Zátonyon a Meteorral – 1. rész

1944 július 19-22 napjaiban történt ez az esemény, melyet megpróbálok hűen leírni, hogy mostani, vagy későbbi vitorlásvezetők, sportolók okuljanak, tanuljanak belőle.

 

Alig melegedtem meg új hajómmal a kikötőben, örömömbe hamarosan üröm vegyült. Tizenhét éves múltam és máris egy 45-ös tőkesúlyos vitorlás hajó matróza, sőt kormányosa voltam. Öt éve, hogy megismerkedtem a vitorlás hajókkal.

 

Ez az öt év ahhoz, hogy elbizakodottá, meggondolatlanná, merésszé legyek elég sok volt, de ahhoz, hogy tapasztalattal és időjárási, hajózási ismeretekkel rendelkezzek, ahhoz igencsak kevésnek bizonyult.  Aki átesett a kritikus, fiatal tízenfeletti időn, az tudja, hogy ilyenkor minden fiatal úgy érzi magát, mintha ő lenne a mitológiából „Herakles”. Beszélhet ilyenkor az öregebb, minden falra hányt borsóként lehull a fiatalságról. Úgy képzeli az ember abban a korban, hogyha elfogadja az idősebb tanítását, akkor valamiről lemarad, valamit elveszít az életéből és ezt sajnos mi is csak akkor értjük meg, hogy nem így van, ha mi is felnőttek, apák lettünk.

 

Azt az 1944. évi júliusi napot én is azért rontottam el, mert nem hallgattam a józan észre, az idősebb figyelmeztetésére. Alig egy-két napja, hogy megérkeztem a Meteorral és vártam főnökömet, hogy megérkezzen. Hajómon a legkisebb réz alkatrész is úgy csillogott, mint annak a bizonyos bibliai királynak a nemes testrésze –amit oly sokszor hallunk emlegetni -,mert abban az időben sokkal többet kellett ám szidolozni, mint manapság.  Ha esett, ha fújt, a rezeknek csillogni kellett úgy , ahogy  az megvolt írva  a vitorlás nagykönyvben.

 

Szóval, így szépen felkészülve vártam, hogy találkozzak új főnökömmel akit még nem is láttam, mert levélben beszéltük meg a részleteket. Unatkozva ődöngtem a kikötőben, majd gondoltam egyet és felmentem a hajóállomáshoz, hogy Hosztin Sándor bácsival beszélgessek kicsit.  Most is ott üldögélt a pénztár melletti kis padon, szokásos pihenőhelyén. Leültem mellé és beszélgettünk időjárásról, lányokról, jó borról, meg a háborúról. Sosem felejtem el ezt a beszélgetést, mert később őt igazolta a bekövetkezett esemény. Beszélgetés közben körülhordozta tekintetét a Balaton felett gyülekező felhőkön és azt mondta deresedő bajuszát sodorgatva. „Te Gyuszi! Meglásd, még ma „Böhöm” idő lesz, nem is sokat várat magára, mert úgy szaggat a térdem, mint a rosseb”  -térde a 14-es háború emlékét hordta magával – „aztán nézd azt a csúnya, sötét, piszkosszínű  felhőket, azok se vallanak valami jóra. Ha vitorlázni mégy a közelben tartózkodj, ügyelj, hogy magasságod legyen!  Délután háromra biztos „begyün” az idő!” Én meg mint afféle bölcs 17-18 éves bölcsen bólogattam, helyeseltem. Igen értem, tényleg úgy lesz, stb… Pedig mennyire nem törődtem én akkor az időjárással, inkább azon járt az eszem, Irén megjön-e délutánra a beígért randevúra. Déli 12 óra, elköszöntem Sándor bácsitól és visszasétáltam a Meteorhoz, melyet már átköltöztettem a megszokott helyemre a kis sárga épület mögé.

