Code 8 a Rund Um-on
„Azt már most kijelenthetjük, hogy ez a Rund Um szar lesz” – péntek reggel nyolc, hét órája úton, hat és fél órája esik az eső. A teljes képért kicsit visszaugrom az időben: két héttel korábban dőlt el, hogy megyünk, pár nappal később kiderült az is, ki ér rá, ki nem. Végül úgy alakultunk, hogy Vica, Viktor, Maugli (Kovács Éva, Ruby Viktor, Sárközy András) és én. Ez csak négy, az ötödik vagy egy, a hajó megvételében érdekelt német vendég, vagy Ruji (Ruják István). Végül az utóbbi forgatókönyv lépett életbe, de addig még lefolyt némi víz a nyakunkból a viharruha alá. Király Zsolt intézte a vontatást és félig a hajó összerakását is, a másik felet Ruji tette hozzá, amikor Zsolt átváltott a Raffica szerelésére. És mindeközben szakadt az eső. Mi péntek hajnalban keltünk útra, Biatorbágynál léptünk be a monszunövezetbe, majd egy osztrák autópálya-pihenőn ragadtattuk magunkat a kezdésnél említett kinyilatkoztatásra. És valaki még erre is rá tudott tenni: „az milyen már, hogy nyár közepén gőzölögni látom a hugyom???” Délelőtt értünk Lindau-ba, viharruhát öltöttünk, és nem, nem vitorlázni mentünk,hanem befejeztük a Code 8 összeszerelését.
Úgy döntöttünk, hogy vízre menés helyett inkább eszünk és rápihenünk az este fél nyolcas rajtra. Ekkor délután fél három volt – vagyis tizenhárom órája esett. A szunyókálásból egyszer csak csendre riadtunk, mintha elállt volna, bízni kezdtünk egy szebb jövőben. Az uzsonna alatt aztán kiderült, hogy ábrándképet kergettünk, amikor száraz menetben reménykedtünk. Újabb – alapos – beöltözés, kivitorlázás a rajthoz, körbenézés, helyezkedés a vonal Lindau-tól távolabbi végén, mert onnan frissül. A jelzésnél jó ütemben léptünk ki félszélben, kellemes tempót mentünk, és szerencsénkre nem keveredett fölénk nálunk nagyobb hajó, aki hosszan takarhatott volna. A mezőny meglehetősen vegyes képet mutatott, a vonal Lindau felőli végén külön indították a katamaránokat és a nagyokat, a többiek a lényegesen szellősebb vízi részen kezdhették a tókört, ami az indulók jelentős része számára Lindau – Romanshorn – Eichhorn (Konstanz) – Überlingen – Lindau útvonalat jelent, míg az egészen kicsiknek kimarad Überlingen.
