Az idő nagyon lassan telt, csak a szűnni nem akaró hullámdörej és a szél fütyülése volt körülöttem.
Megalázottnak, legyőzöttnek éreztem magam, megcsúfoltak az elemek. Hát ilyen óriás az ember? Régen beállt az éjszaka. A szél ereje még mindig nem csökkent, hatalmas hullámok csapódtak keresztül a kabintetőn és távoztak a part felé.
Menjetek hullámok és vigyétek a hírt, hogy volt egy matróz, volt egy szép vitorláshajó, de azt is mondjátok el, egyiknek a szíve, a másiknak a palánkjai törtek össze egy szépnek indult nap délutánján. Vajon tényleg matróznak, vízenjárónak születtem én? Valami azt súgta, ez erősen vitatható. A családban – tudtommal – nem volt egyetlen hajós sem . Atyai elődeim erdősök, híres lovasok, csikósok voltak, anyai őseim pedig földmívelők és fúró- faragó emberek, akik a Balatont csak tavasszal, nyár elején keresték fel, hogy pontyot szigonyozzanak. Nem, nem én nem hajósnak születtem! A vízhez mindig vonzódtam. Hat-hét éves gyermek lehettem, amikor gyermekkori pajtásommal B. Jóskával a kőröshegyi halastóban egy-egy másfél méteres deszkadarabbal hónunk alatt megpróbáltunk átúszni a szigetre. A távolság 100-200 méter lehetett a kis halcsősz kunyhótól és az úszási kísérlet is az én ötletem volt. Már majdnem a fele távon úsztunk, amikor megütötte fülünket egy kiáltás: majd adok én nektek gazemberek! Jóska apja kiáltott ránk, aki a Széchenyi birtok halcsősze volt. Ha nem kiált és csendben végignézi csetlő-botló úszótudományunkat, simán átértünk volna. A kiáltástól meg a bűntudattól megijedve kiesett kezem ügyéből a deszkadarab és elmerültem úgy, mint a nyeletlen fejsze. Jóska barátom rúgkapálva úszva kezembe nyomta a deszkadarabot, amit az első felmerülésnél sikerült is elkapni, megmenekültem.
Nagyon merész, makacs és akaratos gyerek voltam. Amit elhatároztam, azt végre is hajtottam, hacsak nem ütközött objektív akadályba. Ez a majdnem rosszul sikerült úszási kísérletem volt az életemnek első, nagy figyelmeztetése, hogy az életet nemcsak élni, hanem vigyázni is kell. Persze mindezeket akkor még nem nagyon érthettem, csak most gondolkodom el azon, hogy az élet teli van kisebb, nagyobb buktatóval. Tudom azt is, hogy életemet a vak véletlennek köszönhettem, mindenesetre mindketten megtanultunk úszni minden külső segítség nélkül. Nyár végére már a Balatonban is kipróbáltuk úszási tudományunkat. A szüleink perszemit sem sejtettek viselt dolgainkról, mert különben az orgonavessző táncot járt volna fenekünkön.
Most nagyobb gond szakadt rám – a gondtalan élet elmúlt – felelős munkavállaló lettem és a kötelességemnek, vállalásomnak nem tudtam megfelelni. Szégyenérzet, bűntudat kavargott bennem. Mit szólnak a matróztársaim és ezután hogyan nézek a szemükbe? Jobb lenne, ha a vízbe fojtanám magamat. Sok-sok buta gondolat foglalkoztatott állandóan, de végül a kimerültség legyűrt, elaludtam. Lehet, hogy valaki azt gondolja, meséld a bolondnak az elsüllyedt hajóban való alvást, de az igazság mégis ez volt. Elaludtam kitámasztott lábbal az ablakkeretbe kapaszkodva úgy, hogy alattam tíz centire a víz kortyogott. Egyidőben ébredtem a felkelő nappal, mely halványan piroslott a keleti látóhatáron. A dühöngő szél lecsendesedett, a hullámzás is lelassult. Örömöm nagy volt. Megjön a segítség, lehúzzák a hajómat a zátonyról és minden rendbe jön. Nekiálltam elfogyasztani első hajótörött reggelimet. Volt egy kis darab füstölt szalonna és kevés, félig elázott kenyér, melyet farkasétvággyal fogyasztottam el. Végül a rumos üveget újból megcsókolgattam, ettől virágos jó kedvem kerekedett. Most pedig leszedem a nagy vitorlát – határoztam el magam. Árbocmászással kezdtem és sorra eloldoztam a vitorlát rögzítő zsinórdarabkákat, megelégedéssel nyugtázva, hogy a vitorla jól megszáradt, csak itt-ott maradt nedves, ahol a kötés szorosan az árbochoz szorította. Le is tudtam ereszteni simán rendben. Begyűrtem a vitorlát a zsákba és mivel semmi reményét nem láttam, hogy valaki is törődne a levontatással, elhatároztam magam, nem kockáztatom a sok kényes holmit a penészedésnek kitenni. Én bizony kiszállítom a parti villához, hogy ott jól kiszáradhassanak.
