épkézláb ember a másnapi versenyre készül. Nem volt mit tenni egyedül vágtam neki az víznek, azzal az elhatározással, hogy a kikötőben kipróbált technikával felhúzom a spinnakert.
Indulás előtt mindent be és előkészítettem. Shottokat, spi bumot, sekliket, és a gyönyörű, színes spinnakert. Krajcolva jutottam el Csopak és Füred közti arácsi öbölig. A kedvező délnyugati szélben felvettem az Alsóörsi irányt. Betekertem a fokot, lehúztam a nagyvásznat, a kormányt kikötöttem és nekiálltam a spinakker felhúzásának. Szépen sorba bekötöttem mindent, elrendeztem a felhuzandó vásznat, leengeedtem a spi bumot, befűztem a shottot. Végre eljutottam oda, hogy már csak a felhúzó kötél leoldása és a spi felhúzása maradt hátra. Sok idő ment el az előkészületekkel. Valahogy rossz érzésem támadt. Felnéztem és láttam, hogy az arácsi öbölre néző vitorlás kikötő kövekkel védett hullámtörő gátja néhány méterre van. A szél éppen a kövekre fújja a hajót.
Villámgyorsan hátra rohantam a kormányhoz, leoldottam a kötést, erőteljes kormánymozdulatokkal oldalra fordítottam a hajót. A fokot kiengedtem, és sikerült eltávolodnom a hullámtörő kövek vészes közelségéből.
Ezt így nem lehet gondoltam. Nincs kormányos, a lekötött kormányrúd pedig sebesség nélkül nem tartja az irányt. Valami más módszert kell választanom. A partközelben nem csinálhatok ilyen manővereket, tehát beljebb kell mennem. A kedvező széllel majdnem a Tihanyi Apátság vonaláig jutottam.
„Na, már jól bent vagyok. Itt nincs hullámtörő, másik hajó, vagy bármi ami zavarhat. Lássunk neki még egyszer!”- bíztattam magam. A nagyvitorlát erőteljesen bereffeltem, legyen valami sebesség, a kormányt ismételten kikötöttem, és nekiláttam a spinakker felhúzásának. A szél, talán, hogy megkönnyítse próbálkozásom, lecsendesedett.
„Minden a helyén! Gyerünk az árbochoz!” utasítottam magam. Kioldottam a kötelet és óvatosan elkezdtem húzni. A színes vászon előírás szerűen emelkedett ki a kabinból. Oldalra toltam, hogy az oldalmerevítő és az árboc közti szabad helyen tudjam csúcsra húzni.. Ekkor jött egy pöff. A félig felhúzott vásznat kitépte a kabinból és az időközben fél szélbe fordult hajón erőteljesen lebegtette, miközben az egyre jobban felcsavarodott az orrmerevítőre. Megijedtem. Ha így hagyom széttépi a szél, ha tovább húzom akkor én tépem szét. Gyorsan lekötöttem a felhúzót, hátra rohantam a kormányhoz és raumos irányba állítottam a hajót. A spinakker már nem lebegett, hanem a orrmerevítő köré csavarodva megfeszült, megtelt széllel. Újból előre, kézzel lecsavarni a merevítőről, aztán hátra, a kötélszárat kissé meghúzni , újból előre az árbochoz, befejezni a vászon felhúzását. Aztán megint hátra beállítani a spi shottokat. Ezután már nincs más dolog, csak a behúzó kötelek finom hangolásával és a megfelelő irány felvételével hagyni, hogy a szél megtöltse a teljes vitorlafelületet. És máris kész.
Ahogy megindult a hajó és egyre jobban dagadt a spi, úgy telt meg az én szívem is a boldogsággal.
Megcsináltam!!! …….Egyedül húztam fel a spinnakert! ……..Megcsináltam!!!
Leültem a kormányhoz és az enyhe szélben földöntúli nyugalom öntött el. Néztem a dagadó vásznakat, az apátságot, a füredi hegyoldalakat. Láttam a hazai, alsóörsi kikötőt. Aztán már ki sem kellett nyitni a szemem. Éreztem a tájat. Tudtam én is része vagyok ennek a gyönyörűségnek. Ott vagyok a vízen, dagadnak a vitorlák, süt a nap, ringatnak a hullámok. Azt kívántam örökké tartson ez az út.
(A képek a hajór endbetétele után készültek)
Fotó: Rajnoha Péter
