1937-ben Mr. James J. Giltinan, az Ausztrál 18 lábas Skiff Liga titkára gondolt egy nagyot és kitalált egy világbajnokságot a 18 lábas hajóknak.
A Liga pedig, az esemény fényét emelendő, beszállt a „buliba” a díjjal, közismert nevén a JJ Giltinan Trophy-val.
A JJ Giltinan az első, 1938-as verseny óta a 18 lábas skiffek legrangosabb versenye, gyakorlatilag az osztály nem hivatalos világbajnoksága. Minden évben a Sydney-i Öbölben zajlik. Idén március 2. és március 11. között került megrendezésre, 1 próbafutammal és 7 versenyfutammal.
Ide kattintva elolvashatja az előző részt.
A BE LIGHT! csapat és másik három európai „sorstársuk” számára már rajthoz állni sem volt egyszerű mutatvány. A hajóikat szállító konténer karanténba került, így az ausztráloktól kapott kölcsönhajókkal tudtak csak nekivágni a versenynek. A négy kölcsönhajó közül egy nagyon jó volt, egy egész jó volt, a másik kettő viszont nem kifejezetten volt alkalmas a versenyzésre – az egyikről nem is volt egyértelmű, hogy össze lehet-e rakni egyáltalán. Ezt a négy hajót kellett valahogy elosztani a négy csapat között. „Végül sorsot húztunk és megkaptuk a második legrosszabbat. Másnap, amíg ment a próbafutam, összeraktuk. És a következő nap elkezdődött a verseny.” – kezdett bele a sztoriba Tyutyu.
A fiúk szombaton szálltak először vízre. Klasszikus 20-25 csomós északkeleti szél, göröngyös pálya (áramlás a széllel szemben) és a Sydney-i Öböl szombati forgalma várta őket az első éles futamon – nulla edzéssel a hátuk mögött és egy nem túl acélos hajóval, amin ráadásul semmi nem volt a helyén. Nem egy nyerő kombináció, és ez be is bizonyosodott: az első hátszélben még csak kicsit szakadt el a gennakerük, de a másodikban aztán egy teljes sebességes „nosedive” akció során totál nullára amortizálódott, így az első versenynap ezzel véget is ért a csapat számára. „Már a verseny előtt azon gondolkodtunk, hogy lehet, hogy inkább nyaralással kéne töltenünk az időt, mert nagyjából láttuk, hogy nulla edzéssel, idegen hajóval nem biztos, hogy van értelme.” – vallotta be Tyutyu. „De az meg egy kicsit fura lett volna, így aztán csak nekifutottunk a versenynek.” – tette hozzá Boti.
A második napon borongós idő fogadta a mezőnyt, a szél befordult délire és tovább erősödött: 25 csomó 30-as löketekkel („southernly bastard”, ahogy a helyiek becézik), igazi túlélő nap. A BE LIGHT! „sikerszériája” folytatódott: a bugspriet három darabba tört az első hátszél felénél. „Nem történt semmi extra, kaptunk egy izmos pöfföt, a hajó csúcssebességre gyorsult, pattogtunk a vízen, recsegett-ropogott a hajó, majd a bugspriet megadta magát. Mi összeszedtük a darabokat és ismét kimentünk a partra.” – idézte fel a történteket Tyutyu.
A harmadik nap pihenőnap volt és a srácok végre megkapták a saját hajójukat. „Nagyon örültünk! Pont egy gyenge szeles nap volt, kimentünk edzeni, hogy a saját hajónkon újra szocializálódjunk.” – kezdte Tyutyu. „És újra megszeressük a vitorlázást.” – egészítette ki nevetve Zsombi.
