Miközben a technológia és a mérnöki tudás fejlődésének köszönhetően egyre fejlettebb, néha már szinte űrtechnológiát alkalmazó új hajóosztályok születnek, a klasszikus osztályok népszerűsége töretlen. Sőt, világszerte egyre inkább divatba jönnek az „oldtimer” hajók. A Balaton szerencsére meglehetősen gazdag ilyenekben.
Ha klasszikus cirkáló-osztályról esik szó, a legtöbbeknek a scharenkreutzerek, az 50-es balatoni cirkáló vagy az R osztályok jutnak az eszébe, nem az Európa 30 versenycirkáló osztály. Pedig az E-30 az egyetlen magyar tervezésű, klasszikus cirkáló osztály. A scharenek és az R hajók eleve külföldi tervezésű osztályok, ráadásul a hazai vizeken futó példányokat vagy külföldi tervező tervezte, vagy külföldi tervek módosításával születtek. Az 50-es „balatoni” cirkáló osztály szép neve ellenére egy német tengeri cirkálótípus (Seefahrtkreutzer) Balatonra való adaptálásával jött létre. Az E-30 versenycirkáló azonban előzmények nélküli, tiszta magyar tervezés, Benacsek Jenő munkája.
Úgy született, hogy az Európai Vitorlásszövetség új, egységes nemzetközi versenycirkáló osztályt szeretett volna létrehozni. 1938 Karácsonyán közzétették az osztályelőírást, ami viszonylag tág teret hagyott a tervezői szabadságnak, de a közhiedelemmel ellentétben nem „szabad tervezésű”, hanem „konstrukciós 2” előírású volt. A kor neves hajótervezői (pl. Karl Martens, a Kalóz alkotója) ennek keretei között terveztek hajókat, saját tervezői elveik és az adott vízterület adottságainak figyelembevételével. Így a tengerre tervezettek nagyobb oldalmagasságúak, erősebb szélre építettek, míg a tavi használatra szánt hajók kisebb szélre épültek, kisebb oldalmagassággal. Ennek az eredeti osztályelőírásnak megfelelően dolgozta ki a kor meghatározó magyar hajótervezője, Benacsek Jenő (akkoriban az Európai Vitorlás Szövetség műszaki bizottságának tagja) azt a hajótervet, ami alapján a balatoni Európa harmincasok épültek. Németországban, Ausztriában épült néhány darab az ottani tervezők munkái alapján, de a hajótípus nem terjedt el. Németországban öt, Ausztriában egy hajó készült az ottani tervezők munkái alapján, míg hazánkban akkoriban tíz épült. De a hajótípus nem terjedt el nem vált új, egységes osztállyá. Erről nem a hajótípus, hanem a történelmi körülmények tehetnek. (A német befolyás alatt álló Európai Vitorlás Szövetség nem minden országban volt népszerű Hitler hatalomra-kerülését követően és a háborús időkben nem a versenyvitorlázás számított a legfontosabb kérdésnek.) Német nyelvterületen ma négy „Europadreissiger” ismert, négy különböző tavon vitorláznak, alig tudnak egymásról. A Balatonon azonban népes osztállyá vált ez a hajótípus, és nem véletlenül.
Mert a magyar E-30 nagyon jó versenyosztály! Benacsek Jenő remek, a Balatonra illő hajót tervezett. Rövidebb, mint a 30-as scharenek (a legenda szerint hosszát úgy határozták meg, hogy a szabványos vasúti pőrekocsikon szállítható legyen versenyről versenyre), olcsóbban állítható elő azoknál, de több benne a hely, kezelhetőbb és közel olyan gyors. Az eredeti tervek szerint épültek már 2-es szélben élvezetesen fürgék és csak 6-os felett kell génua helyett fockot húzni vagy reffelni őket.
