ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ 🙂

 

Legalább húsz, fejben végiggondolt, minden eshetőségre felkészülős, térképelemzős virtuális Kenese-Keszthely menet után a 2019 szeptember 14-15-i hétvégén máshogy néztem a szél-előrejelzésre. Éreztem, hogy a csütörtök jó lehet, hidegfront második napja, általában kifújt, nem túl erős szél – itt az ideje végre, hogy átültessük a gyakorlatba az elméleti okoskodást.

 

Kisgyerekkorom óta imádom a vízen száguldás érzését. 8 évesen a windsurf teljesen beszippantott édesanyámnak köszönhetően, de valahogy ott nem fogott meg annyira a sebességorientált speed-szlalom irányzat. 3 éve aztán belevágtam a kiteozásba is, majd tavalyelőtt vettem a hagyományos felszerelés mellé egy hydrofoil kite-deszkát – na ez átbillentett pár dolgot fejben 😊

 

 

A foilozás fizikája elképesztő – érzésre és hatékonyságra is. Ráadásul a kite esetében ez párosul egy “repülő szőnyeg” hangulattal is, hiszen semmi nincs az ember körül, csak egy rövid deszkán áll, és csuklóból irányítja az ernyőt. A hihetetlen csend eleinte nagyon szokatlan, nincs vízcsapkodás, hullám-csattogás, csak a foil fütyül 20-22 csomós sebesség felett, mintha egyre jobb kedve lenne.

 

Ahogy közeledett a csütörtök, megfutottam a kötelező előkészületi köröket – vízimentők értesítése a kísérletről, Balatonhelp applikáció letöltése, Kwindoo-csapat általi GPS hitelesítés elindítása és útmutatásuk alapján az applikáció élesítése, pecsételendő papír nyomtatása, illetve barátom, László Gajcsi eligazítása, aki egyszerre volt a parton követő autós egység sofőrje, illetve lelkes operatőr és drónpilóta.

 

 

Kenesére érve (illetve már az előrejelzéseket látva is) éreztem, hogy az indulás első néhány száz métere nehézkes lesz, mert a parton álló sűrű fák és épületek alaposan megkavarták, pöffössé – turbulenssé tették a szelet. Ez egy hajóval kevésbé probléma, mint ernyővel, ami egy nagyobb kihagyásban hajlamos zsinórfeszességét elvesztve tehetetlenül aláhullni az égből, ilyenkor pedig a deszkára sem számíthat az ember, mert az alacsony űrtartalma nem tartja fönn egy felnőtt súlyát, elsüllyedsz.

 

Sebaj, valahogy megoldjuk – hangzott a fejemben a konklúzió, majd elkezdtem összeszerelni a felszerelést. Mivel gyengébb, 10-12 csomós alapszelet prognosztizáltak, és féltem, hogy Tihany alatt és a Keszthelyi öbölben kihagyhat a szél, a legnagyobb, 18 négyzetméteres Kitech Free RS ernyőm mellett döntöttem. Előkészítettem a parton a felszerelést, és elindultam pecsételni az állomásra. A hétágra sütő nap, és a parton, földközelben meg sem moccanó levegő nagyon sokat segített abban, hogy a 4/3 milliméteres neoprén ruhában kellő üzemi hőmérsékletre melegedjek, miközben loholtam vissza a Marina Port melletti strandra.

 

 

 

Az indulás – kezdeti aggodalmaimnak megfelelően – meglehetősen nehézkes volt. A szél néha nullára leállt, az ernyő a vízbe ugrásom után azonnal leesett a vízre, és összetekeredett. Néhány perces manuális állítgatás után nagy nehezen ismét az égen szállt, és sikerült kijutnom a teljesen szélmentes zónából 6-8 percet elvesztegetve. Amint az első néhány normális pöff megérkezett, sikerült szárnyra kerülnöm, és elindultam a tihanyi cső felé. Ahogy haladtam a Fűzfői-öböl alatt, szembesültem a második nehezítő körülménnyel, ugyanis az előrejelzésekhez képest jóval erősebb, 20-25 csomós szél fújt a pöffökben – az ernyő, amivel indultam, pedig 5-10 csomós szelekre lett kitalálva, maximum 15 csomós befújásokkal. Változtattam tehát a stratégián – az előre elképzelt, optimális, “teljes sebesség – alacsonyan tartott ernyő – race technika” metódus ment a levesbe, előhúztam a B tervet, ami a túlélésig trimmelt, magasan tartott kiteot jelentette, ami sajnos jelentősen csökkentette a végsebességet, amit menni tudtam. Még ezzel a távolról sem optimális technikával is egész jó, 40-45 km/h-s sebességgel tudtam haladni, gondoltam most már menjünk végig, lesz ami lesz.