Felhúztam csónakom a hajó mellé és pakolni kezdtem belé a holmikat: vitorlákat, matracokat, pokrócokat és minden olyan holmit, ami a gyors penészedésnek ki van téve. Aztán elindultam a part felé. Kis mentőcsónakom majd elsüllyedt a sok holmi súlyától. A villánál a házmesterné fogadott. Megkértem, hogy a fűre kiteregethessem száradni a vizes holmikat. Amikor mindennel végeztem megköszöntem a szívességet és visszaindultam a hajóhoz. Újra vártam a mentőhajót, amely csak nem jött, hiába távcsöveztem a Balaton hátát, rólunk elfeledkezett mindenki. A kikötőre gondoltam, matróz pajtásaimra, talán pont énrólam beszélnek – így gondoltam – s arról fogadkoznak, hogy bizony ők nem jártak volna így, stb.
Napjainkban a Meteor. Pelikán néven
Eszembe jutott Hosztin Pista, aki elmesélte azt az esetet, amikor gazdájával Henrich Tiborral egy éjszakai hazavitorlázás alkalmával felszaladtak a móló köveire és a szép Kékmadárnak betörtek a palánkjai, ömleni kezdett bele a víz. „Én gyorsan egy fockvitorlát gyömöszöltem a lékbe és mikor a kikötőbe értünk, felfuttattuk a fövenyre, orrát kihúztuk amennyire lehetett, aztán így meg tudtuk javítani.” – mondta Pista. Pedig Henrich Tibor már akkor is igencsak jó hírű élvonalbeli vitorlázó volt. Sok hasznos gyakorlati tapasztalatot hagyott a vitorlázókra. Most meg ez jutott eszembe, hogy magamat vigasztalhassam. Kerestem a kiutat, a megoldást, mentőhajó még mindig sehol sem látszik. Időközben eljött a kritikus 9órai idő. Újra elkezdett fújni a szél. Fokról fokra erősödött fel mindjobban és fehér tajtékkal népesedett be újra a Balaton felszíne. Újra elkezdte halálos táncát a Meteor. Fel-felnyögött, amikor egy-egy hatalmas hullám érkezett. A szélre vonatkozóan annyit megállapítottam, hogy a többnapos is lehet, mert azoknak jellemzője, hogy rövid időre leáll és aztán újra rákezdi a süvöltést, bizony sokszor három- öt napon keresztül. Ettől féltem én is. Ha belegondolok, hogy egy kilométerrel odébb Földvár és Szárszó között az akadón történik a baleset, bizony a meteorból csak dirib-darab aprófa maradt volna mutatóba, mert ott a vízfenék csupa sziklás padokból áll. Az idő ólomlábakon járt, mintha a kereke megbénult volna. Csak a mindent betöltő süvöltő szél, morajló víz hangzik. A nagyvitorla felhúzó drótkötele úgy csattog, veri az árbocot, mintha egy kalapáccsal vernék ütemesen. A hajó farán felejtett zászlót csíkokra szaggatta a szél, jóformán csak a nyele maradt épségben. Egy fock fall kiszabadult és szinte szalagként van kifeszülve az árboc tetején. Átkozott idő van! Hajóm mindinkább oldalára dől, jóformán már csak állva lehet „feküdni” az ágyon. A jobboldali ágyat még nem borította el a víz. Másutt már a kabin belseje mindenhol iszapfoltos.