Vitorlázási tulajdonságaik egészen mások, mint a manapság tervezett széles, lapos fenekű, nagy oldalmagasságú hajóknak. Nagyon hamar megdőlnek, némelyik már bő hármas szélben deckvízzel fut. Ugyanakkor hosszú kieljüknek is köszönhetően remekül tartják az irányt, nagyon kiegyensúlyozottak. A modern hajókra gyakran jellemző lúvgierigség idegen tőlük, gyenge hármas szélig a Hadúr kormányát kreutzban is el lehet engedni annyi időre, míg a kajüt takarásában pipára gyújt a kormányos. Az európák erős szélben csak génuát húzva is kiegyensúlyozottak, kreutzolni is lehet így velük, igaz, 5-8 fokkal tompábban, mint teljes vitorlázattal. Persze a hosszú kielnek és a kiel végére épített kormánynak böjtje is van, a függesztett kieles hajókhoz képest nehezen és nagy ívben fordul. Versenyen bizony minden fordulót meg kell gondolni vele.
Versenyszemélyzetük 3-4 fő, azaz nem kell túl népes csapatot együtt tartani. Ugyanakkor családi örömvitorlázáson egy hozzáértő személy is elviszi a hajót, így manschafthiány esetén is örömet okoz tulajdonosának.
Az Európa osztály második virágzása a 70-es, 80-as években következett be. Műanyag sablon készült, ebben mintegy tucatnyi új hajó épült. Az újonnan épült hajók többsége ugyanakkor jelentősen különbözik az eredeti, klasszikus tervektől. Vízvonaluk hosszabb, faruk szélesebb, függesztett és nagyobb merülésű kielt kaptak. Sajnos, külsejében nem mindegyik képviseli a klasszikus vonalvezetést, némelyik fedélzeti kiképzése, kajütje meglehetősen esetleges benyomást kelt. De ebben is vannak üdítő kivételek, pl. a „Vakapád” teakborítású deckje és hagyományos formájú kajütje, fedélzeti rézveretei a legeredetibb klasszikusnak is díszére válnának.
Az E-30 remek tulajdonságait mutatja, hogy az eredeti tervek továbbfejlesztésével épült műanyag európák jóval gyorsabbak a klasszikusoknál. Szerencsére épült új E-30 eredeti tervek szerint is, a legelső európa, a „Villám” tervei alapján klasszikus technológiával készült „Fiskális” gyönyörű replika. Az már a magyar vitorlás-sport sajátossága, hogy a Yardstick besorolás szerint 7 %-al lassabb klasszikus hajók együtt versenyeznek a gyorsabb, műanyag „európákkal”. (A legeredményesebb kormányosa szerényen ki is jelentette, hogy neki csak a halak az ellenfelei, az osztály többi hajója nem.) De van erre példa más klasszikus osztályban is… Ráadásul új osztálykapitányának irányítása alatt az E-30 osztály megindult a tisztulás útján, a német KLR rendszer bevezetésével szeretnék kiegyenlíteni a hajók közötti jelentős sebességkülönbséget. Ha ez megvalósul, újra sportszerű versenyeket lehet majd vívni ebben az osztályban is. Jó alap erre, hogy az E-30 osztály közössége igazán jó. A 2010. évi László napon például szinte valamennyi egység képviselője együtt robotolt, hogy a „Johanna” a bajnokságra vízre kerülhessen.
A világháború előtt-alatt tíz E-30 versenycirkáló épült, ezek közül 9 ma is megvan. (Egy elpusztult.) A megmaradt hajók közül az egyik (Nagymágus) víz alatti részét átépítették (tulajdonképpen nem is tekinthető klasszikus európának), de a fennmaradó nyolc példány igazi klasszikus versenyhajó. (Közülük a „Sirály” évek óta felújítás alatt a parton pihen, ha egyszer elkészül, valószínűleg a legszebb magyar E-30 lesz.) A sorban nyolcadikként épült a „Hadúr”, 1942-ben került vízre, 68 évvel ezelőtt. Elfogultságom tudatában is ki merem jelenteni, hogy jelenleg a legszebb és a legjobb állapotú európa cirkáló. De egy össz-balatoni klasszikus szépségversenyben is dobogóesélyes lenne. (Már nyert hajószépségversenyt, pedig akkor felújítási folyamatának csak a felénél járt.)
folytatás következik