 

Unalom az egész kikötőben, alig látni imitt-amott egy embert. Valamelyik yachtról rádió hangja csendül fel és a megszokott szöveg hallatszik, ahogy a Bazilika harangjának hangja elhal: „Ismét harcol a magyar, az önvédelem adta kezébe a fegyvert” stb. Igen, de mi köze az önvédelemnek Oroszországhoz, a Volgához, Donhoz és egyáltalán a szovjet néphez? Felvettem az újságot, a címlapon öles betűkkel ez áll: „Nagy ellentámadásba lendültünk az arcvonalakon, katonáink hősiesen harcolnak a szövetséges német hadsereg oldalán”, majd a többi kacsa szöveg: részben elreteszeltük, helyenként visszavetettük, új állásokba vonultunk. „ A Führer beszéde a német néphez” Igen, beszélni, beszélni és Németországban már a gyermekeket is harcolni küldik.  Mi magyar leventék orrvérzésig gyakorlatozunk fapuskával és az oktató urak azt énekeltetik velünk, hogy „nincs szebb rózsa a pünkösdi rózsánál, nincs jobb ember a mi főoktatónknál, jobb szemére vágja tiszti csákóját, hazafelé vezeti a századját”.  Kusza gondolataimmal küszködve próbáltam illesztgetni a háborús képeket és arra gondoltam, hogy ha így megy tovább én sem úszom meg bevonulás nélkül a háborút, ha eddig nem is ugrottam be a „Hunyadista” verbuváló szózatoknak.  Így elmerülten tépelődtem, amikor hajómhoz odajött egy magamkorú fiatalember. Jólöltözöttsége elárúlta, hogy nem a matrózok közül való. „Jónapot- jónapot” – válaszoltam. „Mondja maga a Meteor matróza?”  Igen én vagyok – válaszoltam, erre ő bemutatkozott, hogy őt T. Bélának hívják és a főnökömnek az unokaöccse, a papája pedig társtulajdonosa a Meteornak.

 

Megismerkedtünk kölcsönösen és azt is elmondta, hogy sokat vitorlázott már. Nem kételkedtem az állításában, majd mondta:  – mit szólnék egy vitorlázáshoz, hogy együtt kimennénk a vízre?

 

Csábító volt az ajánlata annál inkább is, mert igencsak jó szél fodrozta a Balaton felszínét. A fülemben még ott csengett Hosztin bácsi intő, figyelmeztető szava, hogy vigyázzatok! Ha ki is mentek, a közelben és biztos magasságban tartózkodjatok!  Eh, mit meditálunk! Csak nem ijedünk meg az öreg jóslatától!  Gyors szerelés, nagyvitorla, fock I és máris indulunk, hamarosan kinn a nyílt vízen hasítja a Meteor  a vizet.  Béla úr előállt egy újabb javaslattal:  – Mit szólnék hozzá, ha elvitorláznánk Szárszó alá?  A strand szomszédságában van egy úri család ismerőse és két szép lányuk is van, megvitorláztatjuk őket, jó? A nagybácsival ne törődjünk, mert ma már úgysem jöhet meg. Nem lelkesedtem az ajánlatért, de mégis hagytam magam rábeszélni, mert úgy voltam én abban az időben, ha lányról volt szó, akkor nem sokat kellett beszélni.  Csak nekem délután háromra vissza kell érnem, mert randevúm van egx idevaló lánnyal. Sebaj – mondta, visszajövünk és őt is felvesszük, meddig tart Földvárig a visszaút?   Ez az érv hatott rám, a vízen 3-4-es erősségű szél fújdogált.  A marást nagyjából – bizony csak nagyjából – ismertem és úgy beszéltem meg, hogy a villával szemben horgonyt dobunk, a bocival pedig Béla kimegy a lányokért és itt nekem újból eszembe kellett volna jutni Sándor bácsi intő szavainak:  ha ki is mentek, közelben és magasságban maradjatok!  De az a szoknya, az a szoknya, ami már annyi bajt hozott a férfinépre és a világra!

 

Tud egy suhanc  józanul gondolkodni egyáltalán? Tud a fenét! Megérkeztünk kb. a villa magasságáig, ott a vízmérő rudat a kezembe vettem és folyton mérve a vizet lassan, amennyire lehetett a parthoz közel kerültünk. A marástól – ami később kiderült – 100-200 méternyire lehorgonyoztunk és csak a fock-ot vettük le, a nagyvitorlát „dirken” hagytuk – itt követtem el a másik komoly hibát -. a szél időközben majdnemcsak megállt. Béla csónakba szállt és ráérős evezéssel eltűnt a part felé.