Tegnap délben még oly tiszta volt a hajóm belseje, hogy az ebédet is bátran megehettük volna belőle. Hiába töröm a fejem, hogy így volt, meg úgy volt, a megtörténteken senki sem változtathatott. A tegnapi nap olyan messzinek és réginek tűnik, mintha ezer év telt volna el, pedig mindössze csak egyszer nyugodott le és egyszer kelt fel a nap. Vajon a rám bízott hajóm felkel-e súlyos sebágyából és egyáltalán ha felkel, mikor? Jó lenne egy-két nappal öregebbnek lenni, túl lenni mindenen, mert a számonkérés elől úgysem menekülhetek el. Az idő, ha lassan is, de telt. Kezdett délutánra hajlani, de sehol semmi reménység.
Ismét csónakba szállok, hogy a parton megtudjak valami újságot. A szél úgy tolta csónakomat, hogy vitte, mint a tollpihét. Nem is kellett evezni, csak irányban tartani. Pillanatok alatt partot értem. A villa előtt kedves kis nádas nyiladék, ami nem szélesebb. mint a csónak, ami épp, hogy átfér rajta. Itt még szeretik a nádat, nem irtják ádáz haraggal. Ne is bántsátok, mert nem sok idő múlva -100-200 év, csak hírből, könyvekből fogják unokáink ismerni. Hal pedig csak úgy lesz benne, ha halastavakból évente betelepítik. Kihúzom a csónakot a víz szélét szegélyező avas nádrétegre. Megkötni nem kell, mert a hullám úgyis kifelé paskolja. A villa lakói szíves résztvevő szóval fogadtak. Kérdésemre, hogy Béla intézett-e valamit a hajó leszabadításával kapcsolatban, azt felelték: az óta Bélának hírét sem hallották. Nagyon lehangolt az értesülés, szomorúan szedegettem össze a megszáradt vitorlákat és egyéb holmikat. A kedves szép tulajdonos hölgytől engedélyt kértem, hogy itt hagyhassam a holmikat, mert ki tudja, mikor szabadul le a hajó? Szívesen beleegyezett és mivel lesírt rólam, hogy ugyancsak éhes lehetek, meghívott ebédre. Mint aki régen evett, faltam az elém tálalt ételeket. Bámulattal adóztak hatalmas étvágyamnak, biztos azt gondolhatták – hová fér ebbe a sovány fiatalemberbe ennyi étek? Csinos, 20 év körüli szobalány szolgálta fel az ételt. Borzongva kérdezte, hogy nem féltem-e éjszaka a viharos Balatonon? Azt mondta: – én bizony meghaltam volna a félelemtől. Még így is nagyon féltem, nem aludtam egész éjjel, mert tudtam, hogy maga ott maradt a hajón. Rövid percek alatt annyit kérdezett, hogy alig győztem válaszolni a feltett kérdéseire. Nagyon jó alakú, formás leány volt. Ahogy körülöttem forgolódott, már nem a palacsintát, hanem a leányt faltam szemeimmel. Hírtelen a magam ruházatára tekintettem és ment el mindentől a kedvem. Hej! – ha én most nem lennék egy ágrólszakadt hajótörött és a hajóm is épségben volna! Akkor mi lenne? Kérdeztem magamtól. Akkor vallhatnám igazi hajósnak magam? Eszembe jutott, hogy hajótörésemnek híre eljuthatott falumba is. Melegem lett egyszerre. Értem meg aggódnak és talán már halottnak is hisznek. Lóhalálában siettem a postára, feladtam egy táviratot: csak egy-két nap múlva tudok hazajönni, jól vagyok, ne aggódjatok! Ezzel végezve dolgomat visszaindultam a villához. A teraszáról jól be lehetett látni a Balatont, ameddig a szem ellátott. Félig elsüllyedt hajómnak csak a víz felé hajló árbocát láttam. A hajótest csak néha látszott a hullámoktól.