Alapvetően a déli part közelében maradtunk, hol kreuzosabb, hol tompább menetben haladtunk Romanshorn felé. Bár a Code 8 gyenge szélre, illetve bőszeles rohanásra lett tervezve, magabiztosan tartottuk a lépést a körülöttünk lévőkkel negyedszélben is. Ja, és ha nem mondtam volna, esett – tizennyolc órája. Néha komoly lavórok lassították a haladást, hol alattunk ötven, hol fölöttünk harminc méterrel indult meg valaki egy láthatatlan szélcsíkkal. Aztán csere, ők álltak, mi robogtunk. Közben döghullámok. A szélirány radikális változás egyszer még a genakkert is felhúzatta velünk – felejthetetlen és lendületes 30 másodperc volt. Ekkorra már erősen sötétedett, szembesíteni kellett magunkat a ténnyel, hogy bizony az első pályajelet sem érjük el az éj leszállta előtt. Abból pedig baj lehet, mert GPS alapú navigációt nem hoztunk magunkkal. Közben újabb szél érkezett, melynek jöttét ígérték is – hosszú, balcsapásos kreuzba kezdtünk, pont szembe menve a korábban kialakult, olykor méteres hullámokkal. A komfortérzetünk kezdett csökkenni, és arra is rájöttünk, hogy a tulajdonképpen felszínes hajóösszerakás során nem tudtunk figyelni minden apró részletre. Mivel még kevéssé ismerjük a gépet, csökkent magabiztossággal folytattuk az utat. Hamarosan elhangzott a parancs: egy reff! Még bele sem kezdtünk, amikor: bocs, inkább kettő! Gyorsan végeztünk, a tempó nem csökkent, Ruji becsülettel schottolt, de ajkát pár perc múlva elhagyta a „leekocsi teljesen lent” kifejezés. Este tízkor, rövid tanakodás után „gyerekek, ez így nem frankó, nagyvitorla le, visszafordulunk”. Hajnali fél egyre értük el Lindau-t, egykor már a zuhany alatt álltunk. És nem fogod elhinni, kedves olvasó, de még mindig esett – huszonnégy órája. Elaludni egy darabig nem tudtunk, így viszont volt időnk átbeszélni a történteket, tanulságokat levonni és kicsit hallgatni Ruji sztorijait, amikkel kicsit felvidított minket, lévén ugyancsak lógott az orrunk. A Raffica fél háromkor ért célba (első egytestűként, amihez ezúton is gratulálunk), némileg aggódtunk, hogy felébredünk a szállásra való becsattogásukra, de annyira kimerültek voltunk, hogy erre nem került sor. Mint utóbb kiderült, hajnali öt és reggel kilenc között elállt az eső, de ezt mi nem élvezhettük ki.
Elkezdtünk gyűjteni a lelkierőt a viharruhák újbóli felvételéhez és a hajó szétszereléséhez, kidaruzásához. Hét körül végeztünk – negyvenegy órája ömlött az égi áldás -, majd szállás megkeresése Bregenz-ben (esett), alvás (szakadt, nyilván), reggeli (csak nem?), indulás és hazaút (na, vajon milyen körülmények között?). Délután ötkor, Bécsnél (ekkor már vasárnap van) maradt abba. Gyors fejszámolás – hatvannégy óra után (ebből nettó hatvanat tényleg könnyezett az ég).
További dramatizálás helyett inkább a tanulságokról:
– időben odamenni (lehetőleg előző nap) – ismeretlen helyre pláne!
– navigációs műszer (tartalék, sőt tartalék tartalékja is),
– hajó és legénység alapos felkészítése,
– „ad hoc” jelleg helyett érdemes az állandó csapattal menni ilyen túrákra,
– hinni a meteorológiai előrejelzésnek – bár ez néha nehéz.
Egy ilyen kaland során az ember rájön, hogy bár a Balatonon egész jól elvagyunk, a vitorlázás nem ott ér véget. Az európai tókerülőkre jó elmenni, nyaralás is, tanulási lehetőség is. De ha már rászánjuk az időt, pénzt, energiát, vegyük őket komolyan, mert ezek nem olyanok, mint amikor az ember kihalad, mondjuk, a Pünkösdi Regatta rajtjára – sok év helyben vitorlázást követően. Az alpesi tavak széljárása pedig aljasabb, mint amit a hazai vizeken megszoktunk. Ruji történeteiben elhangzott, egy Magyarországon is ismert német vitorlázó véleménye – miszerint „a Balatont tele kéne szarni és lefedni” -, ezt ezennel ünnepélyesen visszautasítom. A Bodensee-n péntek este tapasztaltak fényében a magyar tenger egy már-már termikus szelekkel megáldott vízfelület. És, hogy igazságot szolgáltassunk: a Rund Um nem szar verseny, csak mi voltunk kevesek hozzá.
Végül a hála szavai, amik a Raffica legénységét illetik – befogadtak a szállásukra és istápoltak bennünket, sőt, amit a helyről tudtak, azt nagy vonalakban megosztották velünk.