 

Teljesen leállt a szél, az idő fülledt meleg, nyomott, álmosító a nagy csend.  Ledőltem a kabin fekhelyére – nem akartam elaludni – és nem tudtam megitélni, hogy meddig alhattam. Arra ébredtem, hogy valami szokatlan érzés lett rajtam urrá és mi ez a nagy zúgás, fütyülés, csattogás?  Az alvástól még kissé kábult voltam, de már mindent megértettem.  Elaludtam és meglepett a vihar, hirtelen, alattomosan. Felugrás közben a barométerre tekintettem, nem akartam hinni a szememnek, délben még a szép időt mutatta, most meg, nem ez lehetetlen, biztos elromlott, annyira süllyedt a mutatója. Egyszerre mindent felfogtam agyammal, a vitorla csattog úgy, mintha ágyút sütögetnének el, a szél fütyül és a hullámok zúgnak fülsértő módon.  Tudtam, hogy valamit nagyon elrontottam visszavonhatatlanul.  Egy pillanat alatt elvonult előttem – felugrás közben – az utóbbi öt év minden napja, a kezdeti sikeres vitorlázás, a Meteorral való szép megérkezés Földvárra, társaim gratulációja mint egy film pergett le előttem egy röpke pillanat alatt. Torkom összeszorult és úgy éreztem,  hogy mindaz ami oly szépen indult, annak örökre vége.

 

Kiugrottam a fedélzetre, hogy a vészesen durrogó nagyvitorlát leengedjem, amilyen gyorsan csak lehet.  Az eső úgy esik, csak úgy porzik, süvölt a szél, a parton nagy reccsenéssel törik le egy  öreg nyárfa ága. Por, széna, falevél, gally kavarog mindenhol, majdnem éjszakai sötétség van. Jégszemek koppannak a dekken mind sűrűbben és majdnem diónagyságúak.  Kínlódok, kapkodok a leeresztő kötéllel  idegesen és minél jobban kapkodok, annál jobban úrrá lesz rajtam a kétségbeesés. Egy nagy jégszem a kezem fejére esett. A fájdalommal most nemigen törődök, pedig nagyon fáj az ütés helye. Vérem csepeg a dekkre és az átázott kötélzetre. Sikerült végre a szorító nyolcast kioldanom, hogy leeresszem a vitorlát, de úgy bedagadt az árboc nutjába, hogy kb. egy métert jött lefele, de tovább az istennek se. Az volt a szándékom, hogy bereffelek és amíg még lehetséges, akár egyedül is visszavitorlázok Földvárra a kikötőbe.

 

A hajó úgy táncolt a vízen, mintha csak egy dióhéj lett volna. Hullám hullámokat ért és át- átcsaptak a fedélzeten. Néha akkora volt a vízzuhatag, hogy a lélegzetem is elállt. Azt láttam már, hogy reffelni lehetetlen így inkább visszahúztam a vitorlát. Másztam a horgonylánchoz. Fel akartam húzni, de erőm kevésnek bizonyult. Nem bírtam a horgonyt felszakítani,  a lánccal sem tudtam közelebb húzni magam. Sírni tudtam volna, a hírtelen balszerencse  összezavart, mintha az eddig látott és tapasztalt dolgokat mintha teljesen elfújta volna belőlem  valami. Agyamban csak a kétségbeesés maradt, pedig még meglehetett volna menteni a hajót  – persze a mostani ésszel és tapasztalattal . Csak annyit kellett volna tenni, hogy a horgonyt otthagyni egy kötéldarabbal és egy pádlival megjelölni, aztán bármilyen nagy a vihar, akkor is védett kikötőbe vitorlázni. Annális inkább, mert a vitorlák újak és erősek voltak, tartalék horgonyom is volt.