 

Tihanyig nagyon hamar elment az idő, a parton száguldó kísérő-operatőr egységem már csak arra ért oda, hogy a komp mögött elslisszolva távolodok a középső medencébe. Közben elhaladtam a Majthényi-Domokos páros győzelmével záruló Repülő Hollandi mezőny mellett (ezúton is gratulálok srácok!), “fogtam” néhány halat, nádat, hínarat, amik páratlanul frissítő esésekben végződtek (szegény trapézom meg is repedt valamelyiknél), de valahogy csak eljutottam, meglepően hamar – így túlélő üzemmódban is -Badacsonyon túl.

 

Éreztem, hogy már csak két próbatétel áll köztem és a szárazföld között – a Szigligeti öböl masszív befújásai, és a festői Keszthelyi-hegység szélárnyéka a györöki csücsök után. Az előbbit valahogy átvészeltem, bár volt olyan, hogy minden ernyő-erő-csökkentő igyekezetem ellenére a szél nemes egyszerűséggel felemelt, foilostul-mindenestül a vízből, ami után szintén frissítő csobbanás következett, sajnos 0-ra redukálódó sebességgel. A legalattomosabb viszont a keszthelyi öböl volt, hol alig 5-6 csomós széllel, majd egy markáns vonallal (legalább láttam, hol jön a rettenet) egy szolid 25 csomós befújás, sűrűn váltakozva. Ekkorra ráadásul bőven élesednem kellett volna, hogy a mólót megcélozzam, de ez a brutális pöffökben lehetetlennek bizonyult. Végül valahogy eljutottam mégis a kikötőig, amit az eredeti tervek szerint északról kerültem volna, a körülményekre való tekintettel viszont megelégedtem a déli oldalával is.

 

 

 

A parton békésen kacsát etető család, és padon üldögélő nyugdíjasok arcán az idillt hirtelen értetlenséggel vegyes bámulás váltotta fel, ahogy besuhantam a móló mögötti tükör víz fölött repülve, a két kormányzsinórt behúzva letolattam az ernyőt a vízre, majd villámgyors “pakolás” után, félig összecsomagolva kidobtam egy stégre az ernyőt, rá, nehezéknek a deszkát a foillal, és rohanni kezdtem az állomás felé. Bíztam benne, hogy nem repül el egy kósza pöffnek köszönhetően a cucc, vagy viszi el valaki, akinek megtetszik. A parti egység ugyanis itt sem tudta tartani a tempót, pár perccel utánam érkezett meg, de szerencsére biztosította az őrizetlenül hagyott felszerelésem.

 

 

Egy lihegős sprint után az állomás gyönyörűen felújított kövezetén vizes neopréncipőben végigcuppogva egy kígyózó sor fogadott az egyetlen nyitott pénztár előtt, a váróteremben üvöltve ugató kutyák miatt egymás szavából semmit nem értő emberekkel, egy megszeppent külföldi párral a sor elején, akikhez a fejemből antennaként kiálló kamera miatt kicsit csuromvizes űrlényhez hasonlatosan léptem oda, és kértem szíves elnézésüket – “sorry, this is an emergency” – és kértem hangosan lihegve a pénztárosnőt egy időpont és pecsét elhelyezésére, aki már valószínűleg ismerte a procedúrát (vagy rajtam derült jót), mert halvány mosollyal az arcán eleget tett a kérésemnek.

 

   

 

Így 1 óra 55 perc nettó idővel sikerült megfutnom a távot. Nyilván, mint szinte minden első próbálkozás, kicsit döcögős volt ez a menet az indulásnál elszenvedett időveszteség miatt, illetve az erős szél is keresztülhúzta a számításaim kicsit, mégis, elképesztő élmény volt. A hibákat tekintve (és a többi hydrofoilt használó vízi sportolóra kacsintva) pedig még annyi jut eszembe: van ebben még fejlődési-gyorsulási lehetőség bőven!