A következő napra megint visszatért az igen erős déli szél. A fiúk, attól tartva, hogy a régi bugsprietük nem fogja bírni, egy újat tettek be, amit még itthon vettek, de addig még soha nem próbáltak ki. A futam előtt az alsó feszítő drótot megnyomták. Azon a futamon ugyan végigmentek, de a bugspriet megbosszulta magát: „Egy full veretésnél elszállt az alsó drót. A bugspriet nem tört el, viszont a hajó orrát egy kicsit megtörte.” – mesélte Tyutyu. „Végül is az nem fontos pont a hajóban, mert ott van a forstag bekötési pont.” – jegyezte meg vigyorogva Zsombi. Így aztán nem kellett azon gondolkodniuk, hogy mivel üssék el az időt a másnapi pihenőnapon…
A következő 2 versenynap gyenge szeles volt. Szerdán délkeleti fújt, majd csütörtökre befordult keletire („shitty easterly”). Ami teljesen új volt az up-down pályákhoz szokott magyar csapat számára, hogy a Ligának minden szélre megvannak a pályái. A szélviszonyoktól függően máshol is rajtol a mezőny. Gyakorlatilag túrafutamok vannak, sok félszéllel meg hosszú, egy takkos szakaszokkal.
A fiúk számára így az is kihívást jelentett, hogy megtanulják az aktuális pályát. És további nehezítő körülménynek bizonyult a gennakerük. „Az nagy különbség volt, hogy a mi gennakerünk eléggé hátszeles, mert up-down pályán megyünk mindig. Nekik meg nagyon élesre szabott gennakerük van. Általában az volt, hogy felhúztuk, és szépen ment el mellettünk a mezőny. Aztán kaptunk egy gennakert, és hipp-hopp elindultunk.” – magyarázta el Boti.
A verseny két up-down pályafutamos nappal zárult. A 6. napon két középmezőnybeli eredményt ért el a csapat. Az utolsó napra aztán végre minden összeállt a fiúknak: megtalálták a megfelelő beállításokat, ők is visszanyerték a rutinjukat, működött az egész rendszer és elindult a hajó. A 20-25 csomós északkeleti szélben nagy riggel szépen küzdötték fel magukat a mezőnyben.
„Egészen addig, amíg az utolsó kreuzban egyszer csak kettétört a bumm. Semmilyen előjele nem volt, még sima vízen is mentünk. Onnantól fogva megint az volt, hogy akkor mentsük a szettet. Abban már rutinosak vagyunk, de egy-két latni sajnos eltört. Jó volt, mert ráadásul közel voltunk a parthoz, úgy nézett ki, hogy mindjárt rátol minket az áramlás a sziklákra, de aztán szerencsére nem így lett. A mentőhajó nem vett észre, nem jött oda senki. Le kellett szednünk a nagyvitorlát, amit csak felfelé lehet kihúzni az árbócból, azt meg motoros nélkül nem lehet megcsinálni. Vártunk, vártunk, és jött egy kis háromméteres motorcsónakkal két félrészeg horgász gyerek, de üzembe helyezték magukat, én átszálltam hozzájuk, leszedtük a grószt, a srácok meg elindultak egy szál fockkal, és a motoros alig bírta őket utolérni. Aztán odaértünk a hajóhoz, átdobtam a vitorlát, átugrottam én is, és elbúcsúztunk. És véget ért a verseny.” – mesélte az aznapi kalandjukat Tyutyu.
„Véget ért a verseny, és akkor jött az iszonyatos szerelés, mert mire kiértünk a partra a mentőakció után, addigra már eléggé elment az idő, az összes hajó a parton volt, és láttuk, hogy hozzák a konténert, amibe be kéne pakolnunk, plusz az angolok, akikkel együtt laktunk, ott hagyták az ő hajójukat, ugyan szétszedve, de azt is nekünk kellett bepakolnunk, mert ment a gépük. És ott álltak a sofőrök, hogy pakoljunk már be végre, mert ők már igazából mennének haza vacsorázni.” – folytatta nevetve Boti. „És közben még vennünk kellett egy bummot, mert Sydneyből egyenesen Angliába megy vissza a hajónk.” – fejezte be Tyutyu.
BE LIGHT!
„Benne volt a pakliban, hogy a JJ után abbahagyjuk a skiffezést, amiben nem mi lettünk volna az elsők. De most nagyon várjuk, hogy a hajó megérkezzen Angliába, mert az ottani GP forduló lesz májusban a következő versenyünk” – zárta a versenyről szóló élménybeszámolót Tyutyu.
folyt. köv.