 

Aztán már csak az járt az eszemben, hogy Bélát meg kell várni bármi áron – tényleg drága ár volt – mert még azt találja hinni, hogy begyulladtam. Láttam, a horgonnyal úgysem boldogulok, úgy sincs idő sok gondolkodásra, megszabadítom a vitorlát. Újra leengedtem annyit, amennyit lehetett belőle és így először a bumtól szabadítottam meg a grószt.  Elképzelésem, – amit be is váltottam -, az volt,  hogy a bumtól megszabadított vitorlát az árbochoz kötözöm ,mielőtt a szél csíkokra nem szaggatja. A dobózsinórból kb. tíz darab méteres darabot szabdaltam és a vadul csapkodó vitorlát, amely a víztől olyan lett, mint a cserzett bőr, lassan, fokról fokra az árbocra felmászva, fentről lefelé odakötöztem az árbochoz. Ezt leírni bizony sokkal egyszerűbb, mint ahogy ez valójában történik,  hisz csak a fél kezemet tudtam használni . Sokszor majd lezuhantam a hullámokba.

 

Hosszú kínlódás után mégiscsak én győztem, bár attól is félni kellett, hogy az árboc nem bírja a hatalmas táncot. A marás szélén voltunk a hajómmal a legveszedelmesebb hullámzásban ahol a hullámok megtörtek, majd egymáson átbuktak.

 

Teljesen kimerülten értem el a viszonylag biztonságos fedélzetet. Az ujjaimat nem éreztem, annyira elgémberedtek a kínos munkától. Lábaim remegtek, fáztam, észre sem vettem, hogy időközben a levegő mennyire lehűlt. Fogaim vacogtak a nagy hőmérsékletváltozástól. Az előbb, amikor a legfelső szálingon voltam, még nem éreztem a hideget.  Bemásztam a kabinba kicsit pihenni, ahol nem ért a szél. Próbáltam kicsit összeszedni magam, erősen gondolkodtam azon, mit is tudok még csinálni?

 

Amikor kissé kifújtam magam, elővettem a kukázó horgonyt és ahogy erőmtől tellett elhajítottam a dülöngélő hajóról, hogy így talán jobban ellenáll a szél és hullámlökéseknek.  Amikor mindezzel végeztem kissé megnyugodtam, de eme ténykedésemmel még korántsem győztem le a szél, a vihar tombolását. Ha csak sejtettem volna, hogy mi vár még rám és a hajóra. Arra, hogy ez a szélvihar nem vonul el, mint máskor, hogy utána megnyugszik a víz, megjelenik az égen a szivárvány és a viharnak a nyomát csak a visszamaradt károk jelzik. Sajnos másként történt.

 

Kis kihagyás után a szél ereje megkétszereződött. A vantnikon úgy fütyült, mintha sípok lettek volna rájuk szerelve. A Meteor tótágast állt a hullámok tetején. Hármas hullámok érkeztek sűrűn egymás után „kecskézve”. Minden eresztékében recsegett, ropogott szegény hajóm. A  horgonyláncot, kikötőbakot figyeltem aggódva, vajon  melyik bírja tovább? Minden széllökés elmúlta egy örökkévalóságnak tűnt. A part felé tekintve azt láttam, hogy a rossz idő dacára rengeteg ember gyűlt össze és kíváncsian figyelték a vitorlás yacht halálos táncát kinn a vízen dübörgő hullámok tetején.

 

Ez idő alatt a partról egy csónak indult el küszködve széllel és hullámmal. Sokszor úgy tűnt, hogy sohasem tud feljutni a hullámvölgyből. Nagyon lassan, de közeledtek felém. Szorongva vártam, hogy mikor meri el őket a hullám csónakkal együtt, de nem, a csónak mindig fel tudott emelkedni. Amikor közelebb értek, akkor láttam, hogy az evezős padon egy nő ült és hátul Béla. Odakiáltva kérdezték. – mit tehetnek, mit segíthetnek? Én akkor lemondóan legyintettem. Köszönöm, de egyenlőre imádkozzanak a szelek urához, hogy mentse meg hajónkat szűnjön meg a vihar. Egyenlőre ennyit tudnak segíteni, többet nem. Még jóformán ki sem mondtam, amikor egy nagy rándulás a hajón és az egyik horgonyom lánca elszakadt. A nagyobbik horgony már nem tartott. A kisebbik horgonynak gyorsan hosszabb láncot engedtem, de tudtam, hogy ez már mit sem segít, a hajó menthetetlen.

