(tűnődés szabadidőről és ilyesmi) avagy: „Azt ne mond nekik, hogy sekli meg serenkrajcer, mert hülyének néznek!”
Születésemkor már volt egy kis vitorlás csónakunk. A Balaton, a vitorlázás és barátok közt voltam kiskölyök. Óvodás éveim a hétvégék várásán túl többnyire „serenkrajcerek” rajzolásával telt, így iskolába indulásom reggelén nagymamám mélyen a szemembe nézve tanáccsal látott el: „Azt ne mond nekik, hogy sekli meg serenkrajcer, mert hülyének néznek!”
Tudomásul vettem, a felnőttek világával valami nincs rendben. Aki nem tudja, hogy a sekli és a serenkrajcer mit jelent, az más fajta lény, érdemes dolgokról értekezni vele nem tanácsos, míg e hiányossága fennáll. A következő négy évtizedben kétféle népek közt éltem, egyfelől akikkel szót értettem, ők azok, akik eredendően ki voltak kupálva, vagy noszogatás hatására emlékeztető oltást kaptak a Balaton-vitorlázás-barátok „szentháromságának” mibenlétéből, ezen értő lelkek láthatóan nem a felnőttek mókuskerekében éltek, másfelől akikkel egy mókuskerékbe beleordibálva lehetett kapcsolódni. Mindezzel nem volt baj, az élet a két tábor közti kölcsönös, elnézve sajnáló tisztelet jegyében ment a maga medrében. Ám…
Egy nap olvastam, 40 éves korukra már csak 1 barátunk marad a nagy átlagot nézve. Rá kellet jönnöm, egyre többen az én barátaim közül is átvándorolnak a mókuskerékbe, és „az élet rendje”, „gazdasági szükségszerűség” meg „majd te is meglátod” szlogenekkel szólnak vissza, ha a „sekli és serenkrajcer” varázsszavakkal megidézem őket. Először csak „nem kellene hazamenni”-t sóhajtanak vasárnap délután a Balaton partján, később ritkábban érnek oda, majd elmaradnak. Ha szeretném, hogy életem második felében megmaradjanak értő barátaim, meg kell válaszoljak pár kérdést: Mi a különbség azok közt akikre hatnak illetve nem a varázsigék? Mint lehet elérni, hogy hassanak valakire, illetve hatásuk ne múljon el?
Hallottam, Garri Kaszparov, a sakkozó, könyvet írt, „Ahogy utánozza az élet a sakkot” címmel. Bevillant, ez a helyzet a vitorlázással is. Aki úgy él, amint vitorlázik, annak jó. Aki pedig a mókuskerék járásába akarja beleilleszteni vitorlázását, annak nem sikerül. Az értő lélek életével utánozza a vitorlázást, és nem fordítva. „Navigare necesse est!” „Hajózni kell!” Mert járni, a mókuskereket járni „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” ritmusával masírozni nem érdemes öröm. A hajós elfogadja a természet forgandóságát, a környezettel szervesen évezredek során szövődött technikai kereteket, mindezt tisztelettel feszegeti, és megszívlelt visszacsatolások nyomán célja és a lehetőségek közt a kölcsönösség jegyében egyezkedik. Tettleges párbeszédet folytatva egyezteti céljait a világ egészével, az élet teljességével cimborál. És ez a cimborálás minden elérendő cél felett áll. Belesimul, és nem megerőszakolja saját szólamával a nagy művet. A vitorlázó tudja, tartós örömmel csak ez a hozzáállás jár. Minden más „szarral gurigázás”, „ideiglenes szemfényvesztés”.
Az élet(helyzet) egészével való partneri, kölcsönös cimborálást, mint minden felett álló alaphozzáállást a lét-félelmek céljai fölé helyezni. Ez lenne a számegyenes végére írva, a másikra meg e hozzáállás hiánya? Minden tudás, tapasztalat, technika, élmény, kapcsolat és rezdülés, ami erre terel, az segít a „sekli és serenkrajcer” varázsigéket értők közé tartozni?
A játékelmélet Nash-egyensúly néven ismeri, hogy „tartós, a felek számára fenntartani érdemes együttműködés úgy épül, hogy míg az egyik fél lép vár a másik, majd a másik lép és vár az egyik”. Az időtállóságot idő adásával kapunk, időt adva partnereinknek jutunk időhöz.
Ha utánozzuk hétköznapi életvitelünkkel azt, ahogyan hajózunk, vitorlázunk, úgy lesz időnk vitorlázni? Talán még a hét 5/2-es munka/hétvége aránya is 2/5 re változhat? Az élet egésze érdekelt lehet velünk az együttműködésben? Megidézhető az élet egészének hátszele?
