2005. április 14. – Jávori Laci nem lesz velünk többet. Olyan vizekre vitorlázott, ahová már nem tudjuk követni. De biztos, hogy azokon az égi tavakon is a Magellánban ül, s ha éppen nem a vizeket járja, a kikötőben minden arra járót meghív a fedélzetre.
Évek óta súlyos beteg, de mindig azt mondta, hogy a Balaton gyógyítja meg. Igazi sportember volt, aki úrrá lett a betegségen, s erejét megfeszítve mindent megtett azért, hogy velünk lehessen. Évek óta nem versenyzett már, de a Magellán mindig felbukkant a Balatonon, s Lacit mindig el lehetett érni, ha szükség volt egy jó szóra, egy jó tanácsra, vagy valakire, akivel egy jót lehet beszélgetni.
Jávori Laci egymaga megtestesítette a túradragonozást. Hajójában aludt, beépítette a kávéfőzőt, a szekrényt, a világítást. Egész lénye mindig nyugalmat árasztott, azt a fajta derűt, ami csak a magukkal és a világgal elégedett, megbékélt emberek sajátja.
Évekkel ezelőtt azt mesélte, hogy nála a hölgyek felvételi kritériuma az, hogy ki tud ananászos csirkét készíteni a Magellánon. Egyszer persze minden jelöltnek megmutatta, de aki nem ment át a próbán, annak nemigen volt helye a fedélzeten. Mi pedig mosolyogva hallgattuk a történetet, miután kiszálltunk sportos hajónkból a végigküzdött verseny után, és élveztük, hogy nála mindig van frissen főzött kávé.
A múlt héten a kikötőben néztem a hajóját. És vártam, hogy egyszer csak, mint minden tavasszal, előbukkan majd a Volkswagen Bogárral, és megtárgyaljuk az új évadot, az új terveket, és ismét megbeszéljük, hogy bár jók a műanyag hajók, azért a fa az igazi.
Üres lesz nélküled a kikötő, üres lesz nélküled a tó. Jó szelet, Laci!
Náray Vilmos