Elköszöntem a villa lakóitól és csónakommal visszaindultam a hajóhoz. Nem nagyon igyekeztem, hagytam táncoltatni csónakomat a hullámoktól, de így meg nagyon gyorsan visszavetett a szél. Nekifeszültem minden erőmmel az evezésnek. Hamarosan elértem a hajót és újra elfoglaltam figyelőhelyemet a cockpitban. Eltelt ez a nap is. A nyugati látóhatáron úgy ült a nap a hegyek tetején, mint egy piros labda. A felhők vörös ködben úsztak, tehát holnapra is nagy szelet várhatok. Sírt, nyögött, morajlott a Balaton. A földvári mólóból most indulnak matróztársaim a kertmoziba.. A Marco Polót vetítik – bár én is köztük lehetnék! Lelki szemeimmel látom, hogy egymás után átvizsgálják a kikötőköteleket és egy iramodással a hídon teremnek, hogy egy kiadós hullám telibe ne találja őket. Őrjítő az egyedüllét. Meglepődve tapasztalom, hogy magamban beszélek. Nem ismerek a hangomra, torkom bedagadt, úgy érzem lázam is van. Pulzusomban vadul dobol a vér. Na, még csak ez hiányzott nekem! Tegnap túl sok volt a jeges fürdő és a vizes átázott ruhám is nagyon sokáig volt rajtam. Aztán még a vízbe is kénytelen voltam bele menni. Nagyon átfázhattam. Megpróbáltam különös fekhelyemet elfoglalni. Fekhely? Kimerevített lábbal az ablakba kapaszkodva csüngök a nagyon kényelmetlen, rézsüs ágyon. Amikor egy kiadósabb hullám érkezett, sustorogva ömlött szét a fedélzeten. A nyitott ablakon – amelyikbe kénytelen voltam kapaszkodni – az én nyakamba is jutott belőle ilyenkor. Elálmosodtam. Vizionális álomképek kavarogtak sok izgalmat átélt lázas agyamban. Azt álmodtam, hogy hajómmal végigvitorláztam a falum vízelvezető árkaiban a „Kűső” utcán. Az árkok tele voltak vízzel, csak a hidakkal volt baj, mert azokat mindig szét kellett bontani, útban voltak. Falum gazdálkodói felháborodottan kiáltoztak felém: nincs elég hely vitorlázni a Balatonon? Az egyik fejszével szaladt hajóm felé, hogy beüsse a fenekét. Kiáltásomra ébredtem, torkom kiszáradt, az ingem lucskosan tapadt testemhez az izzadtságtól. Vadul kalapáló szívem a torkomban érzem és lázas, nagyon lázas vagyok, a nyálat alig tudom lenyelni. Manduláim rettenetesen bedagadtak. Kiskorom óta kínoz a mandulagyulladás, de így még soha nem dagadt be és nem döntött le. A maradék rummal próbáltam enyhíteni fájdalmamat. Pillanatnyilag jó, marja torkomat, de lázamat csak fokozta. Vizet kívántam, amely körülöttem hullámzott minden mennyiségben. Vödörrel nem mertem kísérletezni, olyan gyenge voltam, hogy a kezemet alig tudtam felemelni. Azt csináltam, hogy a kiürült rumos palackot madzagra kötöttem és az ablakon kidobva vártam, hogy megteljen, majd lassan felhúztam és mohón ittam a langyos zavaros vizet, mely lázas testemnek oly jól esett, mint az üde forrásvíz.
Újra szundikálni kezdtem, újabb kusza álmok lebbentek elém összefüggéstelen zagyvaságban. A ködös álmon keresztül is hallottam a szél muzsikálását. Néha az álmot megszakította egy hármashullám zuhanása, mely a hajónak ütközött. A nyitott ajtón keresztül előtűnt a hold fakó képe és mintha hidegen, gúnyosan, kárörvendőn tekintett volna rám. A csillagok itt, ott kivillantak a sűrű, sötét felhők közül és rótták a való világban kijelölt útjukat a tér és idő végtelenségében. Kínosan múltak a percek, órák, de mintha a szél ereje kissé alábbhagyott volna. Ideje is volt, hogy végre mérséklődjék ereje, mert hajómnak további sorsa függ tőle. Gondolatban sorra kezet szorítottam építőivel, mert csakis az ő jó munkájuknak köszönhettem, hogy eddig is bírta a szél és hullámok meg-megújuló támadását. Ez a gyötrelmes éjszaka is eltelt, az idő is kitisztult derűssé vált. A felkelő nap jótékony sugarai bemosolyogtak a kabin ajtaján és lágyan cirógatták arcomat. mintha vagasztalni próbáltak volna, minden jóra fog fordulni és a hajónak sem lesz komolyabb baja. Gyalázatos állapotban voltam, majd elégtem a láztól. Egy dankasirály pár az árboc szálingjára telepedett és rikoltozva üdvözölték a felkelő nap első sugarait. Ültükből le-lecsaptak a vízre, landolás közben a kabintetőre pottyintgattak. Még lázas állapotban is fanyarul elmosolyodtam, eszembe jutott a közismert tengerész dal: odafenn a sirályokra gondolni sem jó, akkor szállnak a fedélzetre, ha süllyed a hajó, hollári, hollári-hó! Mi a kollégákkal ezt mindig kifordítva énekeltük…. Harsogva szoktuk énekelni, ha egyszer-egyszer felöntöttük a garatra. Most nem volt kedvem semmihez sem, nemhogy énekelni. Lebetegedtem, akárcsak hajóm, egyikünket a láz teperte le, másikunkat a vihar, az elemek döntöttek oldalára.
