Conrad Colman naplója, 2015. január 29.

Már négy hete a tengeren, és végre megkaptuk, amiért jöttünk: tomboló szél, átlagosan 15 csomó 30-as ráfújásokkal. Otthon érzem magam, főleg hogy végre elértük a születésem szélességi fokát, és izgulok, hogy képesek vagyunk-e keményen nyomni ilyen körülmények között is, amelyek végre jutalmazzák erőfeszítéseinket.

A sok apró probléma, majd a nemrégen történt felhúzó-afférunk után rájöttem, hogy a hangulatunk együtt süllyedt a versenybéli helyezésünkkel. Aztán mégis meg tudtuk fordítani a dolgokat azáltal, hogy mégis megoldottuk a grósz problémáját, és kisebb szelekben is majdnem teljes vitorlafelülettel tudunk majd vitorlázni, miközben erősebb szelekben se kerülünk hátrányosabb helyzetbe, merthogy reffelni kellett volna, de nem tudtunk. A versenyhajók kényes jószágok, de a gondokat úgy megoldani, hogy játékban maradjuk, és közben csökkentsük a távolságot az előttünk lévő hajókhoz képest, hát ettől úgy érezzük magunkat, mint akik uralják a helyzetet, és nem csak kontrollt vesztett utasok vagyunk.

Szóval már négy hete versenyben, megvan a kellő bizalmunk, tapasztalatunk, és a megfelelő időjárási körülményeink ahhoz, hogy hagyjuk, hogy a Spirit of Hungary lerázza láncait és meglódulhasson. Látva a decken átcsapó hullámok habját és a cockpit felett átzúduló vízfüggönyt, az eredmény lenyűgöző. Miután kiszivacsoltunk egy hullámot, ami annyira mélyen bevágott, hogy minden ablak a habzó víz alá került. Ennek a spiccelésnek van harapása is, mert amikor előrementem a vordeckre ellenőrizni a bekötéseket, és fotózni párat, kilökte a lábamat alólam, és megreptetett! Hát nem egészen olyan, mint a nagyanyád habfürdője!

A keményebb viszonyok előhoztak néhány új képességet is, nevezetesen azt, hogy hódok vagyunk. Az eszkimóknak több mint ötvenféle szavuk van a hó különböző típusaira és állagára, én pedig meg tudom különböztetni a hajón átcsapó hullámot, a deckre fröccsenő vizet és a cockpitba spriccelő permetet. De miért pont hód? Néhány kétségtelenül frusztrált etológus összefutott egy szerencsétlen hódcsaláddal, és miközben egy vízcsobogásos hangfelvételt játszottak vissza a hódvár mellett, nézték, ahogy az állatok lemondtak az alvásról és az ételről, hogy ösztönösen megkeressék a lyukat, és megjavítsák az otthonukat, ami persze tökéletes állapotban volt.

Ugyanígy én is a legmélyebb álmomból keltem fel egy halk csobogó hang miatt, alig volt hallható a “durr” és “csobb” hangok kakofóniájában, ami a napi társaságunkká vált, mióta a deli vízeken járunk. Kiderült, hogy a víz az árboctalpnál beerőltette magát az egyik kábelcsatornába, és a kiel mellett gyűlt össze. Mint egy hód, én is egy vödörrel rohangáltam, és addig szivacsoltam, amíg meg nem találtam a forrását, és meg nem állítottam a szivárgást. Na ilyen buzgó hódnak lenni.


Fotó: Spirit of Hungary – Barcelona World Race



Forrás: http://www.conradcolman.com/2015/01/wind-waves-and-beaver-stories/