 

A hölgy és Béla visszafordultak csónakjukkal a part felé. A tartalék horgony láncának szakadását jóformán észre sem vettem , csak arra lettem figyelmes, hogy  a Meteort elfordítja a szél és sodorja maga előtt a zátony felé. Nem sokat kellett várni, máris hallatszott, érződött a kiel fenékhez ütődése. Ijedtségemet minden hajózáshoz értő ember megértheti, hisz fahajóról van szó. Vashajó esetében nincs akkora veszély, mert a vastest nagyon sokat kiáll a puha homokzátonyon.  Ott álltam a hajó cockpitjában majdnem eszemet vesztve, amikor először ütődött a fenékhez a hajóm, mely szinte feljajdult. Még egypárat dobott rajta a hullám és oldalára dőlt, beásta magát a fövenybe. A hullámok át-átcsaptak a fedélzeten és a víz a fedélzet nyílásba ömlött. Ruhám teljesen átázott és a testemhez tapadt. Az izgalomtól, hidegtől fogam vacog újra, nagyon- nagyon fázom. Szerencsére volt egy üveg rum a jégszekrényben. Jót húztam az üvegből , kicsit átjárt a szesz és úgy éreztem, melegít is.

 

Csak azt a szörnyű hangot ne kéne hallani, ahogy a tőkesúly a homokhoz ütődik. Ilyenkor  a hajó minden porcikája beleremeg. Szörnyű látni az elemek pusztítását, amikor az embernek tehetetlenül kell nézni és segíteni nem tud.

 

Beléptem a kabinba, hogy megnézzem, mennyi a víz? Nem nagyon kellett nézegetni, beletottyantam az iszappal vegyes fenékvízbe. A jobboldali fekhely félig víz alatt volt, a fenékpadlók úszkáltak. Ösztönösen a fenékszivattyúhoz nyúltam, mintha az segítene. Nem, rajtam és hajómon már semmi sem segíthetett. Hajóm sorsa megpecsételődött és vele az én pályafutásom is. A törött bordák, megnyílt palánkok között ömlött a zavaros víz feltartóztathatatlanul, hiába is próbáltam volna  eldugaszolni faggyús kóccal, vitorladarabbal. Minden egyes hullám után mindjobban szétnyíltak a palánkok.

 

Körülnéztem a Balatonon, sehol nem látni egyetlen vízijárművet, a mentést végző vízicsendőr motorosnak se híre, se hamva. Ki is kockáztatná magát, hogy ilyen időben vízre merészkedne? Mégis valami segítséget kellene kérni valahonnan, mégpedig sürgősen.  Most már bántam, hogy Béláékat elküldtem. Elhatároztam magam a hajó elhagyására. Átázott ruháimat levetettem magamról és jól kicsavartam, majd jó erősen felkötöttem az árbocra száradni.  Úszónadrágban beugrottam a morajló habok közé. Úszni nemigen kellett, mert a vitorlás alatt már csak kb. 100-130 centiméter víz volt. A nagy szél és erős hullámok görgettek maguk előtt, gyorsan partot értem. Béla már várt rám és ő is úgy meg volt szeppenve, mint magam. Kérdezte, most mi lesz? A kérdés mögött éreztem hangjából. hogy a nagybácsira gondol. Vajon ő majd mit szól ehhez a nagy disznósághoz, amit ketten műveltünk? Majdnem durván kiáltottam rá, utasítva, hogy mielőbb menjen Balatonszemesre, vagy Balatonföldvárra és a halászok, vagy a hajózási vállalat valamelyik hajója húzza le a zátonyra került Meteort. Haragom ellene nem nagyon állta az igazságot, mert tulajdonképpen egyedül saját magamat hibáztathattam. Az időjárásra előre figyelmeztetett Sándor bácsi , magamra kell haragudnom. Ekkor már az alkony pírja kezdett kisebbedni, sötétedett és ha a visszaúton nem akarom au irányt eltéveszteni, akkor sürgősen indulnom kell. Bélának még egyszer lelkére kötöttem a tennivalókat és elköszöntünk egymástól.