Egész délelőttöm a nehéz várakozással telt el, búsan ültem a fedélzet nyílásban. Még ilyen betegen is az foglalkoztatott, hogy hogyan menthetném meg a rámbízott hajót, amit bizony igencsak könnyelműen odadobtam a vihar martalékául. Délután két óra felé már csak nehezen tudtam magamat tartani. Egyik oldalról az éhség, másik oldalról a láz gyötört. Elhatároztam, elhagyom mégiscsak a hajót, mert ilyen állapotban mit is tudtam volna segíteni? Még egyszer búcsúzóul körbenéztem a kabinban, nyakamba akasztottam a távcsövet, levettem a barométert, dőlésmérőt és minden olyan holmit, amit el tudnának emelni, átpakoltam a bociba. Minden erőmet, akaratomat össze kellett szednem, hogy össze ne roskadjak. Fátyolos tekintettel búcsúztam elmaradó hajómtól, melynek víz fölé hajló árboca is szomorúan bólintgatott felém ő is búcsúzott. Isten hozzád kedves hajóm, ki tudja ülök-e kormányod mellett még valamikor? Most, ahogy kifelé eveztem, már nem a két nappal ezelőtti erős fiatalembernek látszottam, inkább egy fáradt, öreg embernek, aki az evezőket is alig tudta emelgetni. A villában összecsapták kezüket a csodálkozástól a nők, olyan siralmasan néztem ki.
Betámogattak a házmesteri lakásba, felső ruhámat leszedték rólam, belém erőszakoltak két kalmopyrint és az ágyba dugtak. Többre nem is tellett volna fogyó erőmből. Mély álomba merültem és csak másnap ébredtem fel 9 óra tájban. 18 órát aludtam egyfolytában. Az éhség majd a gyomromat marta ki. Amint felnéztem látom, hogy a derék házmester néni kezében egy bögre tejjel és egy szelet kaláccsal várta ébredésemet. Igen meghatódtam, szólni sem tudtam, úgy nyúltam az élelem felé. A kedves asszony meg csak bólintott, hogy hagyjam most a hálálkodást, kezét homlokomra tette és örömmel állapította meg, hogy teljesen láztalan vagyok.
Első kérdésem megint a hajó volt, a válasz pedig a régi.Ezideig senki sem jelentkezett, Béla sem jött hírrel. Határoztam. Hazautazok Földvárra és megpróbálok valamit intézni a hajó ügyében. Marasztaltak ugyan, de maradásom már nem volt. Elköszöntem a háziaktól és az állomásra indultam. Nyakam erősen tekergettem, nem látom-e a lányt, de sajnos nem láttam. Mindegy, majd ha visszajövök holnap, talán szerencsésebb leszek. A déli vonattal mentem át Földvárra. Sajnos motoros vizicsendőr hajó nem volt a kikötőben, menetrendi hajó pedig nem vállalhatta a levontatást. Hosztin bácsit és a kollégákat messze elkerültem, nem mertem volna a szemükbe nézni. A K.M.Y.C.-ban a gazdám felöl érdeklődtem. Azt a választ kaptam, hogy itt járt, tud az esetről, de azt üzeni, hogy ne találkozzunk, mert jó vége nem lesz.