 

Vissza a hajómhoz már csónakkal mentem. A borús, hirtelen sötétségben nagyon nehéz volt a tájákozódás. Eltökélt szándékom az volt, hogy bármi történik is, a hajót el nem hagyom. A parti fényekhez nem igazodhattam, mert elsötétítési rendelet volt hatályban, így csak találomra igyekeztem arra, ahol félig elsüllyedt árván maradt hajómat hagytam. Szerencsém volt, majdnem nekiütköztem hajómnak, oly hirtelen tűnt elő a sötétségből, mint egy kísértet.

 

Nagyon nehéz út volt visszafelé, mert az evezőkbe úgy kapaszkodott a szél, mint vitorlákba. Csak apró evezőcsapásokat lehetett tenni – nagy hullámokban a Balatonon csak így eveznek – az út óráknak tűnt. A csónakot a hajó szél alatti oldalára húztam és a kézbentartott kikötőkötéllel felugrottam a megdőlt hajóra, ahol jó erősen rögzítettem a bakhoz. Mikor meggyőződtem arról, hogy a kötél jól tart, kapaszkodva, tapogatózva megkerestem az árbocra kötött ruháimat. Szerencsére jól megszáradtak. Alig vártam, hogy felöltözhessek, mert úgy éreztem, tovább nem bírom a hideget.

 

A leoldott ruháimat összefogtam és testemmel védve bemásztam a sötét kabinba, ahol az egyik szárazon maradt ágyon felöltöztem. Villanyvilágításom felmondta a szolgálatot. Úgy emlékeztem, az egyik fiókban gyertya és gyufa van, meg is találtam minden tapogatás nélkül. Szerencsére a fiókban száraz maradt minden, gyertyát gyújtottam.  Ahogy körülnéztem a kabinban a félhomály még szomorúbbnak kísértetiesebbnek tűnt. Iszapos víz kortyogott, ahogy a hullámok mozgatták a hajót. Kinyitottam a ruhásszekrény ajtaját és az ajtóra szerelt tükörben megpillantottam magam. Ijesztően néztem ki. A tükörből egy csapzott hajú, sápadt, véres arcú valaki nézett velem szembe. Szomorúan, szánalmasan néztem ki. Ha drága jó édesanyám akkor láthatott volna, bizony a szíve szakadt volna meg. Arcomat sérült kezemmel vérezhettem össze még kora délután, amikor a jégeső alaposan helybenhagyott. Homlokomon, fejemen féldiónyi dudorok, hajam ragacsos. Amikor az eső jéggel vegyesen szakadt, akkor nem vettem róla tudomást, mert az izgalom teljesen elfoglalt, a testi fájdalmaknál jobban fájt a szívem. Mit tettem, mit tettem!? Itt vagyok egy félig elsüllyedt vitorlásban és bizakodva segítséget vártam, de tudtam, hogy csodák csak a mesékben vannak. Naivul úgy képzeltem, akár éjszaka is megjöhet a segítség. Lehúznak bennünket a zátonyról és talán a hajónak sem történt nagyobb meghibásodása.  A kikötőben eltömjük a megnyílt palánkokat, a hajót kitisztítom az iszapfoltoktól és főnököm sem tudja meg a történteket. Vigasztalgattam magam, kibúvót kerestem volna. Eszembe jutottak a kollégáimtól hallott esetek amelyek a hajótörésekről szóltak, de hiába ismételgettem magamban, hogy mással is megtörtént már cifrább eset is vitorláshajóval. Nagyon törődöttnek, fáradtnak éreztem magam. Az egyik szárazon maradt ágyra dőltem pihenni. Mivel a hajó annyira oldalra dőlt, hogy kapaszkodás nélkül a fenékvízbe estem volna, a lábamat nekifeszítettem a ruhásszekrénynek és fél kézzel a dekk-bordákba kapaszkodva  próbáltam meg nyúlmódra szundikálni.

 

folyt.köv.