Hát szép kilátások. Ami a találkozást illeti, most már én sem óhajtottam. Mint egy kivert kutya úgy oldalogtam el a kikötőből és haza Kőröshegyre vettem az irányt. Agyonázott gyűrött ruhámban, leverve toppantam be a szülői házba. Édesanyám – mert csak ő volt otthon – épp egy kacsának vágta el a feje búbján lévő ereket. Amikor meglátott és még most is fülembe cseng a hangja: „na te csavargó hát haza láttál jönni?!” Szigorú ajka körül mosoly bujkált, az öröm és a szeretet mosolya. Biztonságban tudta a legkisebb fiát. Halhatatlan költőnk gyönyörű verssora jutott eszembe „és én csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán”.
Nagyjából beszámoltam a történtekről, persze szépítgetve mindent, s ha drága édesanyám nem is értett a vitorlázáshoz, értett gyermeke lelkéhez. Egyébként gyűrött ruhám, kétesszínű ingem, savanyú ábrázatom mindennél érthetőbben beszélt. Mutasd csak a torkod, hadd lássam, nem fáj? Sejtettem. Megint akkorák a manduláid, mint egy jókora eper és olyan vörösek is ráadásul. Lefekszel kisfiam, alszol egy kicsit és mire felébredsz lesz sült kacsahús. Anya én nem fekhetek le, mert vissza kell mennem az otthagyott hajóhoz. A kacsából azért eszem. Gyűrött nadrágom lecseréltem egy tiszta, másik vászonnadrággal. Tiszta inget vettem magamra, az ebédet bekapkodtam, megcsókoltam édesanyámat és azon nyomban visszaindultam.
A réten keresztül mentem a „zúgó” felé, hogy ezzel is lerövidítsem az utat. Régebben itt szoktam horgászni pajtásaimmal a Séd patakban, amit malomároknak is neveztek az öregek. A patak vize dallamos kotyogással távozott a Balaton felé, hogy ott egyesüljön vizük. A kis patak gyermekkorom legkedvesebb emléke, amit elcseréltem egy nagyobb vízért, a Balatonért. Sokszor késő estig elmerültem a horgászat örömeiben, haza pedig csak akkor mentem, amikor az utolsó nádi veréb is elcsendesedett fészkében.
Ha utam esetleg a patak felé vezet – amiből eltűntek a gyermekkoromban még meglévő halfajok, rákok –évtizedek múltával is csak a szememet kell behunyni és úgy látom, mintha most lenne. Földvárra érve a híres „Ződ kút” előtt vitt el az utam. Vizet pumpáltam, lemostam a háromkilométeres út porát. Az esti hat órás vonattal tudtam csak átmenni Szárszóra. Ott az az örömhír fogadott, hogy a hajót a halászok lehúzták a zátonyról és elvontatták Balatonfüredre javításra a hajógyárba. Örömmel újságolta a lány, hogy nagyon sokáig dolgoztak a hajóval, de végül sikerrel járt erőfeszítésük. Béla tehát mégis intézkedett, még ha kicsit késett is a segítség. Azért így is melegem lett egy pillanatig, ha arra gondoltam, hogy mi is lesz ezután, nem sérült-e meg nagyon a hajó. Mit szól a főnököm, ha találkozunk, főleg megbocsájt-e nekem?
Most pedig szűrjük le a tapasztalatokat és szolgáljon tanulságul ez a megtörtént kálvária. Első pontként leszögezhetjük, hogy nem horgonyzunk le a déli parton kikötőn kívül semmi szín alatt sem, csak akkor, ha nagyon indokolt és akkor is csak igen rövid időre. Ez persze tőkesúlyos hajóra értendő, svertes hajó esetén nincs ok aggodalomra. A nádasban jó menedéket találunk, legfeljebb a lakkot, festéket súrolja le a nád a hajóoldaláról.
Másodikként: Mindig igyekezzünk jó pozícióban lenni, ügyeljünk a magasságra!
Harmadikként: Ne higgyünk az időjárásnak, hallgassuk meg a jótanácsokat!
Negyedikként: Ne becsüljük túl képességeinket, mindenkitől lehet tanulni!
Ötödikként: Nem az a jó vitorlázó, aki jól kezeli a vitorlákat, hanem aki jól ismeri az időjárást.
Történetem elején többször említettem a magasság kifejezést. Hogy megértsük, egy példával kell megvilágítani, hogy a nem vitorlázók is könnyen megérthessék. Például legyen hajónk erős észak-északnyugati szél esetén távol a déli parttól, Földvár viszonylatában Csúcshegy és Tihany-rév közötti szakaszon. Bármi is történik, úszóképes hajó esetén akár puszta árboccal is hazajöhet a balatonföldvári kikötőbe. A magasság tartását a mindenkori széliránynak megfelelően kell értelmezni. Másokkal is megtörtént, hogy zátonyra kerültek vitorlás hajóval. Én szándékosan a magam esetét írtam le tanulságul, és remélni merem csak, hogy többé-kevésbé sikerült is törekvésem.
Nagyon nagy lecke volt számomra ez az 1944 július 19-i vihar. Azóta sem felejtettem el. Óvatosságom sohasem hagytam elaludni és sohasem bólintottam olyanra, amit tulajdonképpen nem is értettem. Az sem szégyen, ha valakit megkérdezünk, mert valamit nem egészen értünk. Én is azt vallom, hogy vitorlázni csak vitorláson lehet megtanulni, de íróasztalnál ülve soha! Ezzel nem azt akarom állítani, hogy elméletre nincs szükség, sőt, az elmélet és a gyakorlat nem maradhat el egymástól. Ápoljuk ezt a testet, lelket erősítő szép sportot, melynek balatoni perspektívája most van teljes egészében kibontakozásban. Gátoljuk meg a kártevéseket, védjük és vigyük előre a Balaton kultúráját és óvjuk természeti kincseit. Legyen minden vízenjáró ember nemcsak munkása, élvezője a Balatonnak, hanem kiváló ismerője őskultúrájának, élővilágának, műemlékeinek és néprajzának.
A fent nevezett ismeretek közül pedig kétszeresen kiemelendő a balatoni időjárás tanulmányozása és ismerete. Az átélt háromnapos viharnak a leírása gondolom alapos példával szolgált arra vonatkozólag, hogy a Balatont, időjárását kitanulni hosszú hónapok, évek tapasztalatával lehet elsajátítani.
1944 óta nagyon sok víz párolgott el és folyt le a Balatonból. Még mindig nagyon sok a vízi baleset dacára annak, hogy a balatoni viharjelző és mentőszolgálat , mely 1934 július 8-a óta működik, közel öt évtized alatt óriási nagyot fejlődött. Az egyesületek saját mentőhajóval rendelkeznek és a mentést a kritikus pillanatban azonnal végre tudják hajtani. A belügyi szervek munkája és helyzete sem hasonlítható össze az 1944 előttivel.
Hogy hitele teljességében zárjam le a három viharos nap történetét, lehetőleg semmit nem szépítve, még azt el kell mondani, hogy a Meteort a balatonfüredi hajógyárban egy-két napon belül megjavították a kiváló hajóépítők. Hogy a Meteor hajótörést szenvedett, arra csak a friss festékszag emlékeztetett. A hajóbaleset után, pár nap elteltével táviratot hozott a postás. Gazdám adta fel címemre, amiben felhívja figyelmemet, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg a Sellő szállóban – ahol Béla is jelen volt. Azt, hogy mi ketten, de főleg én mit kaptunk útravalóul egy egész életre a főnökömtől, ne részletezzük. Talán csak annyit: a Bélával való szembesítés után és az én őszinte beismerésem, köntörfalazás nélküli elmondásom után főnököm haragja elmúlt, megbocsájtott. Nekem pedig még annyit mondott: no fiam, ezután tényleg neked kell bizonyítani! Az alkalmat megadom, de ha még egy könnyelműséget elkövetsz, akkor gondom lesz rá, hogy többet még a kikötő közelébe se jöhess! Én pedig nem csak megfogadtam, de be is tartottam ígéretemet arra vonatkozóan, hogy több rossz emlékű dátum nem fogja kísérni pályafutásom.
Nem is kísérte, talán már nem is fogja. Szomorú emlékű hajótörésem azóta már a feledés homályába merült és ha én le nem írnám a történteket, talán már senki nem emlékezne rájuk. Jó öreg főnököm később igen megkedvelt. Igyekeztem számtalan esetben bizonyítani, hogy a bizalmat nem méltatlanra előlegezte. Én azóta számtalan régi és új vitorlás hajónak voltam vezetője, sok idő telt el. Régi főnököm is megtért őseihez és a mondabeli Stix” vizén „Kharon”ladikjával közlekedik. Balatont, vitorlást szerető szelleme itt maradt köztünk és elkísér bennünket útjainkon szerte a Balatonon.
Köröshegy